XXXI.

Mikor eszméletre tértem, a szakácsné kamarájában láttam magamat.

Egynéhány nő állt mellettem. Az egyik az ágylábra borulva, hangosan sírt.

Megismertem, hogy Dsidsia.

A többi nő arcza is könnyes volt. Azt gondolták, hogy meghaltam.

De amint megmozdultam, egyszerre ők is megmozdultak.

– Él, – rikoltotta Rába asszony, a szakácsné, – hozzatok vizet!

Vizet hoztak. Rába asszony lehúzta rólam a köntöst, és az ölébe fogta a fejemet. Mostak.

Hogy mekkora a sebem, s mi történt velem, nem tudtam, csak a dézsába csurgó vizen láttam, hogy bíborszínű.

Később egy táltos lépett be. Bial nevű göthös ember. Fakérget, földet és háncsot hozott. A karomat beleillesztette -137- a fakéregbe. A földdel körültapasztotta, azután az egészet körülkötötte háncscsal.

Dsidsia ott sirdogált.

– Ugyan ne picsogj itt, – mondotta neki a táltos. – Nem hótt ez, hogy siratni kölljön.

Lenyirta a hajamat, és bekötötte a fejemet is valami agyaggal.

Aztán, mikor kiment, meghallottam a deszkafalon át, hogyan vigasztalja a cselédeket. Így vigasztalta:

– Ezt hát jól meglapította az úr. Nem sokáig eszi ez se a kenyeret!

Orrhangon beszélt, s valami fitymálást éreztem mindig a hangjában. Később ismertem meg azt az embert, hogy becsületes, jólélek.

A seb okozta-e, vagy az a sötétség, a mely a lelkemre borult, érzéketlen voltam, mint a kő.

Rába asszony másutt keresett tanyát. A szobácskát átengedte nekem. És a cselédek fölváltva ápoltak.

A cselédek… itt meg kell állanom. Azok a cselédek mind rabok voltak, csak a csikós, gulyás, kanásznép között akadt egy-egy nyomorodott kezű, vagy más hibával járó hun ember. Meg a két ajtónálló volt hun, az egyik a vastag derekú Uzura, a másik az óriás termetű, de gyermekhangú Ladán.

Én azokkal nem igen beszéltem, azután se, mikor már összeszoktak velem. Nekem az ember a betűismeretnél kezdődött. A ki nem olvasta Plátót vagy legalább is Vergiliuszt, az én előttem állat volt.

Hát biz azok hirét se hallották Plátónak, s még kevésbé Vergiliusznak. Emberarczú állatok voltak. Gondolataik csak a napi dolgaikon forogtak, meg egymás személye körül. Semmi eszmei soha a beszédükben! Megvetettem őket. A gazdámat is.

Csak az egy Emőke volt, a kivel nem birtam leszámolni.

Sokszor mondottam magamban:

– Ez is csak olyan állat, mint a többi, csak hogy a természet szép alakba öntötte. -138-

De hát láttam már én szép alakot sokszor; sőt ha a márványba faragott nőt tartjuk próbaképnek, akkor még szebbet is láttam.

Nem volt szabályos az arcza. Azon arczok közül való volt, a melyekre rápillant az ember, de nem áll meg rajta a tekintete. Hanem ha a szavát hallja az ember, az a kellemes, jóságos, zenés hang, az már megfogja. Az arcz megelevenül. A tekintet nem birja többé elhagyni.

Akkor látja az ember, hogy voltaképen szép arcz az. Bűvölően szép! Minden vonása hallgató zene. S ő maga csupa rejtelem!

Így voltam Emőkével az első ismeretségemben. Később mindinkább lekötött. Úgy tetszék nekem, mintha nem is földi teremtés volna, hanem valami magasabb rendű. Aztán ha nem is jártas a tudományokban, lám a galamb egy betűt se tud, mégis kedves. Az ember, ha galambot fog, meg nem állja, hogy meg ne csókolja.

De azért a többit lenéztem.

Akkor láttam, mennyire nem voltam igaz!

A nők kivétel nélkül érdeklődtek irántam. Mintha testvérük volnék. Egy pillantásom elég volt, hogy tudják, mikor kivánok vizet, mikor ételt, mikor csendességet.

Azt is gondoltam, hogy talán mégis úrnak éreznek ezek engem, s önkénytelenül is hódolnak az én műveltségemnek.

Nem. Szenvedő voltam. Csak a szenvedőt látták bennem.

Nem tudtam, mekkora zúzódás van a fejemen, de nagy lehetett, mert fölemelni nem birtam. Sebláz rontott reám. A fejemet mérhetetlen hegynek éreztem. S mintha akkora tüzes folyó hömpölygött volna benne, mint a Duna!

Meddig feküdtem a láz viharában, nem tudom. Egyszer csak magamhoz tértem, s fölnyitottam bágyadtan a szememet. A szobában nem volt más, csak Kopi: -139- akkor tett be vizet. A hogy megfordult, s látta, hogy nyitva a szemem, megszólított:

Jobban vagy? – kérdezte jólelküen.

– No, hálistennek!

– Kopi, – rebegtem, – a Tollas Ördög él-e?

– Él hát.

– Adtok neki enni?

– Adunk hát.

– Ugyan hozd be.

Ma is különös nekem, hogy az a tyúk jutott először eszembe. Örültem, mikor megláttam, s mintha testvérem volna, úgy szólítottam meg:

– Ördög! Ördög!

A tyúk rettenetesen meg volt ijedve, mikor hozták, de a szavamra azonnal lecsillapult. Mellém ült, s nézett, s boldogan kariczált. Látszott rajta, hogy megismer. Beszélgettünk, mint mikor egészséges voltam. Elkérdeztem:

– Kapsz-e enni, inni öreg? Nem vágnak-e a tyúkok? Odajársz-e hálni még az ágyam alá?

Ő mindenre felelt a maga tyúknyelvén.

De én még mindig nem voltam egészséges. Aludtam csaknem szünetlenül.

Egyszer, mikor magamhoz tértem, valami kellemes hűvösséget éreztem a homlokomon. Ahogy fölnyitom a szememet, látom, hogy Emőke ül mellettem, s az ő keze az a hűvös.

Mellette Dsidsia áll. Halkan beszél valamit. A hólyagablak napfénytől sárga. A szoba világos.

Amint észrevette, hogy a szemem nyitva van, a kezét elvonta és fölemelkedett.

– Ne menj el, – rebegtem, – maradj még szép álom!

Habozva nézett reám, aztán Dsidsiához fordult:

– Eredj, – mondotta, – hozdd tele a tálat friss vízzel.

És újra leült.

– Jobban vagy? – kérdezte jólelkűen. – Féltünk, hogy meghalsz. -140-

– Ha téged látlak, nem vagyok beteg. Úgy érzem, mintha május volna körülöttem. És mikor a te szavadat hallom, mintha angyal-éneket hallanék.

Elgondolkozva nézett reám, aztán mintha másra akarná fordítani a beszélgetést, azt mondja:

– Apám is sajnált. Tudod, hogy hirtelen ember. Mért mondtad meg, hogy te hamisítottad a levelet? Néha bölcsebb vagy a táltosoknál, néha meg olyan gyerek vagy, hogy nem biznék rád egy tejes bögrét.

– Hazudni nem tanultam.

– Ez a baj. A hazugság önvédelem. Kell. A férfi fegyvert visel az oldalán, a nő és a rabszolga hazugságot. Az a mi pajzsunk.

Hallgatódzott, aztán folytatta:

– Bort fogok küldeni. Idd, hogy meggyógyulj. Azután: igérd meg nekem, hogy hazamégy. Apám elbocsát váltságdíj nélkül. Már meg is izente Priszkosznak.

– Én nem megyek haza. Én nem bánom, akármennyit kell is szenvednem, nem tudok élni annélkül, hogy téged ne lássalak.

– Dehát te őrült! – szólt halk szemrehányó hangon, – nem tudod azt, hogy ennek a te szenvedésednek czélja nincsen!

– De tudom.

– Ha egy óvatlan pillantásodat elfogják, a következő órában rettenetes halállal ölet meg az apám.

– Azt is tudom.

– És én nem jogosítottalak téged arra, hogy bármi bizakodással is…

– Nem jogosítottál, de meg sem tilthatod. Rab vagyok; keresztre feszíthettek, a mikor akartok, de azt meg nem tilthatja nekem semmi hatalom, hogy azt ne álmodjam, a mit álmodom.

Egy perczig szótlanul nézett reám, s úgy tetszett nekem, mintha könyben úszna a szeme.

Azután megmozdult:

– És ha kérlek, hogy menj el, ha én kérlek. -141-

– Mért kérnél arra? Én neked terhedre nem leszek. Ha láthatlak, öröm az nekem. Ha a ruhád a szegen függ, én titkon megsimítom. Az nekem gyönyörűség. Tudom, hogy nem lehetsz enyém soha. De csak azt mondd meg, azt az egyet, te adtad-e a rózsát?

Az arcza szenvedő kifejezést öltött. A fejét rázta.

– Mért tagadod? Ez téged semmire se kötelez. Engem boldogít.

– Nem én adtam, – szólt halkan, hidegen.

Dsidsia belépett. Vizes kendőt borított a homlokomra.

Mikorra a kendőt föltette, Emőke már nem volt a szobában.