XXXII.

Legtöbbet Dsidsia volt nálam. Ült az ágyam mellett, és leste, mit kivánok. Beszélt, csicsergett, akár hallgattam, akár nem. Mikor aztán mennie kellett, megsimogatta a kezemet, és úgy ment el.

Szinte örült, hogy beteg vagyok.

Egy napon azt mondtam neki:

– Nem tudom, mi a bajom, de borzasztó szomjas vagyok. Tégy a vizembe egy marok havat.

– Havat? – kérdezte elbámulva. – Hol szerezzek én havat?

– Hát nincs odaki?

– Odaki? Nem tudod-e, hogy tavasz van?

Annyi idő telt el, hogy feküdtem!

De alig is vártam, hogy kimehessek.

A világ zöld volt már. Az udvaron kislibák legeltek. Az égboltozat kék volt. A levegőben fecskék kerengtek csoportosan. A boglya mellett néhány pitypang sárgállott a fű között.

Oda vezettettem magamat. A tollas ördög mellém ült, és együtt sütkéreztünk a napfényben.

Csudálatos tüze az égnek a nap. Fűti a világot és -142- világosít. Fényében erő van. Az élteti az erdőt, a mezőt, az embert.

És akkor ahogy rám sütött, úgy éreztem, mintha hó volnék én is, és ő fölszívna; és én egyre kisebb és kisebb vagyok, és édes megsemmisüléssel oszlok bele az örök álmodásba.

Az én táltosom utoljára látogatott meg azon a napon. Levette a kérget a karomról, és elégedetten simogatta hosszú, deres, sárga szakállát.

– No, – mondotta – tudnak-e ilyet a körösztény papok?

– Jó Bial, – feleltem hálásan – engedd meg, hogy beteg kezemnek első mozdulata egy kézszorítás legyen. Tudom, hogy én rab vagyok, te meg úr vagy, s hogy nem illő ez a kivánságom, de emberek vagyunk.

– Jó, jó, – mondotta a kezét nyujtva. – Te okos ember vagy. Ha fölszabadulsz, gyere el hozzám: olyan táltost nevelek belőled, hogy még esőt is tudsz idézni.

– Ha fölszabadulok, – feleltem – az első arany, a mely kezembe jut, a tiéd lesz.

– Én meg, – mondotta – neked adom feleségül a lányomat.

Lemosta a kezemről a földet. A fejemet is megnézte még egyszer, aztán megsimította az arczomat.

– Csak feküdj a napon! – szólt utolsó tanácsul. – A nap kiszívja a betegséget. Máskor is, ha beteg vagy, csak hivass engem. A kire én ráimádkozok, az mind meggyógyul, ha az Isten is akarja. Mert az én apám hires orvos volt. Atilla most is annak a poharából iszik. De nem is fog rajta semmi ártalom.

Később aztán járkálni is próbáltam. Persze csak bóczorogtam az udvaron. Csáthné két rend nyári ruhát adott: gyolcsból valót. Az nagy öröm volt nekem. Hegyesre pödörtem immáron jól megnőtt bajuszomat és a palota elé ültem.

Csáth egyszer meglát, szól, hogy menjek föl a szobájába. -143-

– No, – gondoltam – kár volt még mutatkozni. Ha megint megharagszik, aligha ragaszt engem össze többé Bial táltos uram!

Hát Csáth zordul is fogadott.

– Folytassuk, – mondotta – a beszélgetést. Hát miért tettél engem bolonddá?

Az asszony meg az apja ott ült a szobában. Emőke is átlebbent a másik szobából, és az ajtófélfának támaszkodott.

És nézett rám aggodalmasan.

– Uram, – feleltem – lágyuljon meg a haragod irántam: nem vagyok talán annyira kormos, mint a milyennek látszom. Én, hogy a gazdámmal itt voltam, megszerettem a hun életet. Egy napon Szabad-Göröggel találkoztunk, a ki aranylánczoktól terhelten ékes hun ruhában jött elénk. Elmondta, hogy ő rab volt, de csatába ment a kazarokhoz az urával, s most a volt rab egy asztalnál eszik azzal, a kinek szolgált.

– Ez igaz, – felelte Csáth jóindulattal. – Hát ezt akartad utána csinálni?

– Ezt.

Emőke arcza kiderült. Tekintete meleg sugárral állt az arczomon. Óh, de szerettem volna tudni: mi volt akkor a gondolata?

Csáth pislogott:

– De hiszen Priszkosz fölszabadított téged, és előkelő állásra nevelt!

– Nem biztam az udvarban. Ott nők kormányoznak. Itt férfiak. Láttalak téged uram, és kinéztem az arczodból, hogy te jó ember vagy, uram. Gondoltam: beállok hozzád rabnak, s mihelyt háború lesz, melletted harczolok.

Csáth föl és alá járt a szobában.

– Ez derék, – szólott előttem megállva. – Ezt kellett volna rögtön mondanod, nem pedig alakoskodni! Most már nem adlak vissza Priszkosznak. Bizony nem engedem, hogy téntát nyalj többé! De ezt egyenesen is megmondhattad volna. -144-

– Féltem uram, hogy visszafordítasz.

– Hát jól van. Rab maradsz, mert rabbá vetetted magadat, s nem volna értelme annak, hogy előbb szabadulj, mintsem hogy megérdemled. De mivel derék ember vagy, legelőször is visszakapod a pénzedet. Asszony, – szólt a feleségének – add vissza ennek a fiúnak az erszényét.

– Kérlek uram, – feleltem – légy olyan kegyes, tartsd magadnál. Én venni nem akarok semmit, nincs is szükségem semmire, csak a ti kegyelmes jóindulatotokra. Legfeljebb egy arany kellene belőle, hogy megajándékozzam Bial táltost.

– Retek neki, nem arany! – rikkantotta az asszony. – Majd bizony! Kapott egy bornyut, a miért gyógyított. Elég az neki.

Az az asszony mostoha anyja volt Emőkének. Azt hiszem, Csáth jobban félt tőle, mint Atillától.

Aznaptól kezdve kijártam minden délelőtt a 14–15 éves gyermekek közé nyilazni, lándsát dobni és lovagolni.

Persze csak azt gyakoroltam, a mit az egészséges karommal lehetett. Voltak ott tanítók, a kik mindent megmutattak az ijjhur-sodrásról a lovon való megfordulásig. De különösen a kürtjeleket kellett jól ismerni. Minden mozdulatra, minden harczi cselekedetre volt kürtjel. Azt a hunok gyermekkoruktól hallották, hát könnyű volt ismerniök, de énnekem mindaz új volt. Föl kellett jegyeznem, s otthon is tanultam.

Legnehezebb volt azonban a lovaglás. Én jól tudtam lovagolni: Konstantinápoly szemetes utczáin többnyire lovon jártunk, de azok a vad rohamok, a miket a hunoknál kellett csinálnom, mindig nyaktöréssel fenyegettek.

A roham mindig sűrű csapatban indult, s tova-tovább kiszélesedett a raj, mint a legyező. Az ellenség többnyire egy nyirfa liget volt, a melyet arra a czélra ültettek oda. A ligetnél ki kellett lőni a nyilakat, s a kürtszóra hirtelen megfordulni és visszavágtatni. -145-

A csataviselt emberek magyarázták aztán, hogy a rohamot és visszafutást az igazi harczban néha háromszor is meg kell cselekedni. Az ellenség olyankor utána merészkedik a hunoknak. Akkor hirtelen meg kell fordulni és új nyilat kell lőni, azután szembe rugaszkodni a nyilaktól megzavart ellenségnek, és mikor már elértük őket, lándsát dobni rájok. A többi aztán kard, csákány, fokos, árkány és buzogány dolga. -146-