XXXIII.

Egy esős napon, a mikor nem gyakoroltunk, meglátogattam Bial táltost.

A táltosok ott sátoroztak Atilla palotái mögött. Rudakra tűzött lókoponyák jelezték minden sátor előtt, hogy ott pap lakik. S valamennyinek a bejárata előtt egy kicsiny négyszögletes kőoltár állott, a melyen tüzecske füstölgött.

Legdiszesebb sátora volt az öreg vak Kámának, a ki még Balambér idejében kezdte a paposkodást s bölcs ember volt. Fontos ügyekben ott lehetett látni mindig a főurak között. Ritkás ősz szakálla melle közepéig ért, s vékony hosszú bajusza balfelől araszosan kinyult, jobbfelől meg többnyire lelógott. Annak a papnak az a híre volt, hogy belelát a jövendőbe, de nem szabad mindent megmondania, mert ahány igét elárul a jövőből, annyi napot veszít abból a száz esztendőből, a mely neki életül ki van mérve ezen a világon.

A sátort csupa fehér lóbőr takarta, ámbátor valamennyi táltosnak olyan sátora volt, csakhogy az övé terebélyes, árnyék-ernyőkkel felszerelt.

Sok gyermek nyüzsögte körül. Azok mind az ő unokái voltak. Vidám lármájukat a vak ember napestig hallgatta. -147-

A papi sátorok körben álltak egy nagy kerek tér körül. Minden papnak megvoltak a maga hívei, mert minden papnak megvolt a maga külön ereje.

Az öreg Káma volt a főpap és főlátó, viharcsillapító, seregáldó. Kezének rátevésével életre tudta kelteni a fölakasztottakat. A vihar megszünt, ha bűvös botját fölkavarintotta az ég felé.

Az öreg Iddár volt az áldozó. Nagyfejű, vállas, hetven éves ember. A hangja dörgő, a tekintete olyan erejű, hogy a levegőben megállította az ellenség nyilait, úgy, hogy a nyilak ártalom nélkül estek le a földre.

A fiatal Zobogány volt a főimádkozó és énekes. Hangja erős, mint a kürtszó, s éneke velőkig ható, bűvölő erejű. Azt beszélték róla, hogy van egy imádsága, a melylyel eltompítja az ellenség fegyvereit, s ólommá változtatja az aczélt is.

Bogár táltos (kövér, víg, szőke ember) volt a tűz papja és a népnek iródeákja. Ha levél kellett ide vagy oda, ő rótta föl a buta hun betűket. Persze jól megfizették. Arról nem hallottam semmi csudásat. Mindössze azt mondták, hogy a tüzes követ a markába veszi. Azt én is megteszem, s minden keleti bűvész megteszi.

Györhe táltos igézéseket, szemveréseket gyógyított. A közrendű hunok temetésén ő volt a sirató, lakadalmakon a szerencsekérő. Áldozásoknál ő metszette ki az állat nyelvét, s tartotta kanálban, míg a főpap átvette.

Bucsa táltos gyógyította a szembajokat. Áldozásoknál ő vágta le az állat fejét, s tűzte póznára, hogy a rossz szellemek elijedjenek.

Bial táltos a csonttörések összeragasztásában volt mester. Áldozásoknál ő fogta föl az állat vérét, s öntötte az oltár alatt lévő üregbe a Gonosznak.

Sármánd, a nehéznyavalyát gyógyította sikeresen. Szent tánczos volt, fegyverbűvölő, ellenségátkozó. Ha a csecsemőre vizet csöppentett, teste sérthetetlenné vált a harczokban. -148-

Damonogh a szüléseknél imádkozott, különösen az idegenbemenő embereknek áldotta meg a nyilait. A szeretőknek tanácsot adott. A forgószelet kézlengetéssel elűzte. Az átkokat vissza tudta ordítani az átkozódókra.

Vitos táltos, ájtatos, pupos, vén ember, a lovak és más háziállatok betegségére olvasott rá, s adott orvosságot. Volt neki szere, amelylyel ha bekenték a ló száját, a harcban leharapta az ellenséget a lováról és eltiporta.

Szóval mind tudott valamit, a miből megélt. Legtöbbet mégis, azt gondolom, az amuletek eladásából szereztek. Nem volt hun, akinek valami ne lógott volna a nyakában, persze a köntös alatt. Még a ma született kis gyermeknek is, mihelyt megfürösztötték, piros fonalat kötöttek a kezecskéjére, hogy a rossz szellem ne árthasson neki.

Én persze csak nevettem azt a vallást. A keresztény vallásban is több a külsőség, mint a mennyire értelmes embernek szüksége van, hát még a pogány vallásban! Ámbár a külsőségben voltaképpen egy a pogány vallás a kereszténynyel: csakúgy oltárnál áldoznak, csakolyan hosszú ruhában járnak a papok, csakúgy mondják, hogy: könyörögjünk! imádkozzunk! az imádság csakúgy magunkra mondott jókivánságok halmaza, mint a pogányságban, – s a papok itt is, ott is kövérek.

Bial táltos otthon volt. Sátorának szélesre bocsátott ernyője alatt ült Zobogány főpappal. Előttük asztalka, s azon tök-kulacs, meg két ezüst pohár.

Megálltam szerényen tőlök öt lépésnyire, s vártam, hogy megszólítsanak.

– Te vagy-e, Zéta! – kiáltott rám vigan a táltos.

– Én vagyok uram, – feleltem. – Eljöttem hozzád, hogy mégegyszer megköszönjem szives fáradozásodat.

– No ez szép. Dehát ne állj ott az esőben. Kerülj beljebb! Hé, gyerekek, – kiáltott be a sátorba, – hozzatok ki párnát. -149-

Szabadkoztam, hogy nem vagyok rá méltó, de le kellett ülnöm.

Zobogány, noha nagy úr volt, tiz-tizenöt rab ura, nem csekély bámulatomra szivesen nézett reám.

– Hallottam már rólad, – mondotta. – Téged Priszkosz küldött ide és tudós ember vagy. Persze körösztény vagy, mint a görögök mindnyájan.

– Meg vagyok keresztelve, – feleltem – de nem tartozom semmiféle vallási osztályba se.

– Hogyan lehet az?

– Könnyen. Ahogy két fűszál nincs egyforma, két embernek a vallása se lehet egyforma. Én a keresztény vallásból csak azt fogadom el, a mit Jézus mondott, meg az ő tanítványai.

– Az nagy és szent ember volt, – mondotta Zobogány sóhajtva. – Hallottam felőle és nem aludtam miatta egynehányszor. De lehetetlen az embernek úgy élnie, ahogy ő kivánta.

Zobogány sovány és lógó bajuszú ember volt. Körülbelül harminczöt éves, álmodozó, lassú mozgású. Fia volt különben az öreg Kámának.

– E szerint – mondottam, – már itt is jártak hittérítők?

– Mindig van itt egy-kettő, – felelte Zobogány. – De nem sokra jutnak. Mihelyt a hun azt hallja, hogy az ember ne harczoljon, hátat fordít nekik.

Bial nevetett:

– Egyetlen egy hunt se térítettek meg soha. Csak a szegény idegen rabszolgák, azok keresztelkednek meg.

– És – kérdeztem alázatosan, – tisztelt pap uraim, szabad volna-e tudnom, hogy nektek mi a véleményetek a harczról?

Egy hun asszony lépett elénk. Nyolcz éves fiúgyermeket hozott a hátán. Bial táltost kereste. A gyermek lábára rálépett a ló.

A sátorból padot hoztak ki, s ráfektették a fiút. Nem jajgatott. Tapasztalásból tudtam, hogy a csonttörés nem fáj az első napon. -150-

Míg Bial táltos azzal foglalkozott, Zobogány beszélgetett velem.

– Hogy mink minek ítéljük a harczot? Szükséges az, öcsém. Nem mondom, hogy jó, de nem lehetünk meg nélküle. Ha a keresztény vallást elfogadjuk, bele kell szórnunk a Tiszába minden fegyverünket. A ki minket megüt jobbról, tartani kell a balfelünket. A ki nekünk árt, annak használnunk kell. Ez ma még képtelenség. Ha Atilla ma eloltaná a hun isten oltári tüzét, s keresztet tüzne a helyére, s megesküdne, hogy a biblia szerint él, holnap eltörülnék a hun népet a föld szinéről. És ki szúrná az első kardot Atilla szivébe? A római pápa!

És ezt olyan hidegen mondotta, mintha csak zabról beszéltünk volna.

– De gondoljuk el, – feleltem – hogy az egész világ elfogadja a keresztény vallást és nem harczol többé.

– Lehetetlen!

– Nem tartom lehetetlennek, – bocsáss meg uram, nem azért mondom ezt, hogy feleseljek veled, hanem csak, hogy az igazságot megtaláljuk.

– Szeretem, ha beszélsz. Csak bátran. Én meg nem haragszom, akármit mondasz is.

– Csak azt óhajtom mondani, hogy ha egyes emberek meglehetnek verekedés nélkül, meglehetnek nemzetek is. Mert a nemzet is egyes emberek sokasága.

– De az emberiség a gyermekkorát éli. Olyan gyermeket még nem láttál, a ki nem verekedik.

Erre nem tudtam felelni.

A táltos elmosolyodott.

– Az ember nem más, mint állati testben fejlődő istenke. Így mondom istenke, mert nem találok rá más szót. Az ember lelke ép úgy csirából fejlődik, mint a növény, de egy test nem elég arra, hogy megérjen benne, sok testben kell élnünk.

– Nem értem uram, bocsáss meg. -151-

– Mielőtt ember voltál volna, voltál fű, voltál virág, voltál fa, voltál légy, voltál cserebogár, farkas, ló, oroszlán, szóval minden.

– De ez nem bizonyos.

– Nem, de lehető… Nem is lehet másképen. Nem érzed-e magadban hol az egyik állatot, hol a másikat?

– Nem én, uram.

– Nem ismersz-e embereket, akik prédalesők, hálófonók, mint a pók?

– Ismerek.

– Nem ismersz-e olyanokat, a kik gyüjtenek, mint a hörcsök, a kik vérengzők, mint az oroszlán, vagy gyávák, mint a nyúl, vagy szolgálatra alkalmasak, mint a ló, vagy alattomosak, mint a kigyó? Ez nem egyéb, mint megtartott tulajdonság az előbbi állapotból.

– De mire volna ez jó uram, a léleknek ez a vándorlása?

– Arra, hogy a lélek sok erőt és sok jó tulajdonságot szedjen össze. Egy emberélet erre nem elég.

– És aztán ha emberek is voltunk?

– Bizonyosan megint tökéletesebb állapotba jutunk. Semmi esetre se olyanba, mint a keresztények hiszik, hogy beülünk egy szép, fényes, tiszta helyre és az angyalok muzsikáját hallgatjuk, énekelünk, imádkozunk, szent semmittevésben töltjük az örökkévalóságot. Az ember lelki természe nem olyan. Mozog, alkot folyton a Teremtő is. Ez az élet. Az embernek a halála után is mozognia, alkotnia, küzdenie kell, csakhogy más helyen, más ütközők között. Értelmünk egyre finomabb lesz, szívünk jobb, cselekedeteink, törekvéseink nemesebbek lesznek.

– De én nem emlékszem arra, hogy mi voltam, micsoda tapasztalatokat gyüjtöttem például tücsökkoromban.

– Azt nem is akarja a Teremtő. Elég, ha a lelkedben megvan a szerzemény. Nem látsz-e például -152- olyan embereket, a kik már gyermekkorukban hajlandók valamire? Például a zenére, költésre, faragásra. Az a gyermek nem tudja, hogy honnan termett benne az az ügyesség, az a hajlandóság? Hát bizony csak onnan, hogy néhányszor már ember is volt és ugyanazt gyakorolta már.

– Hallottalak uram elégszer papolni, de nem így.

A táltos vállat vont:

– Azt hiszed, hogy mindezt értené a nép? Hiszen te sem érted, pedig te tanult ember vagy. Majd évezredek mulva. A népnek ma még bűvölés kell és jelek, a miket a testi szem láthat. A lelki szem, az még nincs bennetek fölnyilva.

Félbe kellett hagynunk a beszélgetést, mert Bial táltos föltette a bűvös süveget, s áhitatosan pislogva, ráimádkozott egy könyvből a gyermekre, hogy a gyógyulás sikeres legyen.