XXXV.

Csáth egész éven át mindennap Atillánál ebédelt. Én ezt eleinte dőzsölésnek véltem. Gondoltam, az ilyen barbár nép az evést ivást tartja az élet fő gyönyörüségének.

Ebben is tévedtem.

Azok az ebédek csak ünnepi alkalmakkor voltak zajosak, vagy ha Atilla idegeneket vendégelt meg. Máskor az ebéd mindig tanácskozás volt.

A király személye így családias körbe egyesítette a hun előkelőket. Mindegyik elmondhatta a véleményét, s a feltünőket megvitatták. Az öregek szava mindig sokat nyomott, s végül Atilla hozzáadta a maga okosságát. A szerint határoztak.

Ebéd után hol korábban, hol későbben szétoszlottak, ki-ki a maga dolgára. Atilla is vagy a feleségeit látogatta vagy a fiatalság hadi gyakorlatát nézte meg, vagypedig követeket fogadott, a kik minden világtájról sűrűn jártak hozzá.

Egy októberi esős napon estefelé a kovácsunk műhelye előtt ültem. Az udvar egyik sarkában dolgozott -155- az az ember. Többnyire lovat patkolt s nyilakat kovácsolt.

Akkor éppen azzal foglalkozott, hogy a nyilak szárát bélyeggel sütötte be. A bélyeg ugyanaz volt, ami a családi jelvény: egy kézben két kard s a nap. Én is azokkal a nyilakkal lőttem. Gyakorlatok után a hun fiuk összeszedték az ellőtt nyilakat és a bélyegek szerint visszaosztották a tulajdonosaiknak.

Az én nyilaim fenyőfából készültek. A gazdám nyilai tengeri nádból. Most már a nagyobbik fiú is kapott nyilakat. Azok közönséges nádból készültek.

Hát ahogy ott nézem, milyen ügyesen tollazza a kovács a nyilakat, jön Kaza udvari szolga lelkendezve, hogy menjek föl üstöllést a palotába, Atilla elé.

Én csak eldöbbenek. Váltom a ruhámat hamarosan. Loholok át a palotába.

Szentül azt hittem, hogy Priszkosz érkezett meg és hogy megint megtörik valami csontomat.

De nem az volt. Amint bevezetnek, látom, hogy ott ül valami ötven ember a borszagú terem közepén Atilla körül az asztalnál. A király mellett jobbról Barcza, a király nagybátyja, balról Aladár. Ott van a fővezér, Csáth, Edekon, Dorog, Mácsa, Kászon, Vacsar, Upor, Bálán, Madarász, Damó, Zsögöd, Csomortán, az öreg Barakony (a Csáth apósa), Salló, Kontsagh, Hargita, Urkon, – szóval mind a főurak. Az asztal fehér abroszszal van beterítve. A terem oszlopain fáklyanagyságú viaszgyertyákat gyujtogatnak a szolgák. Kamocsa, egy kerekfejü s vastagnyakú hun beszél állva, Atilla felé fordultan. Az arczok nevetők, vörösek. Nagy a jókedv.

Kaza bevezet az ajtón. Várakoznunk kell, míg Kamocsa beszél. Az uram is int, hogy várjak, de Kamocsa épen végzi a beszédét. A kupáját fölemelve mondja:

– És most üdvözöllek, király uram. Nem tehetek másképen, mint hogy vőlegényi mivoltodban üdvözöljelek. S nem lehet az, hogy egyuttal arra is ne -156- köszöntsem a poharamat, akit menyasszonyodként köszönteni most már kénytelen vagyok.

Harsogó nevetés követte ezeket a szavakat. Az öregek is döczögve nevettek. A vén Barakony az asztalra csapott és kiáltotta:

– Így van!

Atilla szintén mosolygott.

Először láttam mosolyogni s különös volt nekem. A zöld alma mikor pirosra változik, a komoly ember mikor mosolyog, mintha nem egy és ugyanaz volna. De csak a szeme mosolygott, az a rettenetes két fekete szeme, amelytől még a hegyek is reszkettek.

Perczekig tartott, míg elsimultak a derültség hullámai. Akkor a gazdám intett, hogy menjek hozzá.

Fölkelt és Atilla elé vezetett.

– Ime, uram, – mondotta – ez az a rabszolga, a kit említettem. Ez nem hazudik, ha fejbevered is.

A társaság elcsöndesült. Minden szem rámfordult.

Nem tudtam, mi a szokás: meghajoltam, aztán meg letérdeltem. Gondoltam: rabszolgának talán így illik.

– Kelj föl, – szólított meg Atilla. – Most már hun vagy, hát se ne térdelj, se ne hajladozzál.

Fölkeltem.

– Ösmered-e, – kérdezte – Honoria herczegleányt, harmadik Valentinián császárnak a hugát?

A teremben olyan csönd volt, hogy a fáklyaserczegést meg lehetett hallani.

– Egyszer láttam őt, – feleltem habozva – mikor még Konstantinápolyba volt bezárva.

– Él még?

– Azt hiszem uram, él még. Mikor én eljöttem élt. Ravennába vitték. Ott is fogva tartják.

– És miért tartják fogva?

– Azért, mert neked, király uram, ezelőtt tizenhat esztendővel jegygyűrüt küldött.

Atilla szemében megelégedés látszik. Körülpillant az urakon. Halk moraj és mozgolódás. Aztán ismét csend. -157-

Csak én állok komolyan az egész társaságban.

– És miféle isten teremtése az? – kérdezte tovább Atilla.

– Azt mondják: bolond.

Erre szavaimra kitört a nevetés. Kitört, mint a vezuvi kráter. Csáthra pillantottam, hogy miért nevetnek? Csáth a kezével intett, hogy jól van. De ő is nevetett. Aladár királyfinak minden foga fehérlett a nevetésben.

Atilla aztán tovább kérdezett:

– És úgy ábrázatra milyen az a herczegnő?

Nagy csend. Összeszorított ajkak. Csak a szemek nevetnek rám.

– Csak arra emlékszem, hogy hosszú orra van, mint Nagy Theodoziusz minden ivadékának és hogy az arcza hervadt.

A nevetés kidurran. Nagyhajú Dorog szinte fetreng belé a széken. Atilla nagybátyja, Barcza arczán öreg könnyet látok lecsordulni, testének nagy hája szinte reng a nevetéstől.

Atilla is hátrahajlik a széken és hunyorgón mosolyog.

Csak én állok komolyan az egész társaságban, mint a bolond. A zürzavaros hangokból a fülem kihalászni próbálja a nevetés okát, de hasztalan: ötven ember beszél és nevet egyszerre.

Végre Atilla fölemeli az ujját, s minden elcsöndesül.

– Fiú, – szólt ismét hozzám – mondd meg nekem, hogyan gondolkoznak rólam, mit beszélnek rólam a római birodalomban.

A kérdése nyájas, de én lelkemben mégis remegek belé. Nem tudom mihez mérni a szavamat, nincs vezérgondolatom. A nagy vidámságban egyedül én állok tájékozatlanul. Azonban Atillát nem szabad várakoztatni, – feleltem:

– Hát uram, az udvarnál azt tartják rólad, hogy különös fajta oroszlán vagy, a kit aranynyal kell etetni, különben széttéped a világot. -158-

– Nem az udvart kérdezem. Az csak kis társaság, az ismer engem. Hanem azt mondd meg, hogy úgy általában abban a nagy birodalomban mit beszélnek rólam?

– Semmi jót, uram.

A gazdámra pillantottam. Láttam, hogy a szeme gyönyörűségtől ragyogva áll rajtam. Int a fejével, hogy csak beszéljek bátran. Én hát vakmerő nyíltsággal folytatom:

– Az a vélemény rólad, felséges király uram, hogy boszorkánytól született szörnyűség vagy mint minden hun. Ezenkívül azt beszélik, hogy a fejed kopasz, az orrod olyan, mint a disznóé, a füled lelóg, mint a kutyáé és beszélni nem tudsz, csak morogni.

A kaczagásnak olyan vihara tört ki a teremben, hogy magam is alig birtam a komolyságomat megtartani.

Az emberek vonaglottak. Eszlász elkékült arczczal ordított, Berki fuldokolva röhögött. A fővezér szeméből patakzott a könny. A gazdám üvöltve verte az asztalt. De még a király mögött álló szolgák is kunczogtak. Tomor pohárnok befogta a száját, s ide-oda tekergett Aladár mögött, hogy nem mert hangosan nevetni. De a többi, az szabadon eresztette a kaczagását. Én olyan nevetést, olyan hahotázást, röhögést, nyerítést életemben nem láttam. Volt olyan főúr, a ki lefordult a székről s a földön kinlódva rángatta a nevetés görcse. Még az agg Barakony is kipirosodott arczczal döczögött és rázta a kezefejét a levegőben.

Én csak Atillára néztem. Az ő arczán ismét az a finom mosolygás játszott át, a mi előbb. A mily sötét és félelmes volt az az arcz örökké nyugodt komolyságában, ép oly kellemes volt, mikor a vidámságnak sugara vonult át rajta.

Azon aggódtam, hogy talán a bolond Cerkó szerepébe estem, s ezt rab létemre se tartottam volna szerencsémnek, azonban Atilla intett, hogy elmehetek. -159-

A gazdám azon a napon csak estefelé tért haza.

Megvártam őt az ajtóban, hogy talán szól valamit, s magamban röstelkedtem, hogy én ezeknek a barbároknak voltam ma nevetsége. De csak tudnám, hogy miért? Holnap reggel át is megyek Kazához, hogy világosítson meg, különben örökké fog az a nevetés bosszantani.

Csáth ragyogó arczczal ült a lován. A szája még akkor is nevetőre állott.

Leugrott a lováról és hozzám fordult:

– No fiú, – mondotta a vállamra csapva, – kitettél magadért. Ma este jutalmul velem vacsorázol. Rab vagy, de velem vacsorázol!

Ez olyan kegyesség volt, a minőben a Csáth házánál rab még nem részesült.

Vacsora alatt aztán elmondta a feleségének, hogy én milyen bátran viselkedtem Atilla előtt.

– Napok óta főzzük a fejünket, – úgymond – hogy hogyan kössünk bele a római birodalomba? Már indultunk volna, ha ki nem adják a Krizafiosz fejét, de kiadták a gyávák! Atillát ette a méreg, hogy nincs okunk fegyvert csatolni. Végre eszébe jut, hogy ezelőtt tizenöt esztendővel valami bolondos herczeglány jegygyűrüt küldött neki. Keresteti a gyűrüt: megvan még. Hivatja Rusztit. Kiolvassák a régi irásokból, hogy Honoria a neve a herczeglánynak. Hát már most az keresztény, Atilla meg pogány, s ezenfelül Atilláról az a hír, hogy nyers húst eszik, röfög és ördögi ábrázatú. Atilla követeket küld holnap Rómába a menyasszonyáért.

Egyszerre megvilágosodott nekem minden. De szinte vaczogott a fogam a barbárok rettenetes ravaszságától.

– Ezen mulattunk ma példátlan szélesen, – folytatta Csáth. – Az a róka Edekon nagy komoly képpel fölveti a kérdést, hogy uram király, mi lesz, ha a menyasszonyt kiadják?

Aztán elbeszélte, hogy én miket mondottam Atillának -160- és hogy milyen nyugodtan és bátran állottam előtte.

Én az asztal végén csendesen, megvontan, a szememet lesütve ültem. Alig ettem nehány falatot.

Mindössze kétszer pillantottam föl, s akkor lopva Emőkén is átsímult a tekintetem.

Mikor Csáth engem dicsért, éreztem, hogy Emőke mosolyog, s tekintete az arczomon pihen. -161-