V.

Másnap az öregúr köhögött és tüsszögött. Az orvos azonnal megállapította, hogy baloldali tüdőhülés a baja. Napokig nem eresztették ki a szobából. Az öregúrnak azonban nem tetszett az udvari szoba. Járkálást hallott az emeleten, és az zavarta őt.

– Adjatok másik szobát, – mondotta, – itt a fejemen járnak az emberek. Mindig azt gondolom, hogy otthon vagyok és hogy a padlásomon jár valaki.

Hát áttették éjszakára az ágyát a várószobába. Az már utcai volt. De ott meg egész éjjel nem aludt az öreg a kocsik robogásától, meg a villamos kocsik csengetésétől.

– Adjatok másik szobát.

Hát csak visszatették az udvariba. Azt mondták neki, hogy a tavaszig csak tűrjön, majd akkor átköltöznek a szanatóriumba.

Az öregúr aztán minden este beszólította hol az inast, hol a szobaleányt és felizentetett az emeletre, hogy „tiszteli őket, lent is laknak“.

Persze az izenet sohse jutott fel az emeletre. Öt perc múlva már megint hallatszott a dobogás és az öregúr boszankodott.

Azt kérdezi az egyik napon az inastól:

– Te Józsi, hogy van az az asszony?

Az inas elértette, hogy melyik asszonyról van szó. Vállat vont:

– Tudom is én!

Az öregúr megbotránkozott ezen a feleleten:

– Ejnye, hogy az ördög rázza meg a füledet, hát így felelsz te nekem!

A doktor erre a szóra toppan a szobába.

– Nézzed már, – mondja az öregúr boszúsan duhogva, – azt kérdezem ettől a kölyöktől, hogy hogy van az az asszony, hát csak vonogatja a vállát. Hiszen ha valakinek a kutyája beteg, még azzal is gondolok.

A doktor összeszidta az inast, hogy vállvonogatással ne feleljen.

Az öregúr ráduplázott:

– Most azonnal elmégy hozzá, és megtudakolod, hogy, hogy és miképpen vagyon az állapotja!

A doktor azonban egy pillantásával visszatartotta az inast.

– Édesapám, – mondotta nyugodtan, – azt mink nem tehetjük, hogy minden betegünket számon tartsuk. Amennyi betegem nekem van, száz inast kellene tartanom, hogy ide-oda szaladgáljanak. Az itt nem szokás. Ha rosszabbul van a beteg, úgyis eljön, ha meg jobban van, eszébe se jut az orvos többé.

Azzal újra kiment a szobából.

Az öregúr egydarabig magában mormogott, aztán újra becsöngette az inast.

– Nesze, – mondotta megenyhült hangon.

S egy koronát nyomott az inas markába.

– A vőmnek igaz a szava: nem járhattok minden betegnek utána.

– Hászen, – felelte az inas a koronától buzgóságra hangoltan, ha éppen kivánni tetszik… nem messzi lakik az az asszony, csak itt a Práter-utcán. A 77-ik szám.

– Ösmered?

– Ösmerem. Náluk inaskodtam gyerekkoromban. Az ura órás volt.

– Hát nem járt itt azóta?

– Járt biz az instálom.

– Járt? Hát nem engem keresett?

– De a tekintetes urat kereste.

– Hát mér nem eresztetted be?

Az inas vállat vont:

– Elküldtük.

Az öregúr ezen megint megbotránkozott:

– Elküldtétek? Hát mér küldtétek el?

Az inas a vállát vonogatta; látszott rajta, hogy hazudásra készül. Az öregúr megint felfortyant:

– Te küldted el! Hogy mered te elküldeni, aki énhozzám jön? Hát ki vagy te itt? Lesz gondom rá, hogy kívül kerülj a küszöbön!

– De nem én küldtem el, tekintetes uram! – mentegetődzött az inas. – Bizony Isten nem én küldtem el. Én nem is láttam. Lehet különben, hogy nem is ő volt itt, csak én gondoltam.

– Hát persze, hogy nem ő volt, – szólt lecsillapodva az öregúr. – Bizonyosan más volt az, akit elküldtek.

Egy napszámos-féle kéregetőre gondolt, akit az ablakon át látott. A kéregetőt a veje utasította el. Valami városi tilalmat emlegetett a veje, meg holmi jótékony intézeteket.

De az asszony mégis nyugtalanította. Délben az asztalnál meg is említette, hogy jó lenne utána nézni, használt-e neki a sülttök?

Ezekben a napokban valami nyomottság ült a családon. Az öregúr a veje nagy elfoglaltságának tulajdonította a nyomottságot. Hát szinte jólesett látnia, hogy a kérdésen földerülnek. Ő ugyan nem tréfának mondta, de jobb, ha annak értik.

Hát nevetett ő is.

– A lidérc vigye el, – mondotta, – nem megy ki az eszemből az az asszony. Mégis törődni kellene vele. Hátha fekszik, aztán nincsen senkije se?

– Mindenkinek van valakije, – szólt megnyugtatóan az orvos. – És ha nincs senkije, hát keres magának, amikor bajban van.

– Hát nem mindig, – felelte rá az öreg. – Lássátok én is azért jöttem hozzátok, mert nem volt senkim. Még el se mondtam nektek.

És elbeszélte, hogy az ősz elején egy reggel az ablakra pillantott és ködöt látott. Megdöbbenve csönget a cselédjének s kérdi tőle, hogy fagyott-e az éjjel?

– Dehogy fagyott, tekintetes uram, – feleli álmélkodva a cseléd. – Ki hallotta, hogy már Szent Mihálykor fagyjon?

– Csak a ködrül gondoltam, Kati.

– Micsoda ködrül, tekintetes uram?

– Micsoda ködrül? Hát csak nem vagyok vak!

És az ablakra mutatok.

Kati se szól többet, kifordul nagy szégyenkezve. Akkor látom magam is, hogy nem köd a szürkeség, hanem az ablak szennyes.

– Hát ezen boszankodtam én meg, – fejezte be az öregúr. – Rögvest hivattam is a zsidót: aláírtam neki az eladási szerződést. Vesződjék tovább a menydörgős menykő a cselédekkel!

Itt a pipáját kivánta az öreg. A Jenő gyerek kereste, de nem találta. Akkor az öreg maga állt neki a keresésnek és rá is talált a sifonér tetején.

Akkor nagy örömmel rágyujtott. És amíg szivogatta a pipáját, hasonlított az arca az öreg macskáéhoz, amely a kemence padkáján a melegen, a csendben elnyujtózva magában dorombol.

*

Estefelé azonban megint eszébe jutott a beteg órásné. Fölvette a kabátját és megkereste a botját is.

A leánya útját állta:

– Hová, atyuskám? Csak nem akar tán kimenni ilyen csúf időben?

Mert borongós novembervégi nap volt, nem sétálásra való.

– De kimegyek, – felelte az öreg.

Egy pillanatig maga elé nézett, tűnődött, hogy megmondja-e hová indult? De annyiszor kimosolyogták már az asszonyáért, hogy mégse mondta meg.

– Csak kimegyek, – ismételte szeliden. – Járok egyet.

Az utca neve és a házszám az eszében maradt. Megkérdezte három embertől is, merre menjen. Odatalált.