VIII.

Az első januáriusi kedden új pálmát vittek a doktor szalonjába. A butorok már ki voltak cserélve. A meggyszinek eltüntek, s a helyöket különféle zöld színek foglalták el. A fal sötétzöld burkolatot kapott. A képkeretek ugyanolyan szinüekké váltak. A diványok és székek pompás saláta-színt öltöttek. A villamos lámpásokra áttetsző zöld selyem került.

Mindez a Bárányné ötlete volt. Ő a férje életében mindig a festők közt mozgott. A férje ugyan mérnök volt, építő mérnök, de a festői pályához vonzódott, s mind halálig azt gondolta, hogy a szülei eltérítették az igazi hivatásától. Hát ha már nem festhetett, legalább festők között élt; buzgón érdekelte minden műterem és minden képtárlat. A barátai is többnyire festők voltak.

Egy téli vacsorán a festők vendéglőjében fantaziált egyszer valamelyik Rafael:

– Ha valaha megszedelőzködök, két szalont fogok berendezni a házamban. A téli szalonban minden piros lesz: mályvaszínü fal, karminnal festett képkeretek, krapplakkal fényezett kőrisfa butorok; rózsaszínű a lámpás is, a szőnyeg is, a fal is. A nyári szalonban meg minden fehér lesz, kékbe játszó fehér; a képek északsarki tájakat fognak ábrázolni; a csillárokat külön öntetem jégcsapok alakjára; a szőnyegeim is hófehérek lesznek, de még gyémántport is hintetek rájok. Csillogni fognak, mint a hó.

Báránynénak tetszett ez az ötlet, de később elvetette. Télre a zöld szín való, gondolta: zöld fal, zöld bútorzat, zöld ruha, zöld lámpások és lehetőleg sok növény.

Doktorék mindenben követték az ő izlését. A doktorné sárgába hajló világos zöld ruhát csináltatott magának. Bárányné meg fenyőzöldet. (Özvegynek sötétebb szín való.)

Hanem mikor a vendégnap előtt való estén megpróbálták a zöldernyős lámpásokat, oly beteg-színüvé vált az egész család, hogy valamennyien lehangolódtak.

Különösen a doktor volt kétségbeejtő. Amúgy is viasz-arca olyan halotti színt öltött, mintha a Rókus-kórház halottas kamrájából szökött volna oda be a szalonba.

A doktorné nyulánk és szelid alakja beillett volna másvilági léleknek. Bárányné meg olyan volt, mint ledi Mekbet lehetett a gyilkosság után való reggelen.

– No, – mondotta keserüen a doktor, – most már csak egy tál spenót kell az asztalra.

– Bolondság, merő bolondság! – dörmögött az öregúr.

– Mit ért a bácsi ehhez! – szólt sértődötten Bárányné. – A falusi szalonok… No köszönöm. Láttam egy falusi szalont: köpőláda volt a sarkában.

– Nálunk nincsenek szalonok, – felelte nyugodtan az öregúr. – Nálunk van társalgó szoba, az a szalon.

– Hiszen mindegy az, – mondotta békitőn a doktorné.

A család kedvetlenül vacsorázott. A bajon most már nem lehet segíteni. De mit beszélnek majd a városban holnapután?

A doktor különösen boszus volt. Szerette volna lehasogatni a zöld kárpitokat, és kidobni minden bútort.

Azonban Bárányné nem engedett az igazából:

– Nincs izléstek, – mondotta. – Csak ami megszokott, az nektek a szép. Meglássátok, hogy a vendégeitek másképp vélekednek!

A sajtnál tartottak. Az öregúr odaszólt a Jenő gyereknek:

– Jenőkém, hozd ide a pípámat.

Jenő nagyot pislantott az anyjára. Az anyja visszapillantott. Aztán a gyerek átment a másik szobába.

A család hallgatva evett tovább.

A gyerek kis idő mulva visszatért:

– Nem találom, bácsi.

– Ejnye, – mondotta az öregúr, – ugyan hol is tettem le? Keresd te is Józsi, – mondotta az inasnak.

A doktor az öreg elé tette a szivartárcáját.

– Gyújtson szivarra apám. Ezek kitűnő szivarok. Az angol konzultól kaptam, az meg a királyától. Egy skatulyával adott neki az angol király.

– A manót! – szólt elbámulva az öreg. – No akkor megkóstolom.

A szivar közönséges regalitász volt. De az öregúr fantáziáját megragadta, hogy az angol király szivarjából füstölhet.

Rágyújtott.

– Dehát én nem értem, mi itt a baj? – mondotta a társalgást ott folytatva, ahol negyedóra előtt elhagyták. – Ha zöld, hát zöld. Eleinte furcsa, de aztán megszokja az ember.

Eddig maga is boszankodott a zöld szinre, de vacsora után, amikor már az ember rágyújt, mindennel megbékül.

– Nem érti atyuskám, – magyarázta a doktorné. – A hölgyek, akik eljönnek, azonnal elkedvetlenednek, mihelyt látják, hogy a világítás elsápaszt minden arcot.

– Olyanná válik itt minden ember, – magyarázta a doktor is, – mint a zöld béka.

– Hászen azon könnyü segíteni, – mondotta az öreg. – Tegyetek piros ernyőt a lámpásokra.

– Pompás gondolat! – kiáltotta megörvendve Bárányné.

Szinte rohanva ment a ruhás szekrényéhez és fölhányta ott a különféle ruhákat. Végül egy régi piros szoknyáját rántotta elő, amelyben valamikor leánykorában álarcos bálban vigadott. Abból repesztett a lámpásokra ernyőt.

Megpróbálták. Hát a szoba zöldjét egyszerre meleg piros szín derengte be. A szalon becsülete meg volt mentve.

– Zseniális gondolat atyuskám! – szólt a doktorné az öreget megölelve.

– A bácsinak vannak ötletei! – mondotta Bárányné, – de hogyan eltitkolta eddig a szakértelmét!

Az öreg büszkén és megelégedéssel mosolygott.

Nagyokat szítt a szivarból, aztán letette.

– No, – mondotta a fejét csóválva, – ha ilyet szí az angol király, szeretném megkinálni a magam dohányából.

*

Másnap aztán az öregúr naphosszat a pipáját kereste. Kerestette a Jenő gyerekkel is, az inassal is, a szobaleánynyal is.

– Te Imre, – mondotta délben a vejének, – bizonyosan ellopták a pípámat.

– Ki lopta volna el, – felelte álmosan a doktor, – nem pipázik Budapesten senkise.

Az öregúr ismét ráfanyalodott az angol király szivarjaira.

Ezen a napon sűrűn szakadt a hó: nem mehetett ki, hát egész délután aludt, meg a hírlapokat olvasta. Mégis örült a napnak, hogy vendégek jönnek a házhoz. Már régen unatkozott. Sehogyse értette meg, hogy hogyan mulhatnak el hetek, hónapok, vendég nélkül.

Holmi asszonyfélék jártak ugyan a házhoz, de azokkal ő nem is állott szóba. Mit tudnak beszélni az asszonyok egyebet, mint ruháról meg színházról!

– Te, Gizám, – mondotta a leányának délben, – add elő az attilámat meg a csizmámat. Mégis ha vendégek fognak jönni, illő tán, hogy felöltözzek.

– Dehogy, atyuskám, – felelte a leánya elmosolyodva, – így illik magának redengotban. Oly jól áll ez a ruha, olyan méltóságos benne, mint valami öreg főispán.

És megcsókolta az apja arcát.

Öt óra tájban aztán szállinkózni kezdtek a vendégek. Földiék már akkor ott voltak. A tanár a maga szokott feketeségében, a szép asszony rózsaszínü színházi öltözékben. Nem mentek ugyan színházba, de elhatározták, hogy azt fogják mondani. (Az öreg Mayer persze nem volt velök.)

A szamovárt meggyujtották. Melléje egy asztalkára apró zsemlyét, sonkát, kaviárt, teasüteményt halmoztak fel. A szamovár vörös rézcsillogása is jól bele illett a zöld szalonba.

Három hölgy jött először: egy orvosnak a felesége és két felnőtt leánya.

– Micsoda pompás szalon! – kiáltozták őszinte elámulással.

Aztán két orvos érkezett, s nyomukban egy szinész. Azok nem bámulták a szalont, nem értettek hozzá.

A doktor bemutatta az apósát:

– Az apósom. Doktor Soproni egyetemi tanár; doktor Sánta, Csepeli szinész.

Az öregúr amúgy magyarosan megrázta a kezöket.

– Isten hozta kedves öcsémuraim! Hát maga szinész? Bizonyisten papnak néztem volna.

A szinész a Nemzeti Színház tagja volt. Fanyar mosolygással biztosította az öregurat, hogy nem pap.

Aztán egy hirlapíró jött, elegáns nyulánk fiatal ember; később egy öreg hölgy, akinek lornyet lógott a nyakában, s akit méltóságos asszonynak szólítottak a többiek.

– Ki ez? – kérdezte az öreg halkan a vejét.

– Bányavári Grószné, – felelte a veje. – Nehogy szidja előtte a zsidókat.

A hirlapíró szintén megdicsérte a szalont, s mingyárt a sonkás asztalhoz telepedett.

Az öreg hozzáment:

– Valahonnan ismerem magát öcsém, – mondotta tünődve, – de nem jut eszembe honnan.

– Lehet, – felelte a hirlapíró nagyot nyelve. – Én sok emberrel érintkezem.

– Hopp megvan! – mondta az öregúr nagy örömmel. – Hiszen maga az órásné lakója! Hogy van az asszony? Hát a vargával kiegyezett-e fiatal barátom!

A hirlapírónak a torkán akadt a falat.

– Csitt, – mondotta fuldokolva. – Kérem… kérem… talán másról is tudunk beszélgetni.

És boszusan nézett az öregúrra.

Az öreg látta már, hogy nem kellemes húrokat pendített meg. Gondolta szivarral kedveskedik a hatodik nagyhatalomnak, s körülnézett, hogy hol a szivaros láda?

A doktorné ekkor nyujtott át az egyik orvosnak egy teás csészét.

– Hát teával itatod az urakat is? – mondotta az öregúr elbámulva. Csak nem isznak ilyen löttyöt! Te Imre, hát mért nem hozatsz fel egy üveg bort?

– Jól beszél urambátyám, – mondotta a szinész földerülve.

A doktor is iparkodott jónak itélni a megjegyzést. Intett a szobaleánynak, hogy hozzon bort.

Az öreg méltóságos asszony ott ült az öregúr könyöke mellett. A lornyetjét a szemére emelte, s felszólt hozzá:

– Csurgai úr, beleszokott-e már a fővárosi életbe? Most beszéli a kedves leánya, hogy milyen nehezen vált meg a gazdaságától. Szép, igen szép. És tetszik önnek ez a városi élet?

– Tetszeni tetszenék, – felelte az öregúr a vállát vonogatva, – csak olyan nekem, mintha külföldön volnék. Ha kimegyek az utcára és a boltosok nevét olvasom… A minap a Szerecsen-utcán mentem végig.

Itt eszébe jutott a veje figyelmeztetése: egyet szippantott a szivarból és ezzel elleplezte egy gondolatát. De már benne volt a kerékvágásban, folytatta:

– Hát Magyarország ez? Hiszen az utcán is Ábendblattot árulnak. Magyar ember nem olvas Ábendblattot!

– Kérem, kérem, – szólt a méltóságos asszony, a lornyetet tagadón mozgatva, – azért ha valaki Ábendblattot olvas, vagy hogy német neve van, nem következik belőle, hogy német.

– Már engedelmet kérek, – felelte az öregúr a fejét csóválva, – akinek rác bugyogó a ruhája, rác az, akinek német a neve, német az. Mert ha még ötven krajcárt se ad egy magyar névért, akkor én még öt fillért se adok a magyarságáért.

Az öreg méltóságos asszony nem beszélgetett vele többet.

Hunyadi úr ezalatt bőven bezsákmányolt, aztán szivarra gyujtott és megnézte az óráját:

– A kultuszminiszternél is ma van zsúr, – mondotta. – Megigértem, hogy elnézek.

Az öregúr ismét megfogta:

– Az asszonyt csak nem hagyta ott tisztelt barátom? – kérdezte halkan, bizalmasan.

– De otthagytam, – felelte Hunyadi hidegen. – Semmi közöm véle. Ne is tessék nekem emlegetni.

– Ej-ej, – mondotta az öreg elgondolkozva, – mégis kellene azon a szegény asszonyon segíteni. Ki ápolja? Van-e pénze? Meglehet, hogy már nem is bír fennjárni.

Azonban a hirlapiró akihez beszélt, eltünt előle. Az öregúr bámúlva nézett körül, hogy hova lett? ekközben hozták a bort, s az öreg egyszerre elfelejtette az egész Hunyadi-kort.

A cseléd a vörös borból talált felhozni, s az kiválóképpen ízlett az öregnek. Kocintott az ivókkal, és csendes gyönyörüséggel szopogatta a magáét.

– Ehez most már csak a pípám hiányzik, – mondotta a szinésznek.

– A pípája? Hát pípázik? – kérdezte a szinész.

Mert oly elegánsan fel volt öltözködve az öreg, hogy nem lehetett a ruhájához hozzáképzelni a pípát.

– Pípáznék öcsém, – felelte az öreg, – de tegnap nagy rendezkedés volt itt, aztán a pípám elveszett.

– Vegyen másikat.

– Az ám, csakhogy az a másik nem olyan lesz. Az apámé volt. Olyat nem árulnak öcsém még Debrecenben se. De most már gyanakszom, hogy a diványos ember vitte el, aki a díványt hozta.

– Meglehet, – hagyta rá a szinész.

– Biztos öcsém, biztos! Annak az embernek olyan illavai pofája volt. De nini, a vőmnek a rendelő szobájában még nem néztem. Hátha véletlenül odatette be a cseléd, hogy el ne lopják?

Az öreg ezzel át is gyalogolt a rendelő szobába.

Míg a pípáját kereste, új vendégcsoport érkezett a szalonba. A hirlapíró a szomszédházba ment zsúrra egy bankárhoz, és azonnal elujságolta ottan a zöld szalont. A hölgyek között négy ismerőse is volt doktoréknak, azok azonnal fészkelődtek, és ott hagyták bankárékat.

A lépcsőn egy monoklis országgyülési képviselő csatlakozott hozzájok, meg egy prémes bundáju fiatal ügyvéd. Doktorék szalonja csakhamar megtelt azokkal az eleven csacsogó fővárosi alakokkal, akiknek a teapárás levegő az éltető elemük.

A nők között egy igazi grófné is volt. (A férje a demokrata klub tagja, tehát ő is le-leszáll a polgári világba.)

Mindezek a hölgyek élénken csevegve ülték körül a gázkandallót. A grófné szanzsén a szőnyegre telepedett, és formás cipőit a meleg felé nyujtotta:

– No ha ezt tudtam volna, – mondotta Báránynénak, – zöld ruhában jöttem volna el. A gondolatod Giza kiállítási aranyoklevelet érdemel.

– Nem az én ötletem, – felelte szerényen a doktorné.

És Báránynéra mutatott, aki olvadozott a dicsőségben.

A grófné jelenléte az előkelőség parfönjével árasztotta el a szalont. A férfiak letették a szivart, és a hölgyek közé elegyedtek.

A Park-klubról beszélgettek, amelynek a képviselő is tagja volt, az öreg bányavári Grószné is. A bált emlegették, hogy milyen pompás lesz.

A grófné mosolyogva mondta a doktornénak:

– Nem óhajtotok eljönni? Küldetek meghivót.

A rendelőszobából ekkor érkezett vissza az öreg.

– A pípám! – harsogta diadalmasan. – Megtaláltam! Megtaláltam!