VI.

Azok az alacsony földszintes házak a József-városban még a múlt századokból maradtak fenn. A kapu többnyire zöld; az ablakokban egy-két cserép virág; a lakók többnyire kis udvari szobákban laknak: az udvar közepén szivattyus kút van, és itt-ott az ajtó mellett virágzó leánder.

Ilyenféle ház volt az is, amely előtt az öregúr megállt. Csakhogy a kapu mellett bolt is állt, s a kapun varga-címer: fekete papirosból kivágott cipő. Mellette meg egy másik címer: egy nagy óralap. Az már bádogra volt festve, s név is állott alatta: Polgár Balázs órás mester. De avas volt már mind a két címer. Beleillettek az utca régiségébe.

Az udvarból egy nyekergő olasz-verkli hangja hallatszott. Fulladozva fujt egy Bellini-áriát, s hirtelen abbahagyta egy híd-akkordban.

Az öregúr belépett. Fiatal verklist látott az udvar közepén, kopott ruházatút, gajmós kezűt. Egy asszony épp akkor nyujtott a verklisnek adományt, – s kifele tuszkolta. Ezért szakadt meg a nóta a befejezés előtt.

– Édes hugom, – mondotta az öregúr, – melyik szoba itt a beteg órásnéé?

Az asszony kissé elnyitotta a szemét a hugom szóra, de aztán mégis megmutatta a szobát.

– Az ottan hátul, amelyik fölött az óra van.

Korhadt vén barna ajtó volt az. Fölötte egy gyermekarc-nagyságu óraszámlap, amelynek a közepét szöggel verték által. Varga is lakott az órás mellett. Most künn dolgozott télikabátban az ajtaja előtt, bizonyára azért, mert künn több volt a világosság.

Az öregúr azonban nem ügyelt a vargára: egyenesen az órával jelzett ajtónak tartott, amelynek üvegtáblája mögött egy tízéves forma kékruhás leányka olyan hangosan tanulta a babiloni fogságot, hogy kihallatszott.

A leányka kinyitotta az ajtót.

– Hát hogy van anyád? – szólította meg az öregúr.

A gyermek csodálkozva nézett a fehérszakállu úrra.

– Bent van, – mondotta. – Dolgozik.

És félrelépett, hogy az öregúr bemehessen.

A konyhában egy hatéves forma másik leányka ült. Papiros-katulyával játszott. Az öregúr vigyázva lépett el mellette, s bekopogtatott a jobbra nyilló üvegajtón.

De egyúttal be is lépett. Az ajtó félig nyitva volt, s ott látta az asszonyt az ablaknál. Asztalka mellett ült, s jókora faliórának a belsején babrált. Az asztalka tele volt órás szerszámmal.

– Agyisten, – mondotta az öregúr.

Az asszony letette az órát, s hátrapillantott a szoba belseje felé.

– Kérem, csendesen, – mondotta bágyadt hangon. – A bérlő úr alszik.

Látszott rajta, hogy nem ismeri meg az öregurat.

– Hát hogy vagyunk? Használt-e a sülttök? – kérdezte vidáman s halkabban az öregúr. – Látom, hogy fenn van, hálistennek.

Az asszony arca ekkor kiderült. Fölállott: kezet akart csókolni, aztán támolyogva nyult székért, és az öregúr elé tette.

– Köszönöm, – mondotta, – az állapotom nem sokat javult, de talán a jó Isten megsegít.

– Hát az ura hol van?

– Az uram? A kerepesi temetőben. Magam dolgozgatok mióta meghalt.

– És érti maga ezt a mesterséget?

– Értem valamennyire. Nem tanultam, csak amit látásból tudok. Az óra megmutatja maga-magát. Csak a zsebórákat nem tudom megigazítani.

Aztán elmondta, hogy az ura a tavaszon halt meg, hirtelen, váratlan, és azóta mintha egy láthatatlan ellensége volna az égben: csapás csapás után éri. De mindent elviselt volna, csak ez a betegség ne lepte volna meg. Úgy érzi, mintha a halál a küszöbön ülne.

Itt az asszony kétszer-háromszor lehunyta a szemét, s fonnyadt arcán két könycsepp futott végig.

– Mi lesz evvel a két szegény kis leánynyal? – mondotta kifelé pillantva.

S behívta a két kisleányt. Odaállította őket az öregúr elé:

– Ime ezek azok, akikre rá lehet adni az Isten árvája nevet. Az idősebbik Lenke, a kisebbik Zsuzsika.

A két gyermek komoly figyelemmel nézett az öregúrra. Nem tudták mért árvázza őket annyira az anyjok, de bizonyára érezték már sorsuknak előre lengő fekete fátyolát. Álltak némán és néztek ártatlanul.

Mind a kettőn kökényszín-kék ruhácska volt; sötétszőke hajuk egyformán vállig érő: mind a kettő arca színtelen városi arc, amelynek haloványságát méginkább feltünteti a szemnek feketesége. A kis Zsuzsi egy fejjel kisebb volt s valamivel teltebb arcu mint a nénécskéje; máskülönben hasonlítottak egymáshoz.

Az öregúr megsimogatta a kisebbik leány arcát.:

– Te vagy a Zsuzsika? Nekem is volt egy Zsuzsika nevü leányom. Olyanforma volt, mint te vagy. De az én leányom… elment…

A zsebébe nyúlt, és néhány rézpénzt adott a két leánynak.

– És hol van a bácsi leánykája? – kérdezte Zsuzsika.

– Nem tudom. Valahol a csillagok fölött, – felelte ellágyult hangon az öregúr.

És hosszan nézett a leányka ártatlan arcára s megsimogatta az arcát.

– Milyen kedves vagy te Zsuzsika!

Aztán az asszonyhoz fordult:

– Az orvosok sokszor csalódnak. Lám az én leánykámról azt mondták, életben marad, s másnap meghalt. Én rám meg már kétszer rámadták az utolsó kenetet, s itt vagyok.

Az asszony kiküldte a két gyermeket az udvarra.

– Három orvosnál voltam, – mondotta aztán azon a szenvedő hangon, amely a visszafojtott sírás hangja, – egyik se biztatott.

Az asszony arca valóban máris halottarc volt: sárga és csontig lesorvadt. A szemét ólomszinü árnyék környékezte.

– És ha az orvosok egy szót se szóltak volna, akkor is tudnám, hogy mi a sorsom. Anyám is ebben a bajban halt meg. Félesztendeig huzta. Az utolsó két hónapban feküdt már és fogyott-fogyott.

– Dehiszen maga fenn jár.

– Fennjárok, de mi haszna: csak aludttejjel élek, aztán majd egyszer azt se lehet…

– Hát tököt nem eszik?

Az asszony a fejét rázta:

– Már késő. Korábban talán még használt volna.

Egy fali óra erős csöngéssel verte a négyet. A másik óra nyomban követte.

A szoba belsejéből ekkor rekedtes férfihang hallatszott:

– Polgárné gyertyát ide vagy gyujtót!

Az asszony összerezzent, s tétován nézett az asztalon heverő svéd gyujtóra.

Azonban a hang egyszerre békésre változott.

– Nem pók.

E nyilatkozat után csend következett. Az asszony mintha könnyebben lélegzett volna. Az öregúr meg álmélkodva nézett az ágy felé: micsoda emberek ezek a városiak, hogy annyira félnek a póktól? Falun bizony közönséges valami az.

Az asszony susogva szólott:

– A bérlőm. Hirlapíró. Nappal alszik, mert éjjel dolgozik.

Az ágyból ugyanekkor egy fakóarcu szakállas ember emelkedett föl, s lomha mozdulatokkal öltözködött, miközben megszólalt:

– Polgárné.

– Tessék Hunyadi úr.

– A cipőmet nem adta oda a suszternak? Hát nem megkértem magát, hogy igazíttassa meg!

Ez szemrehányó hangon volt mondva. A hirlapíró a cipőjét a kezében tartva, boszusan nézett az asszonyra.

– De Hunyadi úr kérem, – mentegetődzött élénken az asszony, – én odaadtam a suszternak a cipőjét.

– Hát akkor mért nincs megcsinálva?

Az asszony vállat vont:

– Azt mondta, hogy önnek száz forintért se.

– Micsoda? – szólott elképedve Hunyadi.

– Hogy száz forintért se dolgozik önnek.

A hirlapíró lecsapta a cipőjét:

– No ez hallatlan! Majd beszélek én vele mindjárt!

Sebesen megmosdott és megtörülközött. Hogy így törülközve előbbre lépett, az öregúr látta, hogy Hunyadi úr domborodott szemü, fekete fiatal ember, és hogy dühös.

– Kérem, – szólott az ember Polgárnénak, – készítse el a teámat.

És míg a szakállát dörzsölte, így folytatta a beszédet:

– Beteg kegyed, vagy mi a fene? Ha beteg, akkor felmondok!

– Csak múló baj, – felelte látható megijedéssel az asszony. – Higyje el Hunyadi úr, hogy csak múló baj. Aztán visszatér az én egészségem. Ilyen csendes lakást különben se találna sehol. A verkliseket innen kiküldik és az én két kis leányom mintha nem is volna a világon.

Eközben az órás-asztal sarkán meggyújtotta a spirituszos főzőt. Oda volt az készítve előre.

Az öregúr már megmozdult, hogy elmenjen, de az asszony zavara és hazugsága megdöbbentette.

A Hunyadinak nevezett úr fölcsatolt egy négyujjnyi széles gallért, de egyszerre mintha megmerevedett volna:

– Hallja Polgárné! Hol a fenébe alszik maga? Hiszen itt csak egy ágy van!

És a szakálas férfiu a nyakkendőjét leeresztve bámult széjjel a szobában.

Az asszony meginkább megzavarodott.

– A díványon, Hunyady úr. Hát nem látja, hogy dívány is van?

Az öreg úr csak ekkor pillantott körül a szobában. Valóban nem lehetett látni több ágyat, csak egyet, meg egy vörös szövetü, ócska diványt. Egy sárga körtefa almárium és egy polituros öreg kredenc foglalta el a szoba többi részét. A falon egy régi olajnyomatu Magdolna-kép és néhány bádogfotografia függött. Az órásmesterséget csupán az ablaknál lévő asztalka jelezte, meg két régifajta falióra.

E közben a haragos bérlő felöltözött. Hamvas téliruhát öltött magára, amelytől az arca még sápadtabbnak látszott.

– Maga hazudik, Polgárné, – szólt nyersen. – Bocsánatot kérek, de hazudik. Én kibéreltem magától egy ágyat, és csak reggel járok haza; maga pedig benne hál az én ágyamban. Bocsánat, nem mondom határozottan, hogy maga, lehet hogy más. De nekem mindegy. Én kibéreltem az ágyat, s ha valakit benne találok, kidobom belőle.

– Nono, – szólalt meg ekkor megbotránkozással az öregúr.

Már készülődött hazafelé, s a kalapja a kezében is volt már, de ez a durva hang felindította.

– Micsoda nono? – szólt Hunyadi úr.

Előbbre lépett és szembe nézte az öreget.

– Kicsoda ön? és mért mondja: Nono? Talán bagatel-bíró ön? Vagy ön hál az én ágyamban éjjelenkint?

– Hál ám a menydörgős menykő! – felelte feltruccanva az öregúr.

– Hát akkor mit akar? Mit avatkozik ez én ügyembe?

– Én nem avatkozok semmibe, felelte keményen az öregúr, – de az mégis pogányság, hogy… Hát ha valaki ilyen beteg, mint ez a szegény asszony, ki lehet az ilyet dobni az ágyból? Mégis csak az ő ágya, nem az úré.

Az asszony elfordulva állott és zsebkendőt emelt a szeméhez.

Hunyadi úr egy percig hallgatva és dühösen nézett az öregúrra aztán, hogy az öregúr is vasvillásan nézett reá, megfordult és hátrafele beszélve felelte:

– Ha én kibérlem az ágyat, az ágy az enyém. Ha pedig más hál benne, bitorolja az én jogomat. Felmondok, ezennel felmondok.

Az öregúr arra gondolt, hogy ez az ügy nem tartozik reá, fogta a kalapját és jóéjszakát kivánt.

Az ajtóban a kisebbik leány olyan elgondolkodón nézett az öregúrra, hogy látszott rajta: valamit akar mondani.

Az öregúr megállt és megsimogatta az arcát:

– Jól tanuljatok! Jók legyetek!

– Bácsi, – szólalt meg a gyermek, – hogyan ment oda a maga kis leánya!

– Hová galambocskám?

– A csillagok fölé.

– Angyal vitte oda, – felelt elérzékenyülve az öregúr. – Angyal vitte oda.

– Milyen angyal?

– Nem tudom.

– Olyan, aki karácsonykor jár?

– Olyan.

A haragos lakó ekkor kiruccant az ajtón, és megállt a varga előtt:

– Hallja maga! Igaz, hogy maga elutasította az én cipőmet?!

– Igaz, – felelt a varga nyugodtan, félvállról.

Az öregúr figyelme rájok fordult.

– És hogy – folytatta még emeltebb hangon Hunyadi úr, – maga azt mondta, hogy száz forintért se?!

– Igaz, – felelt a varga nyugodtan.

Őszfejü kis ember volt, kissé nagyarcu, borostás szakállu és szurtos, rongyos, mint a vargák szoktak lenni a munka-asztalnál.

A hirlapíró éles hangon folytatta a vallatást:

– És mért, ha szabad tudnom?

– Azért, – felelte a varga a fonál végét megnyálazva, – hát azért, mert maga ahhoz a népfajhoz tartozik, a melyik az én uramat megkínozta, megölte.

– Ki az ördög a maga ura?

A varga felállott és erősen a szemébe nézett a hirlapirónak:

– Az én uram ama názáreti Jézus, akinek a kezébe, lábába talán éppen az úrnak az öregapja verte a szeget Jeruzsálemben.

A hirlapíró meghátrált egy lépést a vastagnyaku kis lompos ember előtt, aztán meg a szeme közé nevetett:

– Bolond maga Fábián!

– Bolond aki mondja! – csattant vissza a varga.

S visszaült a székére. Varrta tovább a cipőt, mintha mi sem történt volna.

A hirlapiró visszatért a szobába.

Az öregúr még egy pillanatig ott állt s bámulta a vargát, aki nyugodtan dolgozott tovább. Aztán megsimította a kisleány állát:

– Ha megint eljövök, hozok neked cukrot.

S kilépett a kapun.

Az utcát ekkor kezdte ellepni a sötétség. Egy lámpagyujtogató sebes iramodással járt keresztül-kasul a Práter-utcán a gyujtogató póznával; világosságot lobbantott a gázlámpásokba.

Az öregúr tünődve ballagott hazafelé: Miféle ember lehet az a dühös? Hát az a varga mi fán termett, hogy most akar megtorolni egy kétezer esztendős bűntettet?

De azért tetszett neki.

Aztán meg az asszonyra gondolt: hogy elhazudta a baját! Mért hazudta el? Az öregúr nem szerette a hazugságot.

Kiért a Körutra. Ott a világosság már erősebb volt s a forgalom élénkebb. Az esti lapokat áruló gyerekek futottak az utca mindkét felén, és éles hangon kiáltották:

– Esti Ujság! Ábendblatt!

Az öregúr megállott.

– Ábendblatt? Bizonyosan ezt írja az a Hunyadi János!

Haragudott Hunyadi Jánosra. Voltaképpen nem volt rá oka, hogy haragudjék, de ráragadt az izgalom ott az udvaron, mikor Hunyadi a vargával civódott.

Egy kéz ismét esti lapot nyujtott eléje:

– Esti Ujság!

A hang öreg volt és szomoru. Az öregúr rápillantott. Egy félkaru negyvennyolcas honvédet látott az ismert honvédsapkában; rongyos atilláján a vitézségi érdemjel, amilyent ő is takargatott a fiókjában.

– Ejnye, – mondotta az öregúr a fejét csóválva. – Hát mért nem megy be maga a honvédmenházba?

– Nem vesznek be uram. Tele van.

– Dehát segítséget csak kap valamit?

Az öreg-honvéd vállat vont:

– Lehet hogy kapnék, de nem kérek. Én nem koldulok, annál büszkébb vagyok.

– Nem úgy értem. Az ország megszavaz minden évben valami összeget. A haza ad a hőseinek…

– Szivarvéget, – felelte búsan az öreg honvéd. A jólelkü mai nemzet szivarvéggel tartja a szabadságháboru hőseit. Lehet olvasni az ujságban mindennap. Szivart nem lehet olvasni, csak mindig szivarvéget. Dicső nemzet ez uram. Érdemes volt érte a félkaromat Isaszegen hagynom.

És egy arra haladó úrnak nyujtotta az ujságját:

– Tessék venni Esti Ujságot.