Míg az öregúr odajárt, doktorék azon tanácskoztak, hogy az idén megnyitják a szalonjukat: vendégnapot jelölnek ki ők is minden hétre.
A napban hamar megállapodtak: keddre tették. A teás csészék megvételét Bárányné vállalta el. Nagyobb gond volt a meghívók összeállítása. A doktor szeretett volna néhány előkelő családot meghívni, akiktől azonban az asszonyok fáztak.
Mert a szalonjuk nem volt valami tágas és pompa tekintetében bizony harmadrangu. De a doktornak ismeretség kellett, előkelő ismeretség, hogy a nevét emlegessék s a tavaszszal építendő szanatórium legalább is egy bárót kapjon az első vendégek közé.
Végre is úgy oldották meg a nehéz kérdést, hogy az összeállított névsornak felét kitörülték s néhány ismeretlen hirlapírót jegyeztek be. Az ilyen zsúrokon minden hirlapíró felér egy báróval.
Azt is elhatározták, hogy a szalont újra bútorozzák. A régi bútorokat eladják valami ócskásnak. Aztán a betegváró szalont is átalakítják azokra az estékre.
Báránynénak még egy aggodalma támadt:
– Hát a pipa? – mondotta a doktornéhoz fordulva, – a pipa? Mit csinálunk, ha a papának eszébe jut rágyujtani, s bejönni a szalonba?
Erre a kérdésre mind a hárman elmosolyodtak, de aztán komolyan tárgyalták.
– Egyszerüen megmondjuk neki, – szólt a doktor, – hogy ezeken az estéken ne pipázzon.
– Majd én megkérem, – mondotta a doktorné.
– De necsak este, – vélte Bárányné, – nappal se; legalább a szalonban aznap ne forduljon meg. Hiszen mind kipergeti a hamut a szőnyegre.
Úgy beszéltek az öregről, mint valami gyerekről.
– Én azt gondolom, – mondotta a doktor, – legjobb lenne a pipáját betömni valamivel, hogy ne szeleljen.
Ezen ismét nevettek.
Mert csak egy pipája volt az öregúrnak. Szárat tartott hozzá hatot is, de pipa nem kellett neki több.
– Rá kell szoktatnod szivarra, – szólott Bárányné a doktornak. – Hiszen elvégre tűrhetetlen is már az a borzasztó pipafüst. Az ablakkárpitok már is sárgák tőle.
– Ugyan kérlek, – szólt rá a doktorné, – semmivel sem erősebb füst a szivarnál. Igaz-e Imre?
A doktor maga is szivarozott. Most is ott égett a szivar a szájában.
– Hát persze, hogy nem erősebb, – bizonyított a felesége mellett.
– De mégis több füst, – erősködött az özvegy. – Aztán a bácsi folyton járkál a szobákban a pipájával, mint valami füstölővel.
Ez a beszélgetés már a rendelő óra után történt. A doktor a szekrénybe nyult s felöltött egy vadgalambszinü havlokot.
– Gizuskám, – mondotta a köpenyege alját veregetve, – adj pénzt.
Az asszonyka elkomolyodott.
– Amit künn hagytunk, abból már nincs, – mondotta aggodalmasan nézve az urára, – a takarékból hozni meg már késő.
– De Imre, – szólalt meg ércesen Bárányné. – Hát az ötezer forint már mind oda van?
– Nem türöm, hogy ilyen hangon beszélj velem, – felelte a doktor. – Ha a feleségemnek nincsenek megjegyzései, neked nem lehetnek.
– A feleséged akkor volna okos, ha nem adna egy fillért se, – vágott vissza hevesen az özvegy. – El fogod kártyázni a szanatóriumot.
Az orvos méltóságos nyugalmat erőltetett az arcára, de amúgyis szintelen arcát méginkább elhagyta a vér.
– Nekem a kártyán elvesztett pénz ugyanaz, ami a gazdának a vetőmag. Elvesz, – megtérül. Az orvosnak az ismeretség a fő. Pénzen is meg kell vennie.
Azzal nyájasan fordult a feleségéhez. A kezét a kezébe vette és megsimogatta:
– Mégis mennyi van a háznál?
– Négyszáznegyven korona.
– Adsz belőle?
Az asszony szótlanul nyult a kebelébe. Az ott levő zsebecskéből kivett egy kis kulcsot és felnyitotta a Wertheim-szekrényt.
– Vidd el mind, ha akarod.
A doktor kivette a négy százast és hanyagon zsebregyürte.
– Visszahozom, légy nyugodt, csak tudod, jó, ha az embernél van egy kis szerencseváró pénz is.
Azzal megcsókolta feleségét és elsietett.
A két asszony szótlanul hallgatta az eltávozó lépéseket, azután az özvegy kifakadt:
– Elsülyeszted az uradat! Te magad sülyeszted a sárba!
– Én! – szólt elhülve az asszony.
– Te. Ha én a te helyedben volnék, egy garast se adnék neki.
– Nincs jogom megtagadni tőle. A pénzt ő keresi, ő rendelkezik vele. Ha akarná, a kasszakulcsot is magánál tarthatná. Más háznál kiadja a férj a havi költséget az asszonynak.
– De ez a pénz, amit most adtál, nem az ő keresete.
– Ami az enyém, az az uramé is.
– Az a pénz a családé együttvéve. És te bünös vagy, ha ki nem szabadítod az uradat a kártyások körme közül!
A hegyes orru asszonyka szinte tüzet fujt. A másik nyugodt iparkodott lenni, de a szíve hevesen verrt már: türelme elszakadóban volt.
A folyóson ekkor az öregúr csoszogó lépései hallatszottak.
A doktorné kiment eléje.
– Mit hozott apám?
Egy nyaláb ujság volt az öregúr hóna alatt:
– Nesztek, – mondotta, – Esti Ujság meg Ábendblatt!