ÁRGYIL ÉS TÜNDÉR ILONA.

Eredeti néprege 3 fölvonásban, népdalokkal, zenével és tánczokkal. Irta Szigligeti Ede. Zenéjét szerezte Doppler Károly. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1853 április 16-án.

Mit és mit ne irjunk e műről? Legtanácsosabb volna könnyedén véve a dolgot elmondanunk: szombaton este meglehetős számu közönség gyült föl, vasárnap még számosabb; sokan gyönyörködtek a diszitményeken: az aranyalmát termő fán, a délibábban, a manók, virágok, lepkék és tündérek tánczán, megtapsolták a népdalokat, Füredi urat és Alkári kisasszonyt; nem kevesen borzasztóan unatkoztak, kivált ha történetesen nem volt szép szomszédnőjök; a drámairók méltatlankodva emlegették, hogy a drámabiráló választmány épen oly szigoru, mint engedékeny; a kritikusok csóválták fejöket és élczekre készültek, aztán mindenki hazament, lefeküdt, elaludt s reggelre mindent elfeledett – kivéve talán a gyermekeket, kik még sokáig fognak Tündér Ilonával álmodni; a drámairókat, kiknek Árgyil fegyverül fog szolgálni visszautasitott drámáik védelmében; a kritikusokat, kik eddig már gyilkolják – a halottat.

Sajnáljuk, hogy nem lehet épen ily könnyedén vennünk a dolgot. Egy eredeti mű, melynek érdekét már a ritkaság is kezdi emelni, több figyelmet érdemel. Irnunk kell róla. Kötelességünk, épen mint a szinészeknek végig – játszani.

Azonban eljárásunkon az előadás sokat könnyit. Föl vagyunk mentve, hogy a mű tartalmát elmondjuk, s részletes birálatba bocsátkozzunk. A manók (Hegedűs, Tóth, Turcsányi) oly zajt ütöttek, melyből bajos volt kivenni emberi artikulált hangot; a vén székelynek (Réthi) csak tizedik szavát lehetett érteni; aztán magának a műnek meséje is sokkal ziláltabb s a cselekvény szálai lazábban kapcsolódnak, hogysem a zene, táncz és diszitmények közt megosztott figyelem azt egyszerre fölfoghassa. Csak a mű alapeszméjéről és a cselekvény főbb vonalairól lehet szólanunk.

Szigligeti e művét, ugy látszik, nem irta szinműi igénynyel. Népregének nevezi, mi az elbeszélő költészethez tartozik. Tehát akarattal dob el magától minden drámai alapot. Szabad-e ezt szinköltőnek tenni? Nem vitatjuk, elég az hozzá, hogy bárminő szempontból tekintsük e művet, egykép elhibázott.

Tündér Ilona meséje, mely Olaszországból átszivárogva századok óta forog népünk ajkán, tisztán keresztyén alapu. Az eszményitett szerelem, az ábránd és a mély sentimentalismus, melyet a királyfi és a szép tündérleány képvisel, csak a keresztyén világban található föl, miből természetesen foly, hogy az egész mese, ha időhöz és helyhez köttetik, már alapeszméjénél fogva csak azon tündérvilágba férhet be, melyet a keresztyén phantasia a keresztes háboruk utáni időkben alkotott a szaraczénoktól kölcsönzött jó és rossz nemtőkből. Szigligeti visszamegy az avarok korába, oly korba, mely e mese szellemével homlokegyenest ellenkezésben van. Történeti alapot keres és hősöket, kik beszélhessenek hazáról, nemzetről. Itt egy közbeszőtt megjegyzést nem hallgathatunk el. Ideje volna, ha drámairóink békét hagynának már az avaroknak s általában az inkább époszi, mint drámai kornak, melyből számunkra csak fényes magyar ruhát, kardcsörömpölést halásznak ki, s felsujtásozzák a mai kor eszméivel rhetorikai-lyra kisérete mellett.

Szigligeti nem elégszik meg azzal, hogy a mese szellemén ily erőszakot tesz. Tovább megy s minél több époszi elemet vegyit művébe, mi aztán puszta allegoriává fajul. Ez természetes következménye volt a mese hibás fölfogásának. Föllépnek Hadur és Ármány, az Idő, Mult, Jelen, Jövő s átveszik a drámai személyzet sorsának elintézését. A kedves kis gyermeteg népregéből, mely keresetlensége s egyszerüsége által oly vonzó és költői, allegoriai mű kerül ki, hol minden symbolikussá válik és az egész szellemvilág szabad, könnyü mozgását elveszti azért, hogy illő következeteséggel képviselhessen valami indulatot, valami fogalmat, valami tulajdont. A tündérekről lehullott az idom, az ideg, a csont, a bőr, az emberi, az egyéni, hogy emblemává, eszmévé válhassanak. Ily kezelése a hitregéknek a legköltőietlenebb valami.

Aztán az egész nem azon gyermeteg, átengedő képzelőerővel van kidolgozva, mely a jól sikerült tündérmesékre szükséges, mert a mese utoljára is egy álom, melyet Ilona kristály koporsójában álmodik. A költő őrizkedett, hogy meg ne szólják babonásságáért. Mikor a szellemvilágot játszatja, mintegy igyekszik megmutatni, hogy megírta ugyan a tréfát, de nem hiszi. Ő rationalista, avarai is azok, s óhajtaná, hogy a közönség is az legyen. Az egész darabon át, midőn a tündér- és manóvilágot megjelenteti, mindig azon fentartással él, hogy ezt bizony csak Árgyil látja, a többi nem. Szóval, csak a királyfi monomaniája a léleklátás, miért aztán az egész szinpadi személyzet le egészen a kertészlegényig sült bolondnak tartja is. Még a boszorkányt is álomjáróvá teszi a csodálatos indokolása végett, csakhogy megmenthesse művét – nem a költészetnek, hanem a valóságnak. Való és ábránd, rege és történet van összevegyitve benne, mindegyikből a legprózaibb rész, összhang és éltető szellem nélkül.

Mindez a népregét illeti. Mint szinműről nem lehet szólani róla. Még szerkezetét is alig emelhetjük ki, a mi különben Szigligetinek erős oldala. Mi nem is óhajtjuk, hogy tündéres szinműveknek bővében legyünk. Ki merjük mondani, hogy a tündérvilágból lehetetlen valódi szinművet irni; legfölebb csak komikai alapon lehet, mikor aztán a jelen életbe kell átjátszania. Goethe Faust-ja sem az, bár legfönségesebb költészet; Shakespeare Nyáréji álma is minden szépsége mellett sem bir drámai érdekkel. A magyarnak épen nincs érzéke az ilyszerü művekhez, minek egyik oka, hogy népköltészete mesékben igen szegény lévén, a szinpadon mindig csak a költő csinálmányaival találkoznék, nem azon kedves alakokkal, melyek bölcsőjét körüllebegték.

Azonban Árgyil és Tündér Ilona talán még egy darabig fönn fogja magát tartani szinpadunkon. A kiállitás igen fényes volt, a népdalok tetszettek, a diszitmények sikerültek, kivéve a forgószelet, mely sehogy sem akart forogni.

A czimszerepet Bulyovszkyné és Feleki adták, elég igyekezettel.

Legjobb lenne ballettá alakitani az egészet, ez hosszabb életet biztositana számára.

Több lap keményen megrója a szigoru drámabiráló választmányt, mely oly engedékeny. Semmi szavunk nem lehet rá. Egy körülményt azonban nem mellőzhetünk hallgatással. A választmány épen ugy pálczát tört a mű fölött, mint az összes journalistika s csak mint olyant ajánlá, melyben a diszitmények, táncz, Attila árnya, avarok, csillogó ruhák és phrasisok az eddigi szokás szerint talán sokáig kamatozni fognak a pénztárnak. A közönség nem nyilvánitott tetszést s igy a választmány szigora hatalmazta föl, melynek ellenében épen a közönségre szokás hivatkozni.

Legjobb az egyenes ut az izlés dolgában is.