CID.

Dráma 5 fölvonásban Irta Corneille Péter, forditotta Hegedűs Lajos. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1853 április 18-án.

Ez már harmadik forditása a nagy franczia szinköltő egyik legjelesb művének, melylyel a franczia dráma fénykora kezdődik.

Az elsőt ezelőtt nyolczvan évvel vettük gr. Teleki Ádám kezeiből s a nyelv akkori fejlettségéhez képest csaknem genialitással dolgozva. Ő a Bessenyei által hozzánk átültetett alexandrinekben adá, néhol áradozón és sok szabadsággal ugyan, de egészben véve hűn a styl méltóságos páthoszához.

A második a Gregussé, mely 1847-ben jelent meg Szarvason. Greguss az ötös jámbust választá, melyet már rég drámai nyelvvé szentesitének költőink. Ennek mindenesetre elsősége is van nálunk trochæusi lejtésü alexandrin fölött, mely sem szavalatra nem oly alkalmas, se a komoly dráma méltóságához nem illik egészen. De kérdés: a franczia klasszikai iskola drámait lehet-e elég jellemzően visszaadni ötös jámbusainkon? Nem jobb szolgálatot tennének-e a rimelt alexandrinek jambusi lejtéssel, mint a hogy a francziában van, s mikép az már nálunk is megkisértetett, nem ugyan szinmű, hanem épen egy franczia tanköltemény forditásában. Ez mintegy külsőkép is jellemezné azt a szellemi különbséget, mi a shakespeare-i és franczia classikai szinművek közt van s hűn visszatükrözné a Corneille és Racine-féle művek kellemes feszességét, finom ragyogását, rhythmusos páthoszát s korlátolt szenvedélyeit. Ez azonban csak egy sejtelmes ötlet, minek igazolása a kisérlettől függ. A mi magát a forditást illeti, arról már elmondá véleményét a kritika. Megjelentekor a Szépirodalmi Szemle igen derék és részletes birálatát közölte. Elmondta, hogy a forditó egészben hathatósan megközelitette föladatát, ha egyes helyeken kivánni valót hagyva is, hogy eredetiét értelme minden redőiben fölfogta s s azzal meg is tud víni, midőn nem sajnálja a fáradságot; párhuzamos sorokban összehasonlitja azon helyeket, melyekben az eredetitől messze elmaradt, kimutatja a nem eléggé szabatos jambusokat, a rhythmus hiányát s nyelvtani tévedéseket. Mi még bátrak vagyunk hozzátenni, hogy Greguss nem birta elég költőileg kezelni a nyelvet s a legtöbbször még akkor is hiányzik nála a báj, midőn a legfinomabb árnyalatokat vissza tudja adni; aztán kitételei, sőt egyes szavai is sokkal bölcsészetiebbek, hogy sem költőiek lehetnének s nyelvtani különczségei majd mindig zavarják a stil méltóságát.

Fölülmulta-e Hegedűs elődeit, tökéletesebbet nyujtott-e vagy nem? könnyedén nem merjük elhatározni. Egyszeri hallás után, csak ugy emlékezetből, bajos igazságos összehasonlitást tennünk. Annyi bizonyos, hogy Hegedűs jambusai igen is szabad jambusok, inkább próza, s műforditói igényre, a szó valódi értelmében, nem tarthat számot. De egy classikai mű forditása kivált olyané, melyben a dictióra van legtöbb suly helyezve, nem könnyü föladat s nehézségekkel küzdeni is érdem. Mi méltánylattal zárnók be futó észrevételeinket, s megköszönnök Hegedűsnek azt a buzgalmát, melyet e jeles mü szinrehozatala körül kifejtett, ha toldozásainak barbarismusa nem hatna reánk oly kedvetlenül. Hegedűs szabadságot vett Corneille gondolataihoz toldani egyet s mást a magáéiból. A Pesti Napló ezt, mint megérdemlé, megrótta, izlési bűnnek nyilatkoztatván. S ime a Hölgyfutár, ki az irodalmi bünök védelmében oly con amore szokott lándzsát törni s jó példával maga megy elől, felszólal mondván: hogy Shakespeare bizonyos tekintetben elavult drámáin egész jeleneteket változtatnak, igazitják jobbra-balra s ezekről még senki sem mondá, hogy «bepiszkoló toldók». Nem vitatva, hogy mennyiben változtathatni s mennyiben nem valamely drámán a szinrehozatal körülményeihez képest, csak azt kérdjük: szabad-e ugy változtatni, hogy a mű szellemén s a jellemeken erőszakot tegyünk? Shakespeare szinre alkalmazói, kiknek különben mi nem nagy barátai lehetünk, legalább vonakodnak bántani a költő szellemét s inkább a kihagyásokban tünnek ki. Hegedűs toldásai rontanak, kirínak a műből és semmi körülmény által nem igazolhatok. A harmadik fölvonást Diego szavai a legszebben végzik, midőn igy szól: «menj, kövesd nyomom, harczolj, hadd lássa meg a király, hogy a mit Gormazben vesztett, benned föltalálja;» mit ezután mint Rodrigo mond a galamb-, oroszlán- és hazáról a mellett, hogy fölösleges, Rodrigo nem is mondhatja, mert ő lovag és hős, ki nem szokott hetvenkedni s épen e pillanatban inkább sötét elbusulás, mint kitörő lelkesülés árad el kedélyén. Miket Chimène szerepébe toldott, azt Corneille bizonyosan még szebben megtette volna, ha szükségét látja. – Hanem ő alkalmasint ugy volt meggyőződve, hogy nem szükség az érzés és helyzet minden árnyalatát szavakkal kisérni s bizni kell valamit a szinésznőre is.

Ennyit a forditásról.

A mi az előadást illeti, azt nem sorozhatjuk a jobbak közé. E mű fő ereje a szavalatban fekszik, s ez szinészeink közűl kevésnek erős oldala. Egyedül Jókainé szavalt szépen, a műhöz méltón. Többször megtapsoltatott. Azonban ő sem volt az a Chimène, a kit Corneille gondolt s minő szerepének mélyebb fölfogása s tanulmánya után lehetett volna, a büszke és lángoló szerelmü Chimène, a déli égalj szenvedélyével. Mind a mellett nem értünk egyet azon szini referenssel, ki e szerepet Bulyovszkynénak (Donna Uraque) szerette volna adatni. Bulyovszkiné az ily szerepekben legkevésbbé van helyén; ő még nem birja a tragikumot s a szenvedélyek erősebb nyilatkozatait.

Szigeti Rodrigó helyett, ki a lovagiasság eszménye, egy közönséges szerelmest játszott. Szavalata csak két hangból állott: siró sóhaj- s neki eresztett fölkiáltásból. Azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy Hegedűs toldásait különös előszeretettel emelte ki, kivált a harmadik fölvonás végén csaknem a sugólyukra lépett s ugy dörgötte el az oroszlány, galamb és haza tirádáját. Itt jól eltalálta a hangot.

Fáncsi (Don Diegue) különös gonddal játszott, s hűn személyesité a tehetetlenné vált aggot, de nem egyszersmind a hajdani hőst. A romok nem mutatták eléggé, hogy mi nagyszerü volt az épület.

A többi szereplőkről nincs mit szólanunk, elég ha megemlitjük, hogy Hegedűs (Don Fernando) betölté helyét, s Tóth (Don Gomez) szavalata sokat rontott. A csekély számu, de válogatott közönség nagy tetszéssel fogadta a művet. A forditó kihivatott.

Örvendetes jelenség.