ÁRMÁNY ÉS SZERELEM.

Irta Schiller, forditotta Szenvei József. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1853 április 10-én.

Kitünő előadás, gyér közönség. Nem igen tapasztalhatni utóhatását azon lelkesülésnek, mely a drámai művészet iránt Ira Aldridge itt létekor közönségünkben oly örvendetes jelenségként tünt föl. Pedig a mai est telt házat érdemelt volna. A szerepek legjobb kezekben, az előadás szabatos és összevágó, – oly dolgok, mikkel fölötte ritkán találkozunk, de talán többször lehetne bennök részünk, ha irántok élénkebb részvétet tanusitanánk. Nálunk divat a drámákat inkább csak az első előadáskor nézni meg, mintha csak a szinmű ujdonságának volna érdeke. Ennek kellemetlenül kell hatni szinészeinkre, mert mintegy lenézése művészetöknek. Másutt a jeles szinészt kitünő szerepeiben mindig örömmel nézik, sőt épen mert egy szerepet számtalanszor kell játszania, módjában van azt oly tökélyre vinni, a mi nálunk csaknem lehetetlen.

Ne vegye senki rossz néven tőlünk, hogy a szinészek helyett a közönséget kritizáljuk. A sikerült előadás teljesen jogot ad reá. Lendvay (Ferdinand), Jókainé (Lady Milford), Szentpéteri (Müller), Fáncsi (Wurm), László (Kalb) művészetök teljes erejében jelentek meg. Tóth (elnök), minden igyekezete mellett is, szerepének finomabb árnyalatait nem tudta ugyan kiemelni, de nem rontott. Bulyovszkyné iránt, ki Luiza szerepét tudtunkra most először játszotta, méltó elismeréssel kell lennünk. Ő fokonkénti haladást tanusit. Szavalata tiszta, hangsulyozott, s játékán gondos tanulmány vonul át, ha nem is mindig mély felfogás. E szerepével is szerencsésen küzdött meg. Kivált az utolsó felvonásban, midőn Ferdinand illetlen szóval gyalázza meg, fölkiáltása valami megható volt. A fájdalom és szemrehányás önkénytelen hangja vala az a legmélyebb szerelemben fölolvadva.