IRA ALDRIDGE.

1853 márczius 24-én.

Az afrikai Roscius, az egyetlen Othello, mikép Aldridge-t Európaszerte nevezik, pár nap mulva körünkben lesz s kétszer fog föllépni a nemzeti szinpadon. Helyén látjuk rövid vázlatban közölni életrajzát és szólani valamit művészi jelleméről s azon hatásról, melyet Európa fővárosaiban tőn. A szempontok, melyekből magasztalói és ócsárlói kiindulnak, æsthetikai tekintetben nem egészen eldöntött kérdések, de a magyar közönségnek biztos vezérfonalul szolgálhatnak, hogy elfogulatlanul élvezhessen s itélhessen meg egy művészt, ki nem csak azért nevezetes, mert egy elnyomott és magasabb szellemi emelkedésre képtelennek tartott népfaj képviselője, hanem egyszersmind azon nagy szinészek közé tartozik, a kik Shakespeare műveinek adnak életet s vele mintegy rokonságban tehetségök tragikumot és komikumot egyesit.

Aldridge fejedelmi sarj, épen mint Othello. Ősei a Fulah-törzsnek voltak fönökei Sanegal partjain, Afrika nyugati részén. Egy amerikai missionarius utat talált oda. – Hősünk nagyatyját igyekezett megnyerni a keresztyén vallásnak. Ez hajlott rá és szokásba akarta hozni a keresztyén foglyok kicserélését, a helyett, hogy rabszolgákként eladassanak. A törzs ezen fölháborodott s lázadás ütött ki. A missionárius még a lázadás kiütése előtt harmadnappal visszatért Amerikába, magával vive egyik fiut, Aldridge atyját és gondoskodott, hogy keresztyén nevelésben részesüljön. Ezalatt az egész fejedelmi család kiirtatott s a lázadás vezére vette át az uralkodást. Az egyetlen életben maradt fiu lelkészi pályára szánta magát, de titkon azt az óhajtást táplálá, hogy hazájába visszatérvén kivivja örökösödési jogát s néptörzsét a keresztyén hitre téritse. Meg is jelent hivei között, de czélja nem sikerült. Ujra kiütöttek a régi viszályok s a nép két pártra szakadt. A trónkövetelő, a kiütött polgárháboruban megveretvén, csak futással menthette meg életét. Kilencz évig élt elrejtőzve hivei egyikénél, nejével, egy négernővel, kit még Amerikában vett el. Lehetetlen volt szabadulnia. A vidéket kémek vették körül, kik reá vadásztak.

Itt született Ira, ki még most is emlékszik, hogy mint nyolcz éves gyermek, a kunyhó előtt játszván, hol szülői rejtőztek, mint fogatott el egy fegyveres kémtől, a ki arczán atyja vonásaira ismert, s mikép szabaditá meg egy öreg nő, ki őt fiának hazudá. Végre nagy bajjal Amerikába menekültek, hol atyja szines társainak lelkésze lőn. – Szülői őt is lelkészi pályára szánván s nagy gondot forditottak neveltetésére. Azonban egy szini előadás, melyen történetesen jelen volt, életpályáját máskép döntötte el. Ugy hitte, hogy szinésznek született. Ő maga beszéli el, mennyire el volt ragadtatva, bűvölve és sejtelmeit mint mulá felül mindaz, mit látott, hallott, érzett. Az előitélet, mely népfaján nehezül, az akadályok, melyek minden lépten eléje gördültek, nem rettenték vissza. Egy ifju művész lelkesülését, ki tárgyán szenvedélylyel csügg, semmi sem olthatja ki. Szerepeket kezdett tanulni s először egy magán szinpadon lépett föl; társai néger műkedvelők voltak, kiket ő maga tanított be. Az előadás sikerült, a fehérek gunyos élczei természetesen nem maradtak el.

Első kisérletei e korszakából egy mulatságos adomát beszél el róla Mathews, hires angol szinész, ki épen akkor tőn tanulmányutat az az Egyesült Államokban s egyik előadásán jelen volt. Hamletet játszta. Midőn a hires «lenni és nem lenni,» monologot szavalja s mindjárt elején e helyre ér: «and by opposing end them» a közönségnek egy ezzel hangzásra nézve csaknem egyező néger dal kezdete jut eszébe: Oppossum up a gum tree (a zacskós-állat gummifára mász) s nagy zajjal kényszeriti Hamletet, hogy ezt énekelje el. «Jól van, uraim és asszonyaim, úgy látszik, önök inkább kedvelik a zacskós-állatot a gummifán, mint Hamletet.» És elénekelte a dalt, azután tovább szavalá a hires monologot. Ez az ő humora, mi vendégszerepléseinél most is megujul; mert ugyan nem e jelenet ismétlése-e az, midőn Othello és Macbeth után ugyanazon este Mungó-ban lép föl, s mint ostoba szerecsen rabszolga kaczagtatja meg közönségét, melyet elébb sirásra birt, megrázott?

Ira tanulni akart s tovább képezni magát. Jeles szinészeket akart látni s mindent elkövetett, hogy a Chatam-szinház előadásaira bejuthasson. Egy tanulótársa segité rá, ki Wallack szinész jelmezeit hordá föl esténként a szinházba. Barátja halálával ő foglalta el helyét s mint a legelső szinész inasának bő alkalma lőn a szinészet titkaiba bepillanthatni. Itt, a szinfalak közt képezte ő magát, örömmel szenvedve bántalmat, lealáztatást, csak hogy czéljához juthasson.

Atyja most sem mondott le azon szándékáról, hogy belőle lelkészt neveljen. A Shenectady College-be adá, majd 1828-ban Európába is átküldé, hol a glasgowi egyetemen másfél évet töltött. Se az atyai szigor, se hittani tanulmányai nem gyöngiték régi hajlamát. Szenvedélye a szinészethez szellemi fejlődésevel növekedett. Azon elhatározással indult Londonba, hogy szerencsét próbál. Senkitől nem ismerve, egyedül hajdani gazdájától, Wallacktól ajánlva, számtalan akadályokkal kellett megküzdenie, mig egyik külvárosi szinházban fölléphetett. Othellót játszá s nagy tetszést nyert. Ez fölbátoritá. A Coburg-szinházhoz szegődött, noha ez sem tartozik az első ranguak közé. Itt Oronoko, Gambia, Zarambo s más szerepekben a közönség kegyenczévé lőn.

Othello szerepét nem csak a szinpadon játszsza, hanem az életben is. Azonban még mind eddig boldog Othello. A történet im ez. Midön egykor a Rabszolgák czimű szinműben Gambiát játszá, egyik barátjától játék után egy páholyba kéretett. Berks grófságból egy kőztiszteletben álló férfiu és parlamenti tag családja akart megismerkedni vele, mely művészete iránt nagy tisztelettel viseltetett. E rövid találkozás elég volt arra, hogy a parlamenti tag leánya Desdemona szerepét játszsza és Aldridge hat hét mulva elmondhassa a bámuló rokonoknak:

Hogy a leány velem jött, az való,
Az is való, hogy összeesküvénk.

Nem vádolták be, hogy bájitalt, bűvös mesterséget használ. De atyja épen ugy gondolkozott, mint Brabantio, a mi különben nem akadályozá boldogságukat.

Neje hiven kisérte a vidékre, hova visszavonult hogy nagyobbszerű föllépésre készüljön a főváros valamelyik első rangu szinpadán. Nyolcz évet töltött vidéki szinpadokon folytonos gyakorlat és tanulmány közt. Most először Dublinban akart föllépni. Az igazgató eleinte nem akart vele egyezkedni. Valami izetlennek találta, hogy Britannia egyik legjelesebb szinpadán néger játszszék. Végre engedett. Aldridge Othellóban akart föllépni. Az igazgató figyelmeztette, hogy Kean, kit épen vendégül vár, mindig haragudni szokott, ha szerepeit előtte játszszák, aztán vakmerőség is tőle, Othelló-ban lépni föl, mert a közönség hasonlítást fog tenni közte és Kean közt. Aldridge megmaradt szándéka mellett és – győzött. Maga a megérkezett Kean is a tapsolók közé vegyült s ajánló levelekkel látta el. Szerepei szaporodtak. Végre 1833-ban föllépett Covent-Garden szinházban, hol megalapitá művészi hirét, mely azóta mindig növekedik. Ármányok utóbb a Surrey-szinházba szoriták. Oda hagyta Londont, de a kitüntetések követték. A többek közt 1838-ban a saint-domingói parlament egy üdvözlőirattal tisztelte meg s az akkori elnök számfeletti segédének nevezte ki, mit a londoni consul hivatalosan juttatott értésére. Később ujra visszatért Londonba s még nagyobb sikerrel játszott. A londoni lapok telvék magasztalásával. A Punch természetesen humorral ir róla: «Ira furor brevis est. Jól választotta csodálatos keresztnevét, s talán azért csinál mindenütt furorét.»

A mult évben kezdé meg szárazföldi vendégszerepléseit. Németországban lépett föl s legnevezetesebb fővárosaiban tetszést aratott. A porosz király bemutattatá magának s a tudomány és művészet arany érempénzével jutalmazta. A mult hóban látogatta meg Bécset. Jelenleg Pestre utaztában Pozsonyban vendégszerepel. – Aldridge külseje megnyerő és deli. Valódi hősi alak. Közép nagyságu, jól megtermett erős férfiu, egy kissé hizásra hajlott, a mi azonban még nem ártott növése szabályosságának. Barna arcza kifejezéssel teljes a nélkül, hogy némely szinész bágyadt szenvelgésével birna, s épen ugy hatalmában van, mint termete. Egyedül egy kissé nem szép orr zavarja a különben szép fej összhangját. Szemei hasonlóképen kifejezésteljesek és beszélők. Organuma hatalmas, teli, mély érczü. Játékának stilje főbb vonásokban a legjobb angol szinészek iskolájából való, melyre saját eredetisége bélyegét nyomta. A nyugodt helyeken könnyen társalog, mintegy oda vetve, a csak kissé szenvedélyeseken is a szavalatig emelkedik, a mi drámai éneklés a szó művészi értelmében, az ugynevezett nagy stil. Mozdulatai mindig nemesek, méltóságosak. Néger eredetének köszöni azon természeti hangokat, melyeket ugyszólva ő hozott szinpadra. Hosszan nyujtott «Oh» fölkiáltása megható, oroszlánias mormolása, mely a szenvedély viharát megelőzi, legmegrázóbb, mig sirása, mint a gyermeké, meginditja az embert. Ily pillanatokban szemében valami csodálatos fájdalom nyilatkozik. Midőn égre tekint, szemgolyójának sötéten kékesfehére fölfordul s arczának a legmélyebb szenvedés kifejezését adja.

Legkedvenczebb szerepei Othello, Macbeth, Mungo. Othellóban a legeredetibb. A féltékenységet, e legféktelenebb szenvedélyt, még senki sem ábrázolta ily igazán, mit nagyon elősegit néger származása. A valóság és művészet egyesül e két szerepben. Othello csak ilyen lehet, mikép Shakespeare teremté. A komikumban is épen oly jeles, mint a tragikumban. E sokoldaluságát még azok is elismerik, kik szemére hányják, hogy egész repertoireja csak egy-két szerep, melyeket nem nehéz egy egész életen át betanulni. Berlin- és Bécsben ugyan a közönség osztatlan tetszésében részesült, de a műbirák két pártra oszoltak. Ócsárlói egész művészetét csak modornak nevezik, melyből egyedül a féktelenség övé, a többi utánzása Kean- és Macreadynek, nem épen mindennapi tehetséggel és tanulmánynyal. Az izlés nevében tiltakoznak a barbárság betörései ellen. Hatását ritkán nevezik æsthetikainak s nem akarják elismerni, hogy különb a német Othellóknál, bár gunyosan megengedik, hogy egyetlen. Művészietlen természetiesnek tartják a szenvedély vulkáni kitöréseiért, természetietlen művésznek a nagy stilért, az ellentétek igen szem- és fülbántó kitüntéseért, mit angol és franczia iskolának neveznek. Azonban ne feledjük el, hogy a német kritikusok Rachel irányában sem voltak elég méltányosak és rögeszméjök, hogy Shakespeare műveit a német szinészek játszák legjobban. Arra is gondoljunk, hogy Shakespeare drámáiban az egyéni a fő minden következményeivel, s a szenvedélyek legigazabb ábrázolása.

Mi igaz és mi nem azon magasztalás- és ócsárlásokból, miket e rövid czikkben futólag érinténk, a jövő héten tanui lehetünk.