DIOCLETIÁN.

Eredeti dráma 5 szakaszban, írta Szigligeti Ede. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1855 szeptember 19-én, Jókainé javára.

E mű alapeszméje az őrjöngő Diocletián végszavaiban van letéve, midőn így kiált föl: «Úgy-e, ki vért vetett, vért arat?»

A hős egy véres bűnért bűnhődik, melyet azért követett el, hogy a trónra juthasson s melyet az által akar kiengesztelni, hogy a trónról lemond. E véres bűn nem előttünk történik; mint régen megtörténtet mindjárt az expositióban halljuk elbeszélni.

Arius Aper és Diocletián jó barátok voltak s mindketten főtisztjei Numerián császárnak, ki a persa hadjárat után annyira elgyengült, hogy folyvást a hordszék és sátor leplei közé kellett temetkeznie. A kormányt Arius vitte, a sátort Diocletián őrzé s a császár láthatlan lett Ez hónapokig tartott, a hatalom már Ariusnál volt s csak Numerián halála hiányzott, hogy császárnak kiáltsák ki. De a sereg valakitől felbujtatva gyanakodni kezdett, dühe kitört, megrohanta az imperatori sátrat és Numerián holttestére talált. Arius gyanúba jött és vasra veretett. Diocletián mint vádló lépett fel ellene a haditanács előtt, megesküvén, hogy ő ártatlan s Arius bűnös. Arius is esküdni akart, de mielőtt egy hangot szólhatott volna, Diocletián dühösen feléje fordult, így kiáltván föl: «Ez Numerián gyilkosa» és szívébe döfte kardját.

A sereg Diocletiánt, Numerián valódi gyilkosát kiáltotta ki császárnak. Azonban Diocletiánt a szerencse és hatalom nem tették boldoggá. Az önvád kínjai közt az apán elkövetett bűnt a fiúban akarta jóvá tenni. Ariusnak volt egy természetes fia, a kit hajdan neje előtt el kellett titkolnia. Diocletián tudva ezt, egészen magáig emelte a fiút, uralkodótársul vevén.

Diocletiánt – kivált egy hosszabb betegség után – folyvást üldözi az önvád. Meg-megjelen neki a megölt Arius szelleme. Megutálja a dicsőséget, a trónt, az életet, önmagát. Az első szakasz épen azzal végződik, hogy összehívja népét, lemond az augustusi koronáról, Galeriust nevezi ki utódjául s nőül adja neki leányát, Valeriát, ki ugyan Liciniust szereti s érte minden áldozatra kész, de minthogy a feltörekvő ifjú inkább csak atyja kegyéért szereti őt s nem akar elszökni vele, hódol atyja kívánságának. Arius szelleme a lemondó Diocletiánnak pálmakoszorút nyujt, ki aztán nyugodtan vonul magánéletbe.

Hat évig él Diocletián csendesen gazdálkodva dalmátiai jószágain. Azonban a birodalom bomlásnak indul Galerius rossz kormánya következtében. E közben Diocletiánhoz Maximin, hajdan Augustus társa, a ki vele együtt mondott volt le a hatalomról, követet küld és felszólítja, hogy kövesse példáját, vegye vissza a trónt s űzze el Galeriust. Diocletián szívében már rég kialudt a becsvágy és még a hazafiság is érzéketlen marad. De családi viszonyai szívén találják s mély búba merítik. Alig távozik Maximin követe, neje érkezik meg, magával hozva leányát, Valeriát, kivel a kicsapongó Galerius a legrosszabbul bánt. Az atya fölindul, nem akarja visszabocsátani a kötelességéhez még most is hű nőt és bosszút forral Galerius ellen.

Ekkor megjelen a főeunuch, kitől Galerius visszaküldi nejének a jegypénzt és jegygyűrüt, fölmenti esküje alól, mert egy borzasztó betegség jelenségei mutatkoznak rajta, mely hosszas szenvedés után csak halállal végződhetik s nem akarja, hogy ifjú szép neje hozzá mint élőhalotthoz legyen kötve. Az atya örvend, de Valeria lelkesülve kiált föl: «Visszatérek hozzá!… Én hitvese vagyok s most helyem beteg férjem ágyánál van!» «Nagylelkü gyermekem, hidd el, ezt az istenek följegyzik», sóhajt föl az atya s leányának erénye enyhíti fájdalmát.

Ezután nemsoká Galerius meghal. Temetésére megjelen Maximin, Augustus társa is, ki a szép özvegybe szenvedélyesen beleszeret s még a temetés előtt szerelmet vall neki. Azonban Valeria, ki csak kötelességének és első szerelme emlékének él, visszautasítja ajánlatát. Maximin boszut esküszik s a főeunuch által Valeriát mint hűtlen nőt vádoltatja be, ki mostoha fiával, Caudidiánnal titkos viszonyban élt. Diocletián felindulva Maximinra ront és számot kér tőle. Maximin sértőn felel, Diocletián kitör s vissza akarja venni az eldobott hatalmat, de senki sem engedelmeskedik neki. «Temessetek el engem is, én már halott vagyok!» – kiált föl egészen megalázva. A halálra itélt Valeria nyugodtan várja halálát, de Maximin oly szenvedélyesen szereti őt, hogy nincs ereje megöletni. «Nem foglak letörni – mond neki – de megtöröm büszkeségedet», legyetek száműzve. Ha majd az éhség, nyomor, magány megtör, magad fogsz kegyelmet kérni.» «Bízzatok a sorsban, még meglátjuk egymást», kiált távozó családja után Diocletián. «Igen atyám, még él Licinius» – felel Valeria.

A száműzött Valeria anyjával Syria pusztáin bolyong, mindenütt őrizve, zaklatva Maximin katonáitól. Diocletián, hogy találkozhassék családjával, kénytelen koldus ruhába öltözni. Míg az atya, nő és leány a viszontlátás örömeit élvezik, azalatt a trón miatt véres harcz foly Maximin és Licinius közt. Maximin megveretve és üldözve épen Valeria kunyhójába téved s az általa annyira sujtott család előtt megöli magát, hogy ne juthasson Licinius híveinek kezei közé. Valeria örömre gyulad s így kiált Licinius híveinek: «Vigyétek Liciniushoz, ő értem harcolt, ő szeret engem!» «Hah, nem halok meg boszu nélkül» – kiált fölemelkedve a haldokló Maximin – ne örvendj büszke nő, Licinius győzött, de Constantin volt frigytársa s hogy e frigy tartós legyen, Licinius nőül veszi Constantin nővérét, a bájos Constantiát.» Vigy uradhoz – mond Valéria remény és kétség között Licinius egyik vezérének – gyors légy, fejeddel játszol. Meg kell előznünk a nászt, vagy a halál előz meg».

Maximinnak igaza volt; Licinius épen nászát ünnepelte Nikomédiában, midőn Valeria oda megérkezik. Licinius megdöbben, míg Constantin és Constantia szinleg örömmel fogadják a szerencsétlen családot. Azonban Constantin ez eseményt fölhasználja Licinius ellen, kitől a győzelem után különben is meg akart szabadulni, követeli tőle, hogy hajtassa végre Valerián a bírák által hozott véritéletet, melyet Maximin száműzetésre enyhített mert az ellenkező esetben sértett nővére miatt kész boszura fegyverkezni. A sértett Constantia hasonlót követel. A nagyravágyás és féltékenység szövetkeznek Valeria ellen. Licinius enged, de titkon meg akarja menteni hajdani kedvesét, a kit még most is szeret s a ki mellett nyilván a viszonyok kényszerűsége miatt lehetetlen állást foglalnia.

Az annyit szenvedett és annyira csalódott Valeria heves szemrehányásokat tesz Liciniusnak s legalább anyját akarja megmenteni. Ekkor lép föl Diocletián, indulatosan kérdezvén, hogy kinek parancsából hirdetik ki újra a véritéletet leánya ellen? Constantintól ugyanazt a megaláztatást szenvedi, mint azelőtt Maximintól. A felbőszült, a megalázott öreg megátkozza a hálátlanokat, kiket ő emelt ki a porból s kik őt porba alázzák. «Vigyétek az öreget, viseljétek gondját, mert elméje háborog» – szól Constantin. Azonban épen e perczben jelenti a testőrvezér, hogy Valeria és anyja megszöktek. «Megszabadultak? – kiált föl Diocletián – istenek, igazságos istenek, itt a porban imádlak».

Diocletián nejétől és leányától elszakadva, örömtelenül s tébolyszerü melancholiába sülyedve él salonai palotájában. Neje és leánya még egyszer látni óhajtják s hogy mint halálra ítélte meg ne ismerjék őket koldusruhában jelennek meg palotája előtt. Diocletián meglátva őket, így kiált föl: «Inség leányai, mi döntött titeket nyomorba? Talán jót tettetek? Talán fogadott fiaitok voltak koldusok gyermekeiből, ti nekik adtatok mindent s ők elvettek mindent? Nemde ők fényben éltek, míg nektek nem hagytak egyebet koldusbotnál?» Aranyat szór a koldusnőknek, de azok nem mernek szólani.

Diocletián visszasűlyed sötét melancholiájába. «Oh vajha maradtam volna itt szülőföldemen – sóhajt föl – Apollo tagadta volna meg tőlem ajándékait: a tűzészt, nagyravágyó lelket, tetterőt, most itt volna nőm, keblére hajtanám ősz fejemet. Valeriám lábaimnál ülne, kezemet szorítaná szívéhez, vagy arczomat csókolná. Most senkim, senkim, oh nőm, szegény nőm, gyermekem, Valeriám!» Valeria fölindul atyja szenvedélyein s e szavakban tör ki: «Szegény Diocletián!» Az atya ekkor megismeri leányát, nejét, de nem mer hozzájuk szólni, mert elárulhatná, vérpadra vihetné őket. Az udvari szolgák azt hiszik, hogy urok magánkivül van. Valóban Diocletián őrjöngeni kezd: «Én nem vagyok Diocletián, ő hatalmas volt, reszketett alatta a föld, reszkettek népei, ő a világ ura volt. Diocletián meghalt, én a rabszolga vagyok… Az ott nem Valeria-e, nem az én nőm-e? Én őket bíborban hagytam, ha ők ezek, el e ruhával, úgy én is koldus leszek. Nos Arius, jól van-e ez így?» «Vigyétek – szól a főeunuch – ő megőrült.» E szóra a nő és leány sikoltva borulnak Diocletiánra, mikor aztán a főeunuch rájok ismerve, végrehajtja rajtok a vérítéleletet. «Az átok enyészik, ő megbocsát, most bocsát meg. Úgy-e, ki vért vetett, vért arat? – kiált őrjöngve Diocletián és összeroskad.

Íme a mű meséje a legapróbb részletekig. Csaknem akaratlan jött tollam alá, mert többször és figyelmesen vizsgáltam át, hogy legyőzzem azt a kételyemet: vajon Diocletián drámai, tragikai egyén-e, vajon a cselekvényben van-e belső élet s ezáltal előidézett drámai egység? Most, midőn a mesét terjedelmesen leírtam s emlékemben a legapróbb részlet is felújult, még több okom van meggyőződni az ellenkezőről.

Vizsgáljuk.

Mi az a drámai hős, hiszen minden hős drámai, ha drámában szerepel? Mi az a tragikai hős, hiszen minden hős tragikai, ha szerencsétlen véget ér? Mi az a drámai egység, hiszen az egység minden költői mű föltétele s nincs szükség e külön elnevezésre?

E kérdések teszik a dráma lényegét, e pontoknál dől el: vajon valamely mű dráma-e, vagy csak dramatizált lyra, eposz, regény? Honnan mégis, hogy kritikusaink e kérdéseket érintik legritkábban s drámaköltőink mindíg e pontokon szenvednek hajótörést? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy én nem új igazságokat hirdetek s nem eredeti eszméimet akarom elmondani. Ezek az eszmék oly régiek, mint maga a drámaköltészet, melynek természetén alapulnak s oly örök igazságok, mint a hogy a költészet, lényegében, egy és örök a kor és divat bármily változatai közt. S ezt egyszer s mindenkorra csak azért jegyzem meg, mert el akarom ismerni azt a hibámat, melyet úntalan szememre vetnek, hogy tudniillik bírálataimban csekély eredetiséget tanusítok. Miért ne vallanám be, hogy nem én találtam fel a költészet örök törvényeit, melyeket annyi mulandó műre alkalmazgatok? Miért titkoljam azt a gyöngeségemet, hogy semmitől sem óvakodom inkább, mint attól a nálunk annyira bálványozott eredetiségtől, mely a költészet örök törvényei fölött akar diadalmaskodni.

De a dologra.

A drámai, a tragikai hősnek, bárminő jellemű legyen, bárminő viszonyok közt szerepeljen, három sajátság nélkül nincs létjoga. E sajátságok nem a kritikusi önkény teremtményei, hanem a költészet általános s a szinpad viszonyított követeléseinek felelnek meg. Először a hősnek bírnia kell teljes részvétünket, jeles vagy nagyszerű, vonzó vagy megdöbbentő tulajdonai miatt. Emelkedett jellem nélkül nincs dráma s a hitvány bűn vagy gyáva erény épen olyan kevéssé költői, mint drámai becsű, mert csak undort és sajnálkozást gerjeszt. Másodszor szükséges, hogy a hőst erős és határozott szenvedély vezesse, mely összeütközik a jogos viszonyokkal, a hagyományos erkölcsökkel, a kegyelettel, a kötelességgel: szóval azzal, a mit társadalmi-, erkölcsi- vagy világrendnek nevezünk. Ez az összeütközés a cselekvény magva, a katastropha eleme s minél jogosítottabb egyénileg a szenvedély, mely keztyűt dobott a világrendnek, annál erősebb a drámai érdek s annál tragikaibb a katastropha. E pont a költői tehetség próbaköve, mert míg egyfelől az alkotás erejét vagy gyöngeségét tárja föl, addig másfelől bizonyságot tesz a világnézet felületességéről vagy mélységéről. Harmadszor a hős csak cselekvő jellem lehet. Attól a pillanattól kezdve, melyben az összeütközés kezdődik, folytonosan fejlesztőn kell hatnia a cselekvényre, bonyodalmakat idéznie elő s felköltenie bűneivel, tévedéseivel vagy vakmerőségével a nemesist, a bukást, a katastrophát, mely megrázón hat reánk, mert egy kitűnő egyént látunk bukni, mely kiengeszteli szívünket, mert a bűn, tévedés vagy vakmerőség bűnhődését látjuk. De a katastrophának nemcsak megrázónak és kiengesztelőnek kell lennie; szükséges egyszersmind, hogy jellemző, erős legyen s valami tényben mutatkozzék.

Így kivánja ezt a drámai alak, a színpadi korlát, a mely részletes és finom indokolást követel s a költőt csak tényekben engedi beszélni. E harmadik pont a kiválón drámai tehetség próbaköve, mert e nélkül nincs drámai hatás, míg a regényíró, szenvedőleges hőssel, kiengesztelő ugyan, de nem tényben mutatkozó katastrophával a leghatásosabb regényeket írhatja. Innen van, hogy minden drámai tárgy lehet egyszersmind regénytárgy is, de nem megfordítva s épen itt tűnnek föl a dráma és regény közti nagy különbségek, melyeknek fejtegetése messze vezetne.

Az a három sajátság, melyeket előszámláltam, minden nagy drámairó hősében föltalálható. Shakespeare hősei épen e sajátságok miatt válnak a drámai, a tragikai hősök példáivá. Nem nagyszerű egyén-e Coriolán, a vitéz és büszke aristokrata? Vitézsége és büszkesége nem hozza-e összeütközésbe a néppel és Róma intézményeivel s midőn sértett büszkeségében hazája ellen fegyvert fog, nem dobott-e keztyüt a társadalmi és erkölcsi rendnek, miért lakolnia kell? – Nem vonzó, kitünő jellem-e újra Brutus, e tiszta és lelkes hazafi? Nem épen hazafisága jön-e összeütközésbe a családiasság, a baráti kötelesség érzelmeivel és a viszonyok kényszerüségével? Ő szereti Caesart, de megöli, mert jobban szereti Rómát, meg akarja menteni Rómát, de az elaljasult Róma menthetetlen s neki buknia kell egy eljátszott élet, az elveszett szabadság romjai közé temetve. – Hamletnek, e mélyen érző és szülőit annyira szerető fiúnak, nem anyján és nagybátyján kell-e boszút állnia atyjáért? Nem jön-e összeütközésbe a kegyelet és kötelesség legerősebb érzelmeivel, melyeknek küzdelmében összeroskad? – A szenvedélyes, őszinte, a lovagias Othellót nem épen szenvedélyessége, őszintesége és lovagiassága teszi-e féltékenynyé, tévedtté, bűnössé s nem folytonosan maga idézi-e föl maga ellen a nemezist: a boldogtalanságot és halált? – Lear nem jó atya-e, ki szereti leányait s nem épen az a tévedése, hogy igen szereti őket? E szenvedélyes és szeszélyes szeretet nem teszi-e megfoghatóvá a különben majdnem megfoghatatlan gyermeki hálátlanságot, a melyet ő folyvást ingerel s a mely őt megbuktatja?

E drámai, tragikai hősök mind nagyszerű és kitünő jellemek. Mindeniket erős szenvedély ragadja az összeütközésre, a mi folytonos cselekvőségben a tévedések és bűnök bonyodalmát idézi elő s erős bukásban vagy katastrophában nyugszik el. E három elem nélkül nem képzelhetünk drámát és tragédiát, mert a szembe tett szenvedélyek jogos összeütközése nélkül nem jöhet létre drámai cselekvény, mert a bűn vagy erény még magában nem drámai érdekű és a szerencsétlenség vagy halál még nem tragikai.

S most már e szempontból kiindulva, nevezhetni-e Diocletiánt drámai vagy tragikai hősnek? Hol vannak kitűnő tulajdonai, melyek felköltsék részvétünket? A történelem kitűnő egyéniségnek festi, azonban a drámában a cselekvény folytán jellemének ilyes oldala alig tűnhetik ki. Ő csak egy igen gyönge, bűnbánó ember, a ki sóhajt, átkozódik, rémeket lát és szereti nejét, leányát. Van-e benne erős szenvedély, mely bűnre vagy tévedésre vezesse? Volt a nagyravágyás, mely véres bűnre ösztönzé. Azonban ez nem előttünk történik, rég történt s a műnek csak meséjéhez, nem cselekvényéhez tartozik. Mikor a cselekvény kezdődik, Diocletián csak bűnbánó egyén gyanánt jelen meg, ki a sors csapásait folyvást önmegtagadással tűri s a kit csak szánnunk lehet.

De miért ne lehetne tragikai hős egy bűnös, ki bűnét akarja kiengesztelni, tisztulni, javulni, emelkedni kezd, de ellene támad a mult, bonyodalmaiból nemezis fejlik ki, hogy megsemmisítse. Bizonyára az ilyen hős is tragikai, mert itt is erős összeütközés állhat elő a viszonyok kényszerűségével, mely erős drámai és tragikai katastrophában lelhet kinyugvást, noha, mint Hugo Viktor Borgia Lucretiá-jában megmutatta, nehéz s nem épen a legtermészetesebb drámai feladat.

Azonban Diocletián nem ilyen, mert nem cselekvő, hanem csak szenvedőleges jellem. Azonkívül, hogy a trónról lemond, öt felvonáson keresztül semmit sem tesz egyebet, mint csak tűr és szenved. Mindaz, a mi őt éri, s a mi miatt bűnhődik, inkább valami történetes, mint a szabad akarat, a szenvedély küzdelméből folyó s tőle felidézett drámai tény. Bűne s azon cselekmények közt, melyek bűnhődését okozzák, oly laza a kapcsolat, hogy nem lehet drámai érdekű. Úgy, a hogy a költő hősét felfogta, csak akkor tehette volna drámai hőssé, ha Diocletián visszavonultságában sem talál nyugalmat s midőn tapasztalja, hogy a birodalom bomolni kezd, Galerius hálátlansággal fizet: feltámadt szívében a becsvágy és boszu, nem tűri megaláztatását, még egyszer vissza akarja vívni a koronát, de ezáltal még nagyobb csapásokat von magára, családjára s alattok összeroskad. De a történet ilynemű alakításra oly csekély alapot nyujt, hogy miatta a történeti hűség szenvedett volna. A költő alkalmasint ezért dobta el ez alapot, de ugyanakkor egyszersmind a drámait, tragikait is eldobta, mert midőn Diocletián a trónról lelép, egyszersmind a drámai tért is oda hagyja, többé semmit sem hat, a cselekvény folyamára leánya lép előtérbe s az események akkor is megtörténhetnek, ha a hős az első szakaszban meghal, kivéve a végjelenetet, midőn leányát megismervén, vérpadra juttatja.

A drámai hős határoz mindíg a dráma sorsáról s a hős közvetlen befolyásának hiánya legtöbbször maga után von még egy más ballépést is, mely egymaga képes a drámának halálos döfést adni: a drámai egység hiányát, mert drámai hős nélkül hiányzik a központ, hova a cselekvény egységbe olvadjon; hiányzik a fejlesztő erő, mely a legtermészetesebb, a legrövidebb úton készíti elő a kifejlődést. Mi az a drámai egység, hiszen az egység minden költői mű életföltétele s e külön elnevezés szükségtelen? Igaz, de e külön elnevezés sokat jelent, mert azt jelenti, hogy a költői egység a drámában a legerősebb; minden cselekvények közt a drámainak kell legkerekebbnek lennie s a költői művek közt egyedül a dráma az, hol az expositio után minden jelenetnek siettetnie kell a kifejlődést.

Nem is lehet máskép. Mint a hős cselekvősége, úgy ez sem a kritika önkényéből foly, hanem a dráma és szinpad természetéből. A dráma egy pár óra alatt foly le, még pedig a szinpadon. Az idő rövidsége és a szinpad korlátjai tiltják az epizódokat s mihelyt a nézőket nem köti le sebes, fokozatos és a katastrophára siető fejlődés, a lankadás és unalom kikerülhetetlen. A drámaíró nem élhet az epikus vagy regényíró szabadságával, a ki nem nézőkre, hanem olvasókra számítva s nem korlátozva a szinpadtól elejtheti a cselekvény fonalát, más, szorosan össze nem tartozó, de rokoneseményekre ragadhatja figyelmünket s a részletezés és staffage kedvéért oly epizódokra is vehet szabadságot, melyeket inkább csak az alapeszme és hangulat köt össze, mint a szigorúan vett cselekvény. A regény még a kettős cselekvényt is megtűri, ha egy pontban össze tud olvadni, míg a dráma ezzel a hatást mindíg veszélyezteti, még oly költőnél is, mint Shakspeare, ki Lear király-ban e hibáját hőse nagyszerűségével és tragikai költészete egész bűbájával sem tudja egészen fedezni.

Diocletián-nak nincs ugyan egészen kettős cselekvénye, de annyira nélkülözi a benső életet, a fokozatos fejlődést, hogy egészen vontatottá és lazává válik. Mindjárt a második felvonásban semmi sem történik, a mi a cselekvényt előre vinné. Minden, a mi benne előfordul, csak esemény és nem drámai tény. Minddíg csak azt halljuk, mi történt előbb, vagy mi történik a színpadon kívül, mintha most kezdődnék az expositio. A harmadik felvonásban ugyan a cselekvény élénkülni kezd, megkezdődik a bonyodalom, hogy a negyedikben egy újabb bonyodalomnak adjon helyet. E két bonyodalom bensőleg igen kevés kapcsolatben van egymással. Maximin cselszövése és Licinius hitszegése csaknem két külön dráma alapeszméje. S az ötödik felvonás, a katastropha minő pusztán melodrámai hatású! Egyébiránt az egész drámában e végjelenet az egyetlen, melyben költői és lélektani mozzanatok vannak, a mit Egressy (Diocletian), leszámítva pár nyelvbotlást, nagy sikerrel és művésziesen emelt ki.

Mondjak-e még többet? Talán elég lesz, talán igen is sok volt. Legyen szabad az előadásról csak annyit jegyeznem meg, hogy az nagy fénynyel ment végbe, hogy Jókainé (Valeria) zajos tapsokkal és számos koszorúval üdvözöltetett s nagy kedvvel, a közönség teljes megelégedésére játszotta szerepét, melyben igen kevés volt a játszani való. Ha a szinésznő örömest játszik gyönge szerepet, miért ne írhatna a kritikus is örömest az ily szerep előadásáról? Nem tudom, miért ne? De nekem soha sincs kedvem szinésznőink vagy szinészeink fény- vagy árnyoldalait rajzolni oly szerepekben, melyeket ki nem állhatok. Nagy gyöngeség. Ez is hóbortjaimhoz tartozik, melyért még nem rótt meg se a Magyar Sajtó, se a Hölgyfutár.