A CSALÁD ÖRÖME.

Vigjáték 3 felvonásban Bourgeois Anicet és Decourcelle után fordította Feleki Miklós. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 május 15-én.

Kissé elkéstünk birálatunkkal. Ilyenkor alig tud az ember valami olyat mondani, mit a többi lapok többé-kevésbbé, félig vagy egészen már el nem mondottak volna, kivált ha a szinmű gyönge vagy jó oldalai nagyon is szembetűnők.

E vígjáték hiányait is eléggé megjelölték lapjaink s mi talán már nem is szólanánk hozzá, ha nem tapasztaltuk volna, hogy legfőbb hibáját még senki sem érinté. E hiba sem több, sem kevesebb, mint a komikai alap teljes hiánya. Soha sem volt anynyira divat vígjátékot komikum nélkül írni, mint most Francziaországban, a vígjáték e classikai földjén. Úgy látszik, sok mostani franczia vígjátékíró épen úgy nem tud egész lelkéből nevettetni, mint közönsége nevetni. Talán mindenik lelkében zavartabb, homályosabb az erkölcsi eszmény, mintsem a nevetségesség ellentétét eléggé érezhessék. A világ bohóságait, az emberek gyöngeségeit egyik sem tartja oly bohóságoknak és gyöngeségeknek mint kellene. Ritkán telik kedvök élesen kitüntetni és büntetni valamely tévedést, túlságot, balgaságot vagy gyöngeséget. Inkább szórakoztatni és szórakozni kivánnak. Egy-egy pikáns történetet találnak fel, melyben a meztelen botrány kiszorítja a komikumot s a bonyodalom nem annyira komikai, mint pusztán váratlan helyzeteket fejt ki. Inkább kiváncsiságunkat veszik igénybe, legfeljebb izgatnak, de nem nyújtanak æsthetikai gyönyört. A cselekvény ritkán fejez ki valamely határozott eszmét; a fő hős ritkán jár pórul, a mi nélkül épen úgy nincs komédia, mint tragédia tragikai bukás nélkül; vagy ha pórul jár is, az ok nem szenvedélyében vagy tévedésében rejlik. Az érdek sokfelé oszlik, a mellékszemélyek rendesen komikaibbak, mint a fők, a párbeszédek elméssége, a jellemek erőltetett különössége, s némi stereotyp tréfák nyomulnak leginkább előtérbe, s midőn kijövünk a szinházból, jó ha csak annyit mondhatunk, hogy csak szórakoztunk s nem egyszersmind boszankodtunk is.

E jellemzés a mostani franczia vígjáték nem minden csoporzatára illik. Vannak más csoportozatok is, bár nagy részt ezekben sem sok a vigasztaló.

Megvalljuk, hogy mi a most jellemzett osztály iránt a legnagyobb ellenszenvvel viseltetünk.

Az ily vígjátékban, mint a Család öröme, nem tudja az ember mi és ki a nevetséges. Mit akarnak kifejezni a költők? Azt-e, hogy mily nevetséges az anyósnak bele avatkozni elegyedni gyermeke és veje dolgába, s elvégre könnyen pórul járhat e miatt? Nem. Az anyós itt nagyon mellékszemély s a családi összezördülés a vígjáték kezdete előtt mintegy kilencz-tiz évvel történt. Avagy azt akarják tudtára adni a világnak, hogy mily nevetséges, ha az egymást szerető házaspár kis ok miatt elválik egymástól? Nem. Egyik házaspár sincs nevetségessé téve. A költők tulajdonkép azt hirdetik, hogy ha az ember kis ok miatt oda hagyta feleségét, s kilencz-tiz évig szeretőket tartott, s végre ráunt e sivár életre, béküljön ki újra nejével, a nő pedig bocsásson meg neki. Hogy mi ebben nevetséges, nem foghatni meg, ha ugyan magán az írón nem nevetünk, kinek a szerelemről és házas életről ilyen furcsa fogalmai vannak.

Vajon az egyik főhőst, Sylly Györgyöt, elfogadhatjuk-e komikai alaknak? Elég gyönge, sőt csaknem nyomorult ember, de a költők teljességgel nem akarják nevetségesnek festeni, sőt szánalmunkat és rokonszenvünket igyekeznek iránta felkölteni. Azt hiszik, hogy mindenki oly könnyen megbocsát neki, mint neje, mert elég bátor az ő becsületéért párbajt vívni. Sylly neje sem komikai személy, sőt rokonszenves, szenvedő alak, kit sajnálunk egész addig, míg férjével kibékül; aztán megbánjuk, hogy sajnáltuk. Cecile leányuk szintén nincs nevetségnek festve. Ez egy koraért, eszes és szeretetreméltó lyány akar lenni. Esze elég is van, de szeretetreméltóságából hiányzik valami, mit nőiségnek neveznek. Az anyós Barmont asszony, s Cecile vőlegénye, Duxornel Hector, akarnak tulajdonkép komikai alakok lenni. Sőt az anyós meg is bukik, elmegy a háztól, mikor leánya és veje kibékülnek. E szerint Barmont asszony volna a legfőbb személy a vígjátékban, az ő eltávozása teszi tulajdonkép a komikai katastrophát. Csak az a baj, hogy Barmont asszony csak multjával foly be némileg a cselekvényre és magában a műben sokkal mellékesebb személy, mintsem a cselekvény súlypontja lehetne. Aztán megvalva az igazat, Barmont asszonynak több igaza van, mint akár leányának, akár vejének. Oly férfi, ki elhagyja szeretett nejét, kilencz évig egyetlenegy gyermekét még látni sem kívánja és szeretőket tartva Párisban úgy él, mint egy fiatal roué, csakugyan nem érdemli meg a boldog házas életet. Nem azon csodálkozunk, hogy az anyós ellenzi a kibékülést, hanem inkább azon, hogy oly keveset tesz akadályozására, miért aztán bukásában ez okon is kevés a komikum.

Az egész darabban a Hector jellemében van legtöbb komikum, azaz a komikumnak némi árnyalata. Vitéz katona, ki nem rég tért vissza Afrikából. Azonban, a mily vitéz a csatatéren, oly félénk a társaságban, az asszonyok körül. E komikai ellentét teszi érdekessé. Egyébiránt ezt már annyiszor használták a franczia vígjáték és regényírók, hogy kezd stereotyppá válni. Mint Cecile eszköze s így mellékszemély, természetesen kevéssel járulhat a vígjáték alapeszméji kifejezéséhez s így a cselekvény menetére. Mindenesetre ő a legjobb alak; kár, hogy a költők nem rajzolták oly jól, mint talán kigondolták; félénksége és ügyetlensége néhol csaknem a bornirozottságba megy át, a mit bizonyára nem akarhattak.

E csak felületesen odavetett bonczolás is képes igazolni fentebbi jellemzésünket. Sajnáljuk, hogy szinészeink ily műveket nemcsak egyszer-másszor, mintegy kivételesen, hanem nagyon is sokszor kénytelenek játszani. Ily szerepek betanulása keveset hat művészeti erejök kifejtésére. Nagy részt elcsépelt, stereotyp dolgok; mind gyöngébb kiadásban, melyek nem igen vehetik igénybe a szinésznek se lelkesülését, se ambitióját. Ez nagyon hozzá szoktatja aztán a szinészt a modorossághoz, mihez különben is elég a hajlam nálunk. Ezt nem az előadásra kivánjuk értetni, mely nem volt gyöngébb a szokottnál. Azonban nekünk úgy tetszett, mintha ez új darab szerepeiben már legalább is húszszor láttunk volna minden szereplőt. Tudjuk, hogy ennek egyik oka maga a vígjáték, de a másik ok bizonyosan ott rejlik, hogy nagyon sokszor játszanak szinészeink ily műveket s mintegy vonatnak a stereotyp játszásra, még talán akkor is, midőn maga a szerep az elégnél is több anyagot ad az ellenkezőre.