A DRÁMABIRÁLÓ VÁLASZTMÁNYRÓL.

1863 május 24-én.

Mint drámabíráló választmányi tag szólalok fel egyik tagtársam ellen, a ki igazságtalansággal vádolja e választmány egyik osztályát. Nem tartozom ehhez az osztályhoz, nem magamat védem, sőt tulajdonkép társaimat sem akarom védeni, mert nem tudhatom, hogy csakugyan igazuk van-e vagy nincs. Csak ez állítólag igazságtalanság orvoslatára ajánlott mód helytelenségét kivánom kimutatni s helyébe jobbat ajánlani.

Az ügy ez. Bajza Jenő Zách Feliczián czímű szinműve, egy ellenében három biráló előadásra nem ajánlván, visszautasíttatott. Ezért nagy zajt ütött egyik politikai lapunk, azt mondván, hogy Bánk bán-t kivéve Zách Feliczián-nál nincs jobb tragédiánk, sőt Katona tragédiája körülményeit összehasonlítván a Bajzáéival, úgy mutatta fel Bajzát, mint félreismert lángészt és üldözött költőt, kit irodalmi ellenségei elnyomni törekednek. Nem ütköztem meg e nyilatkozaton, de egyszersmind kevés sulyt is helyeztem reá. A ki Molière egyik remekéről azt mondja, hogy sehogy sem állja ki a bírálatot, attól kitelik, hogy egy némi reményre jogosító vagy épen talán gyönge drámát akár remekműnek hirdessen. Azután Tóth Kálmán szólalt fel a Bolond Miská-ban, nem mint humorista, hanem mint dramaturg és drámabíráló választmányi tag. Ő is nagy igazságtalanságnak tartja a választmány eljárását s oda nyilatkozik, hogy Zách Feliczián a legszerencsésebb compositio, a cselekvény egysége s legtömörebb nyelve miatt, melyen valaha fiatal költő írt, megérdemlik, hogy Bajza Jenőt hozsonnával fogadják.

Őszintén megvallom, hogy némi elfogultsággal olvastam e sorokat s maig sem adok nekik hitelt, már csak azért sem, mert irodalmunkban Bánk bán-on kívül egyetlen drámát sem ismerek, melyre a föntebbi itélet illenék, sőt Bánk bán-ra sem illik, mert ez is legfeljebb szerencsés compositio, de nem a legszerencsésebb. Tíz év óta, mióta járom a Nemzeti Szinházat s birálom a szinműveket, sokszor hallottam én már ily magasztalást s mindig csalódtam; azért nem könnyen hiszek el valamit, ha mindjárt drámaírók mondják is, kik rendesen nem igen szokták egymás darabjait dícsérni. Azonban én nem olvasván Zách Feliczián-t, természetesen nem ítélhetek a dolog érdemére nézve, s csak némi analogiából s a nyilatkozók irodalmi egyéniségéből indulhatok ki, a mi megőrizhet ugyan a hiszékenységtől, de nem ad jogot valódi itéletre. Lehet, hogy Zách Feliczián jeles mű; lehet, hogy még jó darab sem, csak figyelemre méltó jelenség, mely érdemes az előadásra; lehet, hogy ilyen sem, s a visszautasító birálóknak igazok van. Szóval, én mindezt lehetőnek hiszem, de a legkedvezőbb esetben is lehetetlennek tartom ez állítólagos igazságtalanságot úgy orvosolni meg, a hogy Tóth Kálmán javasolja.

Mit javasol ő? Se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy Bajza Jenő adja be szinművét még egyszer, valami más czím alatt, ezt nem akadályozhatja senki s ő biztosítja a költőt, hogy a választmány fölismeri azon életrevaló elemeket, melyek legkevésbbé valók arra, hogy egy terczettel eltemettessenek. Tehát Tóth Kálmán azt akarja divatba hozni, hogy az igazgató minden visszautasított drámát más czím alatt köteles legyen elfogadni, a választmány pedig megbírálni. Tehát az igazgatónak joga van ily gyermekeskedéssel boszantani a választmányt, sőt talán épen azokat a tagokat, kik visszautasították. Vagy azt hiszi Tóth Kálmán, hogy az igazgató más bírálókhoz fogja küldeni a szinművet s három bíráló fölött más három bírálóval töret pálczát, mindaddig, míg találkozik három derék ember, kik elég igazságosak lesznek fölfedezni az igazságot? Az igazgató ily jogáról nem tudunk semmit s ha ilyesmit kísért meg, bizonyosan sokan ki fognak lépni oly választmányból, mely megaláztatni engedi magát. Vagy Tóth Kálmán épen magában a választmányban fog indítványt tenni, hogy ez vagy amaz visszautasított darab adassék ki más bírálóknak? De vajon a választmánynak is van-e joga három tagja felett más három taggal hozatni ítéletet? S ha van, mi fog következni? Tóth Kálmán elfogadott vagy elvetett, néhány szinművet; adassanak ki új bírálóknak s így tovább, míg aztán a drámabíráló választmány köznevetség tárgya lesz s önmagát fogja mindennap megalázni, ha ugyan ily rendszabályokat el tud fogadni.

Így hát a netalán történhető igazságtalanságokat sehogy se lehet orvosolni? Oh igen, csak nem a választmány compromittálásával. A választmány akármelyik tagja felett csak az egész választmány ítélhet s egyik vagy másik osztály ellenében csak az egész választmányra hivatkozhatni. E hivatkozási jogot bajos megadni a drámaíróknak, mert akkor minden visszautasított szinmű új bírálat alá kerül. Hanem meg lehetne adni az igazgatónak. Föl lehetne szabadítani arra nézve, hogy az oly visszautasított szinművet, melytől sikert remél, terjeszthesse az egész választmány elé, azaz ülést hirdetve, olvastassa föl a szinművet, melyet aztán a tagok szótöbbséggel vagy újra elvetnek, vagy elfogadnak. Sőt e hivatkozási, e közülés elébe terjeszthetési jogot meg lehetne adni a választmányi tagoknak is, de nem egyeseknek, hanem például a választmány harmadrészének, azaz, ha a választmány harmadrésze meg van győződve valamely igazságtalanságról, legyen joga az igazgató által ülést hivatni össze, hol aztán a szinmű sorsát az egész választmány döntené el a fennebbi módon.

Ezt a indítványt talán a választmányi ülésre kellett volna halasztanom, de minthogy Tóth Kálmán, mint valamelyik lap mondja, szép szabadelvüséggel a hírlapi térre lépett ki, nekem is követnem kellett e példát. Most nincs egyéb hátra, mint az igazgató és tagtársaim figyelmébe ajánlanom indítványomat, melyet valamelyik ülésben, vagy akár hírlapban megvitatva, bizonyosan még sokkal jobban formulázhatni.