RICHELIEU.

Dráma 5 felvonásban. Irta Bulwer, fordította Tóth József. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 június 8-án.

Már mintegy axioma, hogy a jó regényírók bajosan írhatnak drámát. Nem alap nélküli állítás; számos példa igazolja, sőt okát is könnyed megérthetni, ha egy pár futó pillantást vetünk a dráma és regény közti különbségekre. A regény alatt természetesen a mai regényt értjük, mely többé nem naiv elbeszélés, se phantastikus rajz, hanem a társadalomnak eléggé philosophikus bírálata. A részletezés mind a cselekmény fejlesztésében, mind a személyek jellemzésében oly tulajdona a mai regényírónak, minél semmi sincs drámaitlanabb. A szinpad természete concentrált cselekményt kíván, nem bírja meg a sok részletet, s négy-öt felvonás határai közt egy részletesen felfogott jellem épen oly kifejleszthetlen marad, mint hatástalan. A szinpad a nagy- és erős vonásokat kedveli s a legsebesebb fejlődést; a szembe tett szenvedélyek küzdelmére helyezvén a fősúlyt kevésbbé veszi tekintetbe a viszonyok rajzát, mely a regénynek éltető eleme. S ha ide veszszük a mai regény legháládatosb tárgyait, melyek se terjedelmök, se szövevényök miatt nem valók drámai compositióra, továbbá a költői igazságkiszolgáltatása eszközeit, melyek nagyrészt drámában hatástalanok vagy épen lehetlenek, mindinkább világos lesz, hogy a mai regény a drámának csaknem teljes ellentéte, habár a hajdani naiv elbeszéléshez képest sok másodrendű dolgot kölcsönzött a drámából az előadás élénkségét illetőleg. Nagyon természetes hát, hogy a regényírók, kik conceptióban, compositióban, kidolgozásban egyaránt hozzá szoktak a drámaiatlansághoz, bajosan lehetnek drámaik még akkor is, midőn drámát írnak.

Különösen Bulwertől nem lehet sikerült drámát várni. Regényeiben legkevésbbé sem hajlik a drámai compositio felé, aztán az a nagyon is reflexiós modor, melylyel a cselekvényt és személyeit kíséri, világosítja, bonczolja, már előre is igen kevés szerencsét igér neki a drámai jellemzéshez.

Valóban nincs is sikerült drámája, bár régebben többször tett kísérletet e téren. E jelen drámája sem egyéb, mint egy összetöpörödett regény, melyet maga nem kísérhetvén szokásos reflexióival, személyei által mondat el egy csoport ilyesmit. Richelieu néha nem más, mint Bulwer, ki fel-feltárja nekünk, hogy mint gondolkozik ő Richelieuről. Hanem ez mind semmi ahhoz képest, hogy mennyire vontatott a cselekvény s mennyire nincs a műben valódi drámai conceptio. Ha Bulwer regényt ír Richelieuről, bizonyosan érdekessé fogja vala rajzolni a nemesség küzdelmeit a királyi hatalommal s Richelieu egy nagyobbszerű történeti alakként tünik fel a cselekvény folyamában. Így csak egyszerű cselszövő, ki sokat beszél ugyan kedves Francziaországáról, de igazában igen keveset tesz érte. Már a drámai forma miatt sem rajzolhatta a költő Francziaország viszonyait, de másfelől oly cselszövényre vetette műve fősúlyát, mely inkább egy Pohár viz-féle vígjátéknak szolgálhat alapul, mint egy komoly drámának. Az egész nem egyéb, mint Richelieu küzdelme a kezéből már-már kisikló főhatalomért. Ismét győz, s tovább is ministere marad XIII-ik Lajosnak. De vajon lehetünk-e iránta nagyobb részvéttel, mint a másik párt iránt, mely meg akarja buktatni? A költő e tekintetben egészen homályban hagyja a nézőt s legfeljebb a történelemre utasítja. A gyámleányához való viszonya sem olyan, mi részvétet gerjesztene iránta. Számításból adja férjhez; ezzel ugyan maga ellen idézi a király haragját, de e tettének nem sokkal több erkölcsi becse van, mintha Juliát, szintén számításból, a király kedvesévé tette volna. Richelieu küzdelme nem ébreszt bennünk több érdeket, mint bárminő cselszövény, melynek kifejlődése, ha nem bárgyuság, elvégre is ingerli kíváncsiságunkat. Szivünk hidegen marad s phantasiánkat semmi sem ragadja meg.

Mindamellett nem hibáztatjuk a fordítót, hogy szinpadra hozta e művet. Bulwer oly kitünő író, hogy leggyöngébb művében is van valami élvezetes. Itt sem hiányzanak szép gondolatjai, megakad egy-egy jól rajzolt alak s egy pár sikerült jelenet, s az egészen valami oly szellem ömlik el, mely megkülönbözteti őt a mindennapi dráma férzelőktől.

A czimszerepet Tóth játszotta, de nem épen sikerrel. Voltak átgondolt, s talán sikerült jelenetei is, de most is hiányzott játékából valami, a mi sokszor hiányzik nála, midőn nem úgynevezett genreszerepet játszik, melyben kitünő.

Azonban e gáncs nemcsak őt illeti, hanem szinészeink és szinésznőink majd mindenikét. A mily jelesek jobb szinészeink az oly jellemek visszatükrözésében, melyek nem kívánják az erősb szenvedély rajzát vagy emelkedettebb hangulatot, épen oly ritkán sikerül nekik felemelkedni a magasabb drámai stilig. Ez szinészetünknek oly baja, mely nem érintést, hanem tüzetes tárgyalást érdemel, mit alkalomszerint meg is fogunk tenni. Tóthnak egyébiránt e szerepében sok minden szolgálhat mentségére, miért nem is kívánju szigorubban megitélni; elég lesz, ha figyelmeztetjük arra, hogy valahányszor erősebb szenvedélyt akar kifejezni, beleesik bizonyos sápítozó és síránkozó hangba, a mi majdnem modorává kezd válni. Oly szinésznek, mint ő, nem lesz nehéz magát mérsékelni és fegyelmezni.