A MENEKÜLTEK.

Dráma 5 felvonásban. Irták Sand György és Meurice Pál. Fordította Feleki Miklós. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 április 27-én.

E szinmű Sandnak Les beaux Messieurs de Bois-Doré czímű regényéből van véve, mely 1858-ban jelent meg. Nem tudjuk: vajon Sand részt vett-e az átdolgozásban vagy csak felajánlotta regényét e czélra; annyi bizonyos, hogy egyetlen drámája sincs annyi technikai készséggel kidolgozva, mint ez.

A regény minden részletére nem emlékezünk már, csak annyit tudunk, hogy a szinmű cselekvénye egy pár pontban különbözik a regénytől s az átdolgozók lényeges változtatásoktól sem riadtak vissza. Ezt a világért sem úgy említjük föl, mint hibát. A regényből készült drámák rendesen épen abban a bajban szenvednek, hogy nagyon is a regény befolyása alatt állanak; az átdolgozók ritkán emelkednek független költőkké, kik újra teremtenek, hanem csak másolók maradnak, kik megelégszenek a regény scenirozásával. Azonban, midőn a Menekültek íróinak elvbeli függetlenségét méltányoljuk, csodálkoznunk kell, hogy az gyakorlatilag oly keveset eredményezett. E dráma sem több jól rendezett tableauk összegénél s hatása inkább melodrámaszerű, mint drámai; többet veszi igénybe kiváncsiságunkat, mint kedélyünket s nem annyira szenvedélyeket rajzol, mint eseményeket csoportosít. Azonban vannak jó tulajdonai, melyek előnyösen különböztetik meg más hozzá hasonló franczia drámáktól. Nincs benne hóbortos philosophia, erkölcstelen erkölcs, nem kap a rémjeleneteken, megveti a testi és erkölcsi szörnyüségeket: szóval, ha mélyebben nem indítja is meg az embert, bizonyos kellemes felületességgel mulattatja, s ez elég arra nézve, hogy a repertoiren egy darabig fen maradjon. Már kétszer adták s nem mondhatni, hogy közönségünknek ne tetszett volna.

A színmű 1616-ban játszik s hátterét a hugenották küzdelmei képezik. A cselekmény jó része nem egyéb, mint egy régebben elkövetett bűn leleplezése és megboszulása. Így felvéve, már a tárgy sem eléggé drámai. A drámai cselekvénynek lehető keveset kell foglalkozni azzal, a mi azelőtt történt, avagy állani a mult befolyása alatt. A multtal való foglalkozás leginkább az expositio dolga s nem a szorosan vett drámai cselekvényé. Mennél többet kell beszélnünk arról, a mi azelőtt vagy künn történt, annál roszabbul választottuk tárgyunkat. A görögök példáját itt nem hozhatni fel. Ők trilogiákat írtak s így a mult csak annyiban volt mult, a mennyiben egyik dráma után más dráma következett; mindenik bevégzett egész volt, habár tárgyuknál fogva kapcsolatban egymással. Senki sem értette jobban Shakespearenél, hogy a mi azelőtt vagy künn történt, azzal keveset kell bajlódni a drámaíróknak. Drámai cselekvényeinek gyökerei nem a multból táplálkoznak; expositiói bámulatosak, sőt még Hamlet-ben is, melynek tárgya egy régebben elkövetett bűn megboszulása, a leleplezés már az expositióban megtörténik, figyelmünk egészen a jelen felé fordul s a hős küzdelme és boszuja veszik igénybe teljes részvétünket. A Menekültek-ben a leleplezések s a multban gyökeredző felvilágosítások nagy tért foglalnak el, a legtöbbször drámai mozzanat nélküliek s a cselekvényt nem annyira bonyolítják, mint nyujtják.

A mű másik hibája az, hogy Sciarra d’Almivár, a mű egyik főhőse, a hogy itt van előállítva, a legérdektelenebb személy, a kit leálarczoznak s boszú áldozatául esik. A bűn, mint drámai alap, vagy nagyszerűsége által válik drámai alappá, nagyszerűsége által válik drámai érdekűvé, vagy mint az alapjokban nemes vagy jogos szenvedélyek korlátlansága, tévedése, mikor aztán mindíg valami részvétre gerjesztő indokot rejt magában. Pusztán criminalis esetek csekély értéküek. Sciarra d’ Almivár bűne ugyan nem puszta criminalitás, de közel áll hozzá s maga oly érdektelen s indokolatlan egyéniség, hogy küzdelme és bukása legfeljebb csak erkölcsi érzésünket veszi igénybe s nem egyszersmind az æsthetikait is.

A mű harmadik hibája szintén nem csekély. A boszú nagy munkáját egy gyermek kezdi meg, de végrehajtani nem lévén képes, nemcsak hogy segítségre szorul, hanem kénytelen egészen másoknak engedni át, Jovelinnek és Bois-Doré marquisnak. A boszú tulajdonkép hármok közt oszlik meg. Innen aztán az, hogy a kifejléskor az események nem összpontosúlhatnak eléggé, a szenvedély ereje is megoszlik, a mi sokfélekép gyöngíti a drámai érdeket. Mario iránti részvétünk sem az, mit egy drámai hős ébreszt föl. Már kora is kizár ilyesmit. Csak szánjuk, s midőn szánalmunkhoz más érzés is vegyül, ő megszünik cselekvő személy lenni; Jovelin és Bois-Doré marquis lépnek föl helyette, kiket eddig figyelembe se vettünk. Igaz, a gyermeket bajos lett volna Sciarra d’Almivárral szembeállítani; jó hogy Jovelin és a marquis vívnák a párbajt, de az is igaz, hogy a megosztott érdeket nem pótolhatja az események változatossága s a helyzetek regényessége. Szegény Mariót Bois-Doré marquis nagyon háttérbe tolja, aztán Jovelin is előáll az ő szerelmi históriájával. A személyek iránt nem fejlődhetik mélyebb részvét, s inkább csak az események kimenetelére vagyunk kiváncsiak.

Mindent összevéve, nekünk inkább tetszett az előadás, mint maga a dráma. Szinészeink a szokottnál több gonddal és kedvvel játszottak. Különösen Egressyt kell kiemelnünk. Ő Bois-Doré marquist játszotta, e szeretetreméltó vén piperkőczöt és lovagot egyszersmind, a ki vigad, udvarol és uriasan semmiskedik, egész addig, míg feltalálja öcscsét; ekkor aztán levetkőzi hazug fiatalságát és tiszteletreméltó öreg nagybátya lesz, kit lovagi becsület és testvéri szeretet egyaránt boszura ingerelnek.

Kevésbbé sikerültnek tartjuk azt a jelenetét Marióval, midőn ez elbeszéli neki életét s ő öcscsét véli föltalálhatni benne. Itt majd semmi átmenetet nem vettünk észre. A marquis levertebb, érzékenyebb volt, mint kellett volna s meghatottsága csak általánosságban, árnyalat nélkül volt játszva.

Mariót Szilágyiné sok érzéssel s a közönség tapsai közt adta, de nekünk úgy tetszik, hogy több nőiséget, mint gyermeki bájt tüntetett föl s inkább egy kora érett lyány, mint fiú állott előttünk. Feleki Jovelinban sikerültebben emelte ki a védő és boszuálló lovagot, mint a szerelmest; Felekiné, mint Beuvée Laura, kedves jelenség volt, de mivel talán szerepe kevés hatásos mozzanatot nyujtott, nem fordított reá annyi gondot, mint a mennyit nagyobb szerepeire szokott. Színésznőinknél ezt többször tapasztaljuk, mint színészeinknél, s nekik talán könnyebben is megbocsáthatni, ha ugyan a kritika erényei közé tartozik a gyöngéd udvariasság. Komáromyról, Sciarra d’Almivar személyesítőjéről nincs kedvünk írni; e jellem oly rosszul van kigondolva és írva, hogy nem csoda, ha a szinész nem tudja, mit csináljon vele. Mindamellett figyelmeztetjük őt arra, hogy a mozdulatok és állások szép és jellemző formái a szinészet köréhez tartoznak. Általában erre aránylag kevés gond van szinházunknál. Nem szoborszerű mesterkedéseket kivánunk, sem typikai schemákat az egyéni rovására. Óhajtásunk csak az, hogy a kellem és erő, az öröm és fájdalom, szóval a szenvedélyek és érzések árnyalatait ne csak arczczal és szóval igyekezzünk kifejezni, hanem az állással és taglejtéssel is természetesen mindíg a művészet határai közt.