A KÁRTYAVETŐNŐ.

Dráma 5 felvonásban, előjátékkal. Irta Séjour Victor, forditotta Feleki Miklós. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 márczius 23-án.

Holmi alsóbb rendű szinpadok számára való franczia szinmű, melyet szerzője alkalmasint akkor írt, midőn a Mortara-féle eset foglakoztatt a közfigyelmet s így kedvező alkalom nyilt a közönség kiváncsisága kizsákmányolására. Hosszú és unalmas mű, melyben van ugyan elég mesterkedés, de annál kevesebb valódi költészet.

Géméa, zsidónő férjével együtt örökségi ügy miatt elutazván, még csecsszopó lánykáját Márthánál hagyja, kinek férje a tengerészetnél szolgál. A lányka megbetegszik; Mártha gondosan ápolja, sőt gyógyulásáért Istenhez könyörögvén, fogadást tesz, hogyha a gyermek megél, megkeresztelteti. A gyermek felgyógyul. Mártha teljesíti, a mit fogadott, végrehajtatja a keresztelést az Annunciata kolostorban, honnan egy magasrangú hölgy magával viszi a gyermeket és sajátjának fogadja. Az anya haza jő s nem találja gyermekét. Mártha csak annyit vall meg, hogy megkereszteltette, de arról, hogy a ki az a hölgy, ki sajátjának fogadta, mélyen hallgat. Az apa is megjő, mindketten reá támadnak. Mártha ijedtében szörnyet hal és titkát sírba viszi. A zsidónő elindúl a világba keresni gyermekét.

Ennyi az előjáték, mely meglehetős szükségtelen rész ugyan, mert magába a darabba, mint multat, bele lehetett szőni, de mindamellett legjobb az egészben. Legtöbb benne a drámai fejlődés és költői igazságszolgáltatás. Mártha fogadalmából, mely jól van motiválva, önként foly az egész bonyodalom. A zsidónőt, ki nyereségvágyból utazik el, mintegy nemezisként éri leányának elveszte, míg Mártha halála a megrablott anya elégtételeként tűnik föl, noha nagyon materialistikus eszközzel van rajzolva, mert ha jól vettük ki, Mártha nem annyira a belküzdelem és ijedtség szorongatásai között hal meg, mint inkább azért, hogy mint szoptatós nőnek, a tej a fejébe megy. A többi részben, a tulajdonképi drámában, ennyi sincs, az egész egy csoport drastikus esemény gyuradéka, melylyel a szerző nem egyebet czéloz, mint kínozni a kedélyt, ha ugyan a nézők elég együgyűek kínoztatni magokat.

A dráma mintegy tizenhét-tizennyolcz évvel kezdődik később. Genuában vagyunk. Mártha fia Ottavió, kit anyja a Géméa bosszuja elől atyjához a hajóra küldött volt, már házasulandó fiatal ember, Doriani gróf, atyja érdemei következtében, ki egyszerű tengerészből admiral lett. A zsidó lány, keresztyén néven Paula, Lomellini herczegné leánya és Ottavio arája. Géméa kártyavetőnő lett, nem szükségből, mert gazdag, hisz egyik rokonától milliókat örökölt, hanem mert azt hiszi, hogy úgy sikeresebben felkutathatja elveszett lányát. Egy csoport részint szükségtelen, részint hosszura nyujtott jelenet után Géméa megismeri a herczegnében, ki hozzá kártyavettetés ürügye alatt pénzkölcsönért jött, azt a nőt, kinek uti kocsijában, mindjárt a Mártha halála után, reá ismert volt lánykájára, kit megtámadván, meg is sebzett körmével, de a ki aztán sebesen elhajtatott, s azóta egész mostanig szeme elébe nem került. Géméa szobájába zárja a herczegnét, leányához rohan a herczegi palotába, elmondja, hogy ő az anya, mit azonban Paula nem hihet. Ezalatt Ottavio egy becsületes gazemberrel, Rucchionival, ki az egész darabban sokat lábatlankodik, kiszabadítja a herczegnét. Géméa felszólitja őt, hogy esküdjék meg Paulára, mint saját gyermekére; a herczegné kész a hamis esűre, de minél inkább közeledik a térdeplő szent képéhez, annál inkább elhagyja ereje, nem tud hamisan esküdni s Paula meggyőződik, hogy ő csakugyan a kártyavetőnő leánya. Géméa magával viszi megtalált gyermekét, Génua legszebb palotáját veszi meg számára, mindennel elhalmozza, a mit csak pénzen szerezhetni, de Paula nem boldog. Anyja azt kivánja, hogy azt a nőt, kit eddig anyjaként szeretett, gyűlölje vele együtt. Paula nem gyűlölheti, de ami több, valódi anyját sem szeretheti úgy, a mint ez kivánná. A herczegné látogatása heves összeütközésre ad alkalmat. Mindkét nő magának követeli a lányka szivét; egyik szülési fájdalmait hozza fel, a másik nevelési gondjait; amaz Izrael istenére hivatkozik, ez keresztyén vallására emlékezteti. A két anya küzdelmei közt a szegény leány ereje megtörik és megőrül. Az orvosok nem birnak segíteni a bajon, azonban segít ő maga magán, a mennyiben látomásai vannak és fölfedezi az egyedüli orvosszert, mely őt meggyógyíthatja, a mi nem egyéb mint az, hogy két anya béküljön ki és szeresse egymást. Az anyák kibékülnek, Paula meggyógyul és végre valahára mintegy féltizenegy óra felé, a függöny legördül.

Az ember azt hitte, hogy a gyermekét nem találó anya Mártha fián, Ottavión igyekszik boszut állani, s az ez által fölidézett nemezis alatt vész el, mind maga, mind leánya, mind a herczegné. Így kellett volna fejleszteni az eseményeket, azonban a szerző másnemű hatást vadászott. Tudta, hogy közönsége előtt kedvesb a kalandos és érzékeny, mint valószínű és költői. Neki kinozni kellett az ártatlan leányt, mert ez megható; rajzolni egy herczegnét, a ki nagyon affectálja az anyai szeretetet, melyet oly mértékben teljességgel nem érezhet, mert ez curiosum, és végre kibékíteni a bosszút lihegő zsidónőt, mert a sok köny után jól esik egy kis vidámság. Egyébiránt az egész darabból csak az a tanulság, hogy az ember ne igyekezzék zsidóhölgynek születni, mert könnyen két anyára tehet szert, kik szeretetökkel megőrjíthetik, s nem mindenki lehet oly szerencsés, mint Paula, hogy belőle hamar kigyógyuljon.

Néhány jelenést kiválón megtapsolt a közönség, de ez nem a költőt illette, hanem Jókainét, ki Géméa szerepét kitünően játszotta. Hogy a közönség nem igen kedveli e darabot, onnan is kitetszik, hogy másnapi ismétlésére kevesebben jelentek meg. Nem búsulunk érte; a Nemzeti Szinház közönségének jó, ha van egy kis önérzete, s többre becsüli magát a Porte-Saint-Martin közönségénél.