A SZINHÁZI KIHIVÁSOKRÓL.

1863 május 3-án.

Némelyek felettébb dicsérik a németországi főbb szinházak közönségének magaviseletét: nem oly enthusiasta, kitörő, zajos, mint a franczia, csöndesen mulat s bizonyos kritikai komolysággal tapsol; s óhajtják, hogy a mi Nemzeti Szinházunk közönsége is így viselje magát. Mi magában még nem tartjuk nagy bajnak sem az enthusiasmust, se a zajt, ha maga helyén történik s azt hiszszük, hogy bajos a nemzeteknek vérmérsékét octroyálni. De lehetnek és vannak is visszaélések, melyek sem a nemzeti szellem, sem a vérmérsék kifolyásai, s melyeket épen azért nem árt ostromolni. Ilyennek tartottuk mi mindig, kivált a drámai előadásoknál, azt a sok kihivást, melylyel közönségünk hol jelenet, hol felvonás közt, mindjárt-mindjárt kiparancsolja a szinészt, négyszer-ötször, sőt hatszor is egymásután. A szinész a felvonás végén meghal, a közönségnek kedve kerekedik föltámasztani, s íme a szegény halott a jövő perczben már mosolyog és hajlong előtte; a szinésznő egyik jelenetben örökre elbúcsuzik kedvesétől, de a közönség nem engedi, visszaparancsolja s megkivánja tőle, hogy a sok sírás után már mosolyogjon is egyet; a szinésznek át kell öltözni vagy szerepét kivánná még egyszer átfutni; van rá idő azután is, gondolja a közönség, elébb hajtsa meg magát; a szinésznő a fárasztó jelenetek után kissé pihenni óhajtana, hogy is ne, gyönyörködni akarunk mosolyában, csak jőjjön ki, mosolyogjon, s hálálja meg tapsainkat. Szóval e nálunk annyira divatozó kihivás rontja az illusiót, vontatottá teszi az előadást, s legtöbbször nem is a közönség véleményének kifejezése, hanem csak egy pár ember zajoskodása. Föl is akartunk már szólalni egy párszor ez ügyben, azonban megvalljuk gyöngeségünket, kissé átallottuk. Azt hittük, hogy majd a színészek így fognak felkiáltani: ezek a kritikusok már a kihivást is irigylik tőlünk, azt is el akarják vitatni, a mire ellenökben eddig oly bátran hivatkozhattunk. Annyiban hagytuk hát az egész kérdést, melyet különben sem tartottunk nagyon fontosnak, de minthogy magok a színészek kezdenek felszólalni a kihivás ellen, többé nem hallgathatunk, s örömest pártoljuk őket.

Ime Egressy Gábornak a Szinházi Látcső-ben közrebocsátott felszólalása egész terjedelmében:

«A kihivások legyenek megszüntetve mindenkorra, akként, hogy a Nemzeti Szinházi rendes tagjainak legyen megtiltva a kihivásra megjelenni a szinpadon. Országos szinház méltóságával alig lehet megegyeztetni azon kihivási jeleneteket, melyekre némely, különben talán igen buzgó pártfogói intézetünknek, engedik magokat ragadtatni, gyakran a közönség nagy részének nem kis boszuságára. Egész általánosságban szólunk e dologról, midőn mondjuk, hogy a hol a kihivások régen kimentek a divatból vagy divatban sem voltak soha, a Théâtre Français-ben és a bécsi Burgtheater-ben a közönség részéről a legnagyobb elragadtatásnak sincs más kifejezése, mint a taps, az illető felkiáltások kiséretében. E kifejezésben találja legszebb koszoruját ama szinpadokon a művész is. A taps oly régi szokás, mint a szinművészet. A kihivás nem annyira fokozata e kitüntetésnek, mint korcs kinövése, mely midőn a művészt meg akarja tisztelni, annak személyét egyszersmind lealázza, szolgájává téve szeszélyének. A szinházi kitüntetésnek neme, kétértelműsége mellett, még ártalmas is, a mennyiben a mű benyomását zavarván, rontja az illusiót; továbbá késlelteti az előadást, hátráltatván a szinpad átváltoztatását, s az illető tagok átöltözködését.

Egressynek igaza van, azonban mi nem reméljük, hogy e visszalépéstől egyszerre el lehessen szoktatni a közönséget. Azért tanácsunk az, hogy az igazgatóság csak a jelenetek és felvonások közti kihivásokra való megjelenést tiltsa meg a drámai színészeknek, de a játék végén történni szokott kihivásokra ne terjeszsze ki tilalmát.