BÁNK BÁN.

Tragédia 5 felvonásban. Irta Katona József. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 augusztus 26-án Paulai és Paulainé, a kolozsvári szinház tagjai mint vendégek.

Bocsássanak meg olvasóim, hogy ismét egy régi szinműről irok. Bizonyára nem tartozik jó tulajdonaink közé, hogy közönség, szinész, kritikus egyaránt csak új dolgokon kap. A nagy vagy kitünő költők művei mindenesetre nagyobb tiszteletben részesülhetnének nálunk. Mily szép volna például, ha közönségünk nemcsak az új szinművek előadásán jelenne meg nagyobb számmal, ha lennének nagybecsű kedvencz darabjai, melyeket örömest nézne mindíg; mily szép volna, ha szinészeink néhány örökbecsű mű lehető gondos előadásában helyeznék főbüszkeségöket; ha néhány nagyobbszerű szerepet folytonos tanulmány tárgyává tennének, s így évenként az egész drámai személyzet mintegy bemutatná tiszteletét egy-egy nagy költő és saját művészetének fönsége iránt; mily szép volna, ha a kritikus a helyett, hogy az igazgatás gazdasági kérdésével foglalkozik, a szinészek játszását birálná, kivált oly szerepekben, melyek az analysist megérdemlik. Angolországban nemzedékről nemzedékre száll a Shakespeare iránti tisztelet; Francziaországban Molièret épen úgy megtapsolják most, mint ezelőtt kétszáz évvel. A németnek ugyan nincs se Shakespeareje, se Molièreje, de Schillerjét és Goethéjét szintén kitünteti és Shakespearet annyira meghonosította szinpadán, hogy népszerűbb nemzeti költőinél. Az 1849. év előtt nálunk is tapasztaltunk némi ilyes törekvést, mely legalább kezdetnek elég volt. Egressy Shakespeare meghonosításán fáradozott, Lendvai versenyzett vele. Néha a közönség csak azért ment szinházba, hogy lássa, vajon Othellót vagy III-ik Richardot Egressy vagy Lendvay játszsza-e jobban. Egy pár jelesb eredeti drámát nagy kedvvel, gonddal adtak, ha nem is teljes sikerrel. Katona Bánk bán-ját szinészeink élesztették föl hamvaiból. Volt idő, midőn e műben minden kis szerepet legjelesb szinészeink játszottak. Egressy, Lendvay, Bartha, Szentpétery, Fáncsy, Jókainé, Lendvayné stb. együtt s egymást támogatva működtek. Közönség, kritika egyaránt érezte e hatást és visszahatott reá. Most Shakespeare meghonosítása majdnem egészen megszakadt. A lefolyt tizenöt év alatt csak két újabb Shakespeare-fordítás fordult meg szinpadunkon. Antonius és Cleopátrá-t alig láttuk egy párszor s már a lomtárba került. Jelesb eredeti színműveink gyakoribb és kedvvel adatása lassanként kezd kimenni divatból. Bánk bán-t 1857 óta, mikor adatása újabban megengedtetett, alig láttuk egy párszor. Másfél év óta senki sem rántja elő, egy vidéki szinésznek kell feljönni, hogy a legjobb magyar tragédiában ismét gyönyörködhessünk, ha ugyan gyönyörködhetni, midőn a szinészek egy része szerepét sem tudja jól s az egész előadás vontatott, összevágás nélküli. Ezt érdemli-e a legjobb magyar tragédia? Igy tesz-e eleget a Nemzeti Szinház egyik főczéljának, mely a magasb drámai művészet fejlesztése?

Mindez nem az igazgatóság ellen van intézve. Nem vagyok egy véleményben szépirodalmi lapjaink nagy részével, melyek minden baj okát az igazgatóban keresik. Az igazgató rá kényszerítheti a szinészeket jobb repertoirera, több próbára, nagyobb pontosságra, de szellemet, törekvést oly kevéssé önthet beléjök, mint a közönségbe részvétet a tragédia iránt, mint a kritikába eszmét és elveket. Részemről az igazgatót legkevésbbé hibáztatom, hanem első sorban a szinészeket, aztán a közönséget s végre a kritikát. Nincsenek nagy követeléseim s csak annyit óhajtok, a mennyi lehetséges. Néhány örök becsű tragédia, egy pár moliére-i vígjáték jól betanulását és gonddal adatását óhajtom, melyek mintegy ünnepnapjai legyenek a drámai művészetnek s melyekben minden szerepet, még a legcsekélyebbet is, a legjobb erők vállaljanak el. E néhány mű, ha szinészeink évenként többször ismétlik s nem csupán szükségből rántják elő, lassanként mind tökéletesben fog előadatni. A főszerep-játszó oly támogatásra talál társai részéről, mely emelni fogja lelkesedését, s így ő is hajlandóbb lesz viszonszolgálatkép más ily szinmű csekélyebb szerepében is föllépni. De a szinészek ilynemű törekvése nem lehet tartós, ha a közönség nem kiséri részvéttel, ha csak új szinműre gyűl fel nagyobb számmal, ha általában közönyös oly művek előadása iránt, melyek a szinész tehetségét és tanulmányát leginkább megpróbálják. E törekvést és részvétet éleszteni a kritikának volna feladata. Azonban nálunk a kritika többet foglalkozik a szerződtetési kérdésekkel, a szinészek fizetésével, mint játékával; az örökbecsű művek előadásáról, ha nem ujdonság, épen hallgat, vagy ha néha szól, ritkán mond egyebet üres phrásisoknál.

Ily gondolatokkal tépelődve egész előadás alatt, talán kevesebbet figyeltem az előadásra, mint kellett volna. Annyit mégis ki merek mondani, hogy a czímszerep csaknem úgy felül van Paulai erején, mint Hamlet. Bánk jelleme is sokkal bonyolultabb, mintsem egyetlen uralkodó szenvedély rajzával, melyhez, úgy látszik, Paulai leginkább ért, ki lehessen emelni. Csak nagy általánosságban fogta fel szerepét, s ez általánosságban is voltak hibák. Bánk nem oly ifjú ember, mint Paulai elénk állította; mindenesetre negyven és őtven közti férfiú; büszke, méltóságos oligarcha, ki nemcsak környezetének, hanem a királynénak is imponál. Örömmel jegyezzük meg, hogy a részletezésben, mely különben Paulainak nem erős oldala, egy pár sikerült mozzanatot vettünk észre. Ilyen volt például az első felvonás vége, midőn a rejtekajtóból előjő. Paulai a meztelen kardot nem emelte magasra, mintha valakit meg akarna ölni, mint azt nem egy jeles szinész tette már szinpadunkon. S ez így van jól. Bánk az előbbi jelenetben, midőn bejő és visszatántorog, hűtelennek hiszi nejét, mert kezét az előtte térdeplő Ottó kezében látja; ezért benn rejtekben kardot húz, hogy megrohanja Ottót; azonban tanúja levén Melinda boszus felindulásának, a ki visszautasítja Ottót, megcsendesedik. Az ok elenyészett, a miért megrohanhatná vetélytársát s midőn később meztelen fegyverrel s magánkivül jő ki rejtekéből, a fegyver semmi egyebet nem jelent, mint szórakozottságát; elfeledte visszadugni s egész nagy felindulása a királyné párbeszédére vonatkozik. Az utolsó felvonásban is egy pár hely igen sikerült Paulainak; kár, hogy Bánk fokozatos megsemmisülését kevésbbé tüntette ki, pedig a költő nagy súlyt helyez. Paulainé sok méltósággal játszotta a büszke királynét, sőt a multkor tőlünk megrótt méltóságos hanghordozása is itt inkább helyén volt, mint Hamlet-ben. Azonban a finomabb, kivált a daemonias árnyalatokat, ő sem emelte ki, s egészen csak a büszkeségből dolgozta ki szerepét.

Prielle Kornélia Melinda szerepét sokkal sikerültebben játszota, mint a multkor az Opheliáét. Kivált az őrülési jelenetekben volt kitünő. Az első felvonásbeli jeleneteivel már kevésbbé lehettünk megelégedve. Melinda sokkal ártatlanabb, szelidebb és naivabb, mint a hogy ő fogta fel. Épen e szelídség, ártatlanság és naivság sodorják örvénybe. Ez különösen az Ottóval való jelenetekben érvényesül, a kit mintegy bátorít még akkor is, midőn visszautasítja szerelmét. Arra is figyelmeztetjük a tisztelt szinésznőt, hogy a harmadik felvonás első jelenetében e szép helyet:

Nem, azt ne mondja az udvar, mert hazud’
Mindenkor, ez ne mondjon engem annak;
Ah én szerencsétlen vagyok (földre rogy).

ne hagyja elsiklani. Melinda nem meri kimondani azt a gyalázatos szót, a mivel vádolják; szűzi szemérme még most sem hagyta el. Az annak szót valami oly hangon kiemelni, mely mindezt éreztesse velünk, s melylyel némi átmenetes ellentét legyen a kitörő fájdalom, mely alatt összerogy.

Legjobb volt Tóth, mint Biberach. Ez legjobb szerepeinek egyike, s nem sok gyakorlat és tanulmány kellene még hozzá, hogy az eltakartabb czélzatokat is érthetőkké tegye a közönség előtt. Különösen ajánljuk, hogy az első felvonásban jobban emelje ki azt, midőn Ottóval beszélve, tulajdonkép a rejtekben levő Bánkhoz szól, s a végső jelenetben némi erős felindulásba vegyítse a gúnyt. Okát maga a jelenet eléggé kimagyarázza. Biberachot a rossz fizetés, kevés haszon s még hozzá a veszély ingerlékenynyé tették. Heveskedett és őszintén, pedig ebből nem húzhatni hasznot. Eszélye csak egy pillanatban hagyta el, csak kissé engedett a szív felindulásának, s íme életébe került.

Nem hagyhatjuk említés nélkül Szigligeti Annát Izidora szerepében. Ez a fiatal szinésznő, tehetségéhez képest, néhány hónap óta szép fejlődésnek indult. A minap a Menekültek-ben, midőn Szilágyiné helyett lépett föl, részesült érdemlett tapsokban. Ma szintén kitünt s a mi több, oly szerepben, melyet rendesen minden hatás nélkül játszanak szinpadunkon. Nem tudjuk, miért, e szinésznőt folyvást gúnyolja s csaknem üldözi egy pár lap. Azért-e, mert a nevezetesb szinésznők ellen nem mervén szólni, egy kezdőre kényelmesebben kiönthetik mérgöket, vagy azért, mert oly férfú leánya, kinek drámairodalmunkban s a Nemzeti Szinház körül nem mindennapi érdemei vannak? Nem tudjuk, de mindenesetre nagy szegénység.

A többi szereplőről jobb nem szólanom.