BRANKOVICS GYÖRGY.

Tragédia 5 felvonásban. Irta Obernyik Károly. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 szeptember 9-én.

E művet leginkább Egressy játéka tartja fenn, ki Brankovics szerepét folyvást nagy virtuozitással játszsza. Nincs is e műben szorosan véve egyéb, mint e szerepnek egy pár oly jelenete, mely alkalmat ad a szinésznek az atyai fájdalom hatásos rajzára.

Brankovics jellemének mint egésznek, kevés érdeke van. A költő nem úgy bonyolítja a cselekvényt, hogy Brankovics szenvedése, bukása valóban drámai és tragikai legyen. Ő családja és országa érdekében föláldozza a magyarok szövetségét, melynek biztosítására aztán kezesekül küldi fiait a török udvarba. Az ember azt várja s a fejlődés is úgy indul, hogy midőn a magyarok győzelmesen nyomulnak elő a török ellen, Szerbországban forradalom üt ki, mely kényszeríti Brankovicsot a magyarok oldala mellett a török ellen indulni, vagyé pen megfosztja trónjától Ennek következtében azután a szultán megöleti fiait, s így Brankovics mindazt fölidézi maga ellen, a mit hogy elkerüljön, nem borzad vissza még a hitszegéstől sem. Azonban a költő egészen más fejlődést ád cselekvényének. Brankovics lecsöndesíti az elégületlen szerbeket, hű marad a török szultánhoz s csak akkor ránt ellene kardot, midőn a török szultán arra a kósza hírre, mintha a szerbek elpártoltak volna, kiszúratja fiai szemét. Oly félreértés dönt tehát, melyet semminemű ármány nem készített elő s így csak puszta véletlen. E miatt Brankovics szenvedése sem oly megindító, mint lett volna különben. De másfelől nem is igen valószínű, hogy a szultán csak kósza hírre kiszúrassa szemét oly ifjaknak, kiknek testvérét szenvedélyesen szereti, kivált akkor, midőn annyira érdekében van, hogy Szerbországot elvonja a magyarok szövetségétől. Általában a szultán nagyon elhibázott jellem, valamint Mara is, a ki szintén bábnak van rajzolva. Továbbá a szultán viszonya Marával kettőssé teszi a cselekvényt; szerelmöknek kevés befolyása van az egész folyamára s épen semmi a kifejlődésre.

Mindezzel nem oda izgatunk, hogy e mű kiszoruljon a repertoireból; sok ügyességgel van összeszerkesztve s Egressy játéka kiváló érdeket kölcsönöz neki, sőt ellenkezőleg azt óhajtanók, hogy minden eredeti régibb mű, melynek egy vagy más szempontból némi kiváló érdeme van, koronként megforduljon szinpadunkon. Az ily eredeti művek száma is csekély s mindenesetre érnek annyit, mint némely, talán kelleténél többször adott, külföldi művek.

Azoknak, a kik azt hiszik, hogy a szinész csak pusztán a költő szolgája, Egressy ma eléggé bebizonyítá az ellenkezőt. Jobban megalkotta a Brankovics jellemét, mint a költő. Igaz, hogy ez könnyebb a kis, mint a nagy költők műveiben, de itt is marad a szinésznek elég alkotni valója. Hogy ne menjünk tovább, példa van reá: a magyar közönség előtt is eléggé ismeretes Aldrigde, ki Othello szerepében nemcsak a költő intentióit testesítette meg, a mi már magában is alkotás, hanem a megadott alapon saját phantasiájából is oda teremtett egy csoport oly vonást, melyek a jellemet mind érthetőbbé, mind hatásosabbá tették. Obernyik Brankovicsában kevés a kiváló egyéni, sőt typikus vonás is; nagy általánosságban van tartva, majd minden árnyalat nélkül. Egressy egy elvénült hőst mutatott be, ki testileg meglehetősen meg van törve, de keblében oly erős szenvedélyek lobognak, melyek testi erejét is emelni tudják. Innen van, hogy midőn a csatából visszajő, fiaitól támogatva lép be: a nyugodt pillanatokban csendes, kimerült, szaggatottan beszél, azonban mihelyt szenvedélyei igazgatják, heves, kitörő, erélyes s mintegy megifjodni látszik. Kiváló súlyt helyezett továbbá Egressy az apai gyöngédségre is, melyet a költő első felvonásokban nem emel ki annyira, a mennyire a későbbi felvonások megkivánják. Egressy Brankovicsa mindjárt fiai nézésébe merül, gyönyörködni látszik bennök, meg-megöleli őket, s midőn hozzájok szól, hangja érzelmesebb, olvadékonyabb. S mind ebbe Egressy némi szerb nemzeti vonást is olvasztott, némi erős indulatosságot, mely a korhoz képest a vadsággal határos. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy némi szerbséget szavalatába is átvitt, mert egy pár helyt úgy tetszett az embernek, hogy valóban szerb beszél, a ki rosszúl hangoztatja a magyar szavakat és különös módon hangsúlyoz. Nem a kitörő szenvedély hangsúlyát értjük, melynek szabályait nem lehet meghatározni s mely ritkán függ a nyelvtanitól, vagy jobban mondva az értelmitől, mert e kettő egy a magyar nyelvben, hanem a nyugodt beszédét, melylyel Egressy meglehetősen önkényesen bánik. Nem tudjuk, itt jellemzési okból beszélt-e egy párszor oly különös módon, de ilyesmit, noha más szinezettel, többé vagy kevésbbé feltünőn, nem egyszer tapasztaltunk nála. Sajnálnók, ha ifjú szinészeink épen ezt tanulnák el Egressytől, a kitől egyébiránt annyi szépet tanulhatnak. De mellőzzük a gáncsot. Egressy az apai fájdalom jelenetében elég gazdagon kárpótolt mindennemű hangsúlyozást. Itt is felülmúlta a költőt, kiegészítette, helyreigazította s a fájdalom rajzát fokozatosan szerves egészszé alkotta. Csupán csak egyetlen egy mozzanatra van megjegyzésünk. Abba a helybe, midőn Brankovics megátkozza az istent, talán némi őrültszerűséget kellett volna önteni, mintha nem tudná, mit beszél s mintha fájdalma e magas fokon kifáradt volna már és csak akkor nyer erősb lendületet, midőn a bosszu indulatától vesz új táplálékot.

Brankovics nagyobbik fia szerepében Egressy Árpád tette első kisérletét a főváros közönsége előtt. Ez a fiatal szinész szép reményekre jogosít. Termete deli, arcza kifejező, hangja érczes. Szavalata nagyon értelmes volt. Hogy inkább tisztességes szónok, mint valódi szinész gyanánt szavalt, az természetes. Az indulatok árnyalatait hangban, arczban, mozdulatban csak a gyakorlat és tanulmány adja meg, a mihez sok szerencsét és kitartást kivánunk neki. A szultán szerepét Komáromy játszsza. Neki az a szerencsétlensége, bogy a legtöbbször oly szerepeket kell játszania, melyekből nagyon bajosan lehet valami érthetőbbet és hatásosabbat teremteni. Ezért nem akarjuk súlyosbítani keresztjét és csak annyit jegyzünk meg, hogy nekünk úgy tetszett, mintha egy helyt vagy a sugó, vagy emlékezőtehetsége cserben hagyta volna. A szultán meghittje, Cselebi szerepében Odry bohóskodott, hogy miért, ő tudja. E kis szerep teljességgel nem komikus, Odry pedig annyit fintorgatta arczát, hajtogatta magát, izgett, mozgott, mintha utasításába lett volna adva, hogy ma okvetlen megkaczagtassa a karzatot. Mara szerepében Szigligeti Anna szép igyekezetet tanusított. Figyelmeztetjük, hogy első jelenetében, midőn elbeszéli szerelmét dajkájának, igen a közönségnek beszélt. Az, hogy elforduljon dajkájától, lesüsse szemét, mintha szégyelné előtte titkát, helyes felfogás, csak hogy a kivitelben oly színezetet kell adni az egésznek, hogy félre ne érthessük e törekvést. Szigligeti Annáról eszünkbe jut a Független. A minap, midőn méltányoltuk e fiatal szinésznőt egy pár szerepben, azt jegyeztük meg, hogy «nem tudni miért, e szinésznőt folyvást gúnyolja, csaknem üldözi egy pár lap; azért-e, mert a nevezetesb szinésznők ellen nem mervén szólni, egy kezdőre kényelmesebben kiönthetik mérgöket, vagy azért, mert oly férfiúnak leánya, kinek drámairodalmunkban s a Nemzeti Szinház körül nem mindennapi érdemei vannak? nem tudjuk, de mindenesetre nagy szegénység». A Független magára vette az általánosságban tett czélzást mely első sorban nem is őt illette s leczkét tart nekünk a vélemény függetlenségéről, ő, a Független. «Azt hiszszük, – mond egyedül független laptársuk – hogy midőn Gyulai Pál a rossz verseket tönkre zúzza, nem igen jut eszébe: hogy vaiamely iró atyja nem valamely érdemdús férfiú-e? Különös, hogy egy bíráló maga ily szempontokat kíván meghonosíttatni a birálat munkájában.» Valóban különös, de az még különösebb, hogy a Független ily különösséget következtet szavainkból. Azonban az a legkülönösebb volna, ha szóba állanánk a Független-nel, ki egy eléggé egyszerű mondatot sem képes vagy akar megérteni. Van annyi önérzetünk, hogy ilyesmi ellen ne mentegessük magunkat. Nem először teszszük s alkalmasint nem utolszor.