HAMLET.

Tragédia 5 felvonásban. Irta Shakespeare, fordította Vajda Péter. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 augusztus 22-én. Paulai és Paulainé, a kolozsvári Nemzeti Szinház tagjai mint vendégek.

Csak helyeselni lehet, hogy vidéki szinészeink jobbjai koronként egy pár vendégszerepben fellépnek szinpadunkon. Nemzeti Szinházunk még sokáig nagyrészt a vidéki szinészekből fog újonczozni s egy pár jó újonczra nagyon szükség volna. Paulai mindenesetre első sorban áll azok között, kikből adandó alkalommal újonczozni lehet. Nem mindennapi tehetség, ha nem is kifejlett művész. Nagyobb szerepei szellemét nem fogja föl egészben helyesen, de a mit felfog, néhol meglepően játszsza. Az arcz- és szemjátékban nem erős, mozdulatai sem kitünőek, inkább csak kézjátéka sikerül, de hangja tiszta, rokonszenves, szavalata elég szabatos, kivált az élénkebb helyeken, mert a nyugodtabb perczekben néha holmi prédikáló hangba esik belé, de leginkább örvendhetni annak, hogy hajlama és képessége van a pathosz kifejezésére, a mi szinészetünkből, részint ferde elméletek nyomán, részint a tehetség hiánya miatt, kivált az ifjú nemzedékből kezd majdnem egészen kiveszni. Azonban, hogy e méltánylatunk mellett is egyenesen kimondjuk, hogy a czímszerep nem sikerült Paulainak, azon senki sem fog csodálkozni, a ki Hamlet-et figyelemmel olvasta. Hamlet a legnehezebb szerep Shakespeare drámáiban, mert a legcomplicáltabb motivumok szövevénye, s nagyon ritkán egyesülnek valamely szinészben oly tulajdonok, melyeknek úgyszólva chemiai összeolvadásából kell előállítani e jellemet. Hamletben egy hős, egy finom udvari, egy éles elméjű tudós, egy erényes ember, Dánia reménye elveszését sajnálja Ophelia. S valóban mindebből van valami Hamletben, de a hőst a beteges lelkiismeretesség és kétely gyávává és cselszövővé teszik, csak akkor gyúlad föl tettereje vagy hősisége, midőn mozgékony phantasiája heves indulatba ejti, mikor azután, mint rendesen a fontolgató tétlen emberek, balságokat követ el; a társaságkedvelő derült udvari finomságába a bizalmatlanság, melancholia, gúny epéje olvad, mely néha egész a durvaságig ragadja; a tudós éles elméje csak sophismákat gyárt tétlensége palástolására, meghasonlásba hozza a világgal s önmagával, hogy már-már se esze, se szíve nincs helyén; gyöngesége majd minden erényét bűnre változtatja s egy nagy tett örve alatt, a melyre képtelen, nemcsak másokat csal meg és sodor veszélybe, hanem önmagát is; és végre Dánia reménye, a helyett, hogy atyját megboszulja, hazáját felszabadítsa, csak önkinzó komédiát játszik, melyben mindent a véletlen dönt el.

Íme csak egy pillanatra is mily látszólagos ellenmondás, mennyi különböző elem Hamlet jellemében. S ha nemcsak az általános benyomást veszszük, ha jelenetről jelenetre vizsgáljuk, mennyi alkatrész tünik föl még s mennyi módosulást szenved a cselekvény s a kedélyhangulat szerint mindez s mégis a jellemvonások e chaoszába mily egységet tudott önteni a költő. A különféleség ez egységét visszatükrözni bármely szinésznek nehéz, még akkor is, ha minden ide szükséges tulajdon megvan benne, mert a vegyítés aránya és módja az, a mi itt leginkább dönt. Néhány kitünő szinésztől láttam Hamlet szerepét itthon és külföldön, de mindenikben éreztem valami hiányt, a miről hirtelenében magam sem tudtam volna számot adni. Egyik a finom udvari ember modorára helyezett több súlyt, mint a mennyit kellett volna; a másik a kitérő jelenetekben fejezett ki itt-ott olynemű erőt és szenvedélyt, melyek ellenkezésben vannak Hamlet tehetetlenségével; a harmadik a szójátékot és élczet nem tudta jól beleolvasztani a melancholia alaphangulatába; a negyedik alig emelte ki Hamlet szellemi és rangbeli fensőségét, melylyel kivált a nyugodt pillanatokban egész környezetén uralkodik; az ötödiknél a tettető és valódi Hamlet különbségei igen élesen állottak egymással szemben, holott mintegy fokozatosan, úgyszólva egymásba kell játszaniok, kivált az Opheliával való híres jelenetben. De elég. Nagyon halvány vonásokban élnek emlékemben az előadások benyomásai, csak arra emlékszem élénken, hogy a mint említettem, mindíg éreztem valami hiányt és soha egészen nem állott előttem az a Hamlet, a kit Shakespeare oly mély psychologiával és erős phantasiával rajzolt. De épen azért, mert elméletből és tapasztalatból tudom, mily nehéz e szerep, sokkal engedékenyebb szemmel nézek benne végig akárkit, mint másban. Bizonyára egy vidéki fiatal szinésznek kétszeres joga van ez engedékenységre mindnyájunk részéről s valóban örömest méltányolnám Paulai Hamletjét, ha észre vettem volna, hogy igyekszik valamennyire a szerep mélyére hatni. A baj az, hogy úgy látszik, nem érti szerepét s csak egy búsongó heves ifjút állít elénk, a ki atyját meg akarja boszulni. A legegyoldalúbb általánosságban fogta föl a sokoldalú s anynyira complicált szerepet s kivált a melancholia humorának s az önkinzó gúnynak egyetlen hangját sem hallatá. Csak a harmadik felvonás negyedik jelenete sikerült vendégművészünknek, midőn Hamlet anyjára támad, mint oly hely, mely kevébbé complicált a többinél, s melyet a heves felindulás kevéssé árnyalt pathosza is hatásossá tehet. Azonban, midőn Paulai Hamletjét nem méltányolhatjuk, örömest méltányoljuk szép tehetségét, mely könynyebb, hozzávaló szerepekben bizonyára még inkább ki fog tűnni.

Paulainé a királynét adta, elég gondosan; kár, hogy ez az egyébiránt tehetséges és gyakorlott szinésznő szavalatát bizonyos méltóságos hanghordozás csaknem modorossá teszi. A többi szerepekről legyen elég annyit megjegyeznünk, hogy Tóthot és Prielle Kornéliát kivéve, mindnyájan gyöngén és készületlenül játszottak, sőt Tóth és Prielle Kornélia sem játszottak úgy, a hogy tudnak. Hogy a tragédia nálunk nem jó lábon áll, hogy az 1830–1848 közti korszakhoz képest hanyatlik, azt ezelőtt hat évvel elég bőven kifejtettem a Budapesti Szemlé-ben. Azóta a viszonyok keveset változtak; most csak annyit adok még hozzá, hogy ezen se subventio, se igazgató, se petitio nem segíthet. Új tehetségeket teremteni nem áll hatalmunkban; a meglevő többé-kevésbbé jeles tehetségek közös törekvése tehet legtöbbet s így leginkább szinészeinktől függ, hogy ne haljon ki köztünk a drámai művészet tulajdonképi fönsége. Szinészeink a mily kedvvel s készülettel játszanak némely vígjátékot és drámát, nagyrészt épen oly kedvetlenek a tragédiában, kivált a Shakespeareéiben, melyeket jobbadán még csak Egressy Gábor tart fenn szinpadunkon. Nem mulasztjuk el erről adandó alkalommal többször és bővebben szólani. Most még csak a Shakespeare-fordításról akarunk egy pár szót koczkáztatni. Julius Caesar-t kivéve, Shakespeare drámái művészietlen vagy magyartalan fordításban adatnak színpadunkon. Lear király-t nem Vörösmarty, Coriolan-t nem Petőfi fordítása szerint adják. Igaz, hogy főbb szinészeinknek, kik tizenöt-húsz év óta játszszák valamely fordítás szerint szerepeiket, bajos és kényelmetlen egy egészen új fordítást betanulni, de talán Shakespeare, meg aztán Vörösmarty és Petőfi tehetnének e tekintetben kivételt. A Vajda Péter Hamlet-fordításánál, mely elég művészietlen és magyartalan, nincs ugyan jobb, de vajon a Kisfaludy-társaság nem igyekszik-e Shakespeare meghonosításán, vajon a szinházi bizottság és az igazgatóság nem tesznek vala-e jobban, ha azzal az összeggel, melyet két drámai jutalom kitüzésére fordítottak, a Kisfaludy-társaság törekvését támogatják? Az akadémia két drámai jutalma untig elég, ezeket sem igen koronázza a siker, s egy teljes és jó magyar Shakespeare fölér nagyon sok koszorúzott és koszorúzandó drámával. Némely lap vádolja az igazgatóságot az eredeti drámirodalom elhanyagolásával. Nem vizsgáljuk, mennyiben alapos e vád, de azt bátran kimondjuk, hogy részünkről nem abban látjuk az eredeti drámairodalom előmozdítását, ha csak egy párszor adható eredeti dráma betanulásával kinozzuk szinészeinket és Shakespeare meghonosítását s gonddal adatását nagyobb nyereségnek tartjuk mind az irodalomra, mind a szinművészetre nézve a drámajutalmak kitüzésénél.