BULYOVSZKYNÉ BERLINBEN.

1863 szeptember.

Néhány porosz lap fekszik előttünk, melyek Bulyovszkynénak a berlini királyi szinpadon való vendégszerepléséről írnak. Már kétszer lépett fel Stuart Máriá-ban és Romeo és Juliá-ban. A Berliner Allgemeine Zeitung elragadtatva magasztalja alakját és öltözékét. «Úgy tetszett nekünk – mond – mintha rámából lépne ki valamely egykorú képíró által elővarázsolva: nemes szenvedő arcz, fájdalom által sujtott, de meg nem hajolt termet, egészen akkori jelmezben.» Ruhájának anyaga, színe, vágása egészen az volt, melyet a banzi kolostorban mutatnak; öv, gallér, hajviselet egészítették ki e képet, mely lehető hű volt a történelmihez. «Azonban – folytatja – e fényes foszlányok még nem teszik a királynőt; vendégművésznőnk szellemben távolról sem közelítette meg annyira Schiller Máriáját, mint a történelminek testi alakját.» Hibáztatja benne különösen azt, hogy a szenvedélyt idegességgel fejezi ki. Mindamellett hivatott színésznőnek nevezi s egyszersmind a drámai technika tökélyes mesternőjének. A Breslauer Zeitung berlini levelezője sokkal kedvezőbben nyilatkozik róla, bár dicséreteibe némi oly illetlen személyeskedést is vegyít, minőt Bulyovszkyné a magyar journalistikában soha sem tapasztalt. Legobjectivabbnak látszik a National Zeitung birálata, melyet egész terjedelmében közlünk, annyival inkább, mert egyik politikai lapunk igen részrehajló kivonatban közölte. «Bulyovszkyné – mondta a National Zeitung – legforróbb köszönetünket és elismerésünket érdemli, hogy mint született magyar nő, ennyi időt, fáradságot fordított nyelvünk megtanulására s költőink alakjainak megtestesítésére. Csak erős lelkesülés, s a német művészet szeretete bátoríthatta őt e nehéz feladat megoldására. Bármily hiányokat találjunk is játékában, ez azérdeme érintetlen marad s ez értelemben minden német örülni fog, hogy nyelvét egy oly tehetséges nő ajkáról hallhatja. Azonban azt, hogy e nyelvet a maga tökéletes tisztaságában beszélje, még nem érte el Bulyovszkyné; az idegen hangsúlyt még gyakran nagyon is észrevehetni rajta. A mi a vígjátékban talán még bizonyos kellemet kölcsönözhet, zavarólag hat a tragédiában; Stuart Mária magas eszményi stiljába pedig épen nem illik. Úgy tetszik nekünk, hogy a művésznő első vendégszerepét nem jól választotta meg. A mi őt kitünteti, az az értelmes kiszámítás, bizonyos hidegen fontoló érzék, a jellemzetesre törekvés, ide hajlik már arczulata s egész alakja. A mi királyi fönség és páthosz hiányzik benne. Hangja sem állja ki a szenvedély viharát. Az ő Mária rajzában sok finom vonás volt, bizonyos neme az aprólékos rajznak, de a géniusz egyetlen szikrája sem, mely az egész alakot megvilágítsa. Sajátságos volt ez előadás, se a schilleri, se a történelmi Máriát nem tüntette föl. Bulyovszkyné az ötödik felvonásban valami oly hangot és megtört magatartást vett föl, mely félig túlvilági átszellemülést, félig fásultságot akart kifejezni. De hogyan lépett a vérpadra? Könnyek nélkül, bátran, fényesen öltözve, mintha ünnepélyre menne. A hóhér háromszor érinté s még csak nem is rezzent össze. Oly Stuart Mária, a ki e lassú ünnepélyes egyhanguságban, minden bensőség nélkül mondja Leicesternek:

Borulj le Erzsébet lábához és ne
Legyen jutalmad büntetésed is!

Soha sem volt még se Schiller drámájában, se a történelemben. Az első felvonás magasabb vígjátékként hatott a nézőre; úgy a hogy Bulyovszkyné adta át a levelet és képet Mortimernek, se egy királynő, se egy Stuart nem viselheti magát szemben alattvalójával. Malborough herczegné volt a Pohár víz-ből, vagy Margaréta a Navarrai királyné regéi-ből. Mindenütt csak az értelmet, a reflexiót láttuk, még pedig a rosszul számító reflexiót; csak egyszer a szívet, a harmadik felvonásban. Itt néhány szerencsés mozzanata volt, hangokat hallottunk, melyek a lélek mélyéből jőnek. Bulyovszkyné tehetségét ez első előadásból nem akarjuk megitélni, másban alkalmasint szerencsésebb lesz. A ki magában géniuszt érez, az büntetlen szakíthat a művészet hagyományaival s újat teremtve, magát a művészetet is előviheti, de a ki csak tehetség, jól teszi, ha a régi formáknál marad és számbaveszi erejét.» Második vendégszerepéről Romeo és Juliá-ban így ír szintén a Nationale Zeitung: «E mű égi fényéből és déli varázsából volt valami Bulyovszkyné Júliájában is. Alig találhatni már színészeinknél a tragikai nagy stilt; nincs erejök a tragikum előadására, a közönségnél pedig hiányzik hozzá az érzék. Nincsenek többé hőseink, tulajdonkép nem hiszünk igazán bennök. Egy más, bizonyos democratiai felfogás erőt vett mindnyájunkon. A nép és a dolgok magasra emelkedtek becsülésünkben, az egyén pedig lesülyedt. Korunk a genre, a vázlat korszaka. Nem Scott Walter történelmi regényei tetszenek többé, hanem az életrajz és emlékiratok. Ezért sikerülnek a modern tragédiák oly ritkán szinpadunkon, ezért vonják le színészeink a tragikumot oly örömest a genre körébe: szinészt és közönséget ugyanegy átok sújt. Így vendégszereplő művésznőnk Júliája is nem tragikai alak a szó magasb értelmében, de mégis igazabb és meghatóbb, mint volt Stuart Máriája. A skót királynő úgyszólva mozaik alak, mely valóban se élni, se halni nem tudott; ellenben Julia él, szeret és szenved. A művésznő magatartása most szabadabb volt s organuma teljesebb és kedvesebb. A második felvonás erkélyjelenete, mint előadásnak fénypontja újabban is bizonyítá, hogy Bulyovszkynét mind tehetsége, mind alakja a vígjáték körébe utasítják. Ez az arcz csak mosolyogni tud, egyetlen vonása sincs Niobe fájdalma vagy Phædra szenvedélye számára. Júliát az erkélyen eszményibbnek, nagyobbszerűnek képzelhetjük, mintegy környezve a borzasztó halál sejtelmeitől, de a mi kecses, ábrándszerű és gyöngéd e jelenetben, annak Bulyovszkyné kedves és bájos képviselője. Többi jelenetei nem sikerültek ennyire, mind a mellett holmi elrontásról épen nem lehet szó. E jelenet fénye egész a végjelenetig világított: így huzódik nyári éjben Olaszország tengerén egy fényes vonal a hajó után a habokon. Egész előadásában legtisztábban fejezte ki a művésznő Júlia fájdalmát a szülőivel való jelenetben, a hol ezek természetlen módon és sértő nyereséggel erőltetik Párishoz férjhez menni. Mesterkéltebbnek tünt fel nekünk az üvegcse elvetése e szavak után: «Romeo, ezt érted ittam ki.» Az ablakhoz tántorgást és visszatántorgást nagyobbszerüen és egyszerübben kellett volna játszania. Stuart Máriával szemben e szerep mindenesetre rendkívüli haladás: a közönség láthatólag meg volt lepve és örvendett. Bulyovszkyné Júliájának genreszerüségét nem tekintve – ugyanis kivéve Seebachot néhány jelenetben, ki játszik már nálunk cothurnusban? – az egész alakon bizonyos déli melegség, szerelmi ábránd, ha nem is szerelemmámor huzódott át. A fájdalom kifejezésében hiányzott a mélység és nagyszerüség, de nem a meghatottság, és nemesebb volt, mint Mária megtörtsége: egy szóval az egész derék játék volt, minőt évek óta nem láttunk a királyi szinpadon.» Ime egyik berlini legtekintélyesb lap véleménye Bulyovszkyné játékáról. Vajon máskép nyilatkozik-e róla, mint mi ezelőtt néhány hónappal? Néhol szóról-szóra csaknem azt mondja, a mit mi. A különbség köztünk és közte az, hogy mi első czikkünket pedig nem igyekeztünk annyira megczukrozni, mint ő. Valóban, a berlini lap czukortartóval kezében némi nevetséges ellentétbe jő meggyőződésével, melyet sehogy sem tud elnyomni. Az erkélyjelenetet Bulyovszkyné előadása fénypontjának nevezi, az egész előadását derék játéknak, mégis ugyanakkor a vígjátékba utasítja a tragikai Julia eléggé dicsért képviselőjét. Mindamellett Bulyovszkyné alkalmasint szerződtetni fog a berlini királyi színházhoz, mert jeles színésznő, ha nem is tragikai s általában véve nem valami rendkívüli nagy tehetség. Németország hanyatló szinészete nem igen mutathat fel oly sok jeles szinésznőt, hogy Bulyovszkyné fölösleges lehetne. Szerződtetéséből hihetően alkalmat vesz egy pár lapunk megmagyarázni nekünk azt, hogy mennyire legyőzte Bulyovszkyné a két nyelvű szinészkedés akadályait. Azonban jó lesz meggondolni, hogy a Nationale Zeitung véleménye szerint a tisztelt művésznő szavalatán még nagyon is érzik az idegen hangsúly; midőn pedig nemrég nemzeti szinpadunkon szerepelt, mi éreztünk szavalatán némi idegenszerűt, ha nem is oly nagy mértékben, mint a berliniek. A kétnyelvű szinészkedés tehát – egyebet nem is említve – még nem sikerűlt. Választani kell a tisztelt művésznőnek a kettő közt. Úgy látszik, a német felé hajol; nem szólunk ellene, de kérjük, ha csakugyan elhatározta magát, ne kivánjon ismét magyar szinésznő lenni. Ha ő el lehet nyelvünk nélkül, ez is el lehet nélküle; ha neki kicsiny a magyar nemzet, ő sem oly nagy, hogy ily kicsiny nemzet is nagyon érezze hiányát.