EGY BÚJDOSÓ KURUCZ.

Szinmű. Irta Szigligeti Ede. Zenéjét szerezte Böhm Gusztáv. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 október 2-án.

«Ma igen jó, vagy épen remek művet fogunk látni; ez első azon darabok közt, melyeket az új drámabíráló-választmány ajánlott előadásra, a drámabíráló-választmányban izléses emberek, sőt szigorú kritikusok ülnek s így csak jó vagy épen remekművet ajánlhatnak.» Valami ilyest vettem ki néhány hátam mögött ülő úr társalgásából. Nem azért mondták, hogy én is halljam s épen nem gúnyból. Nem csodálkoztam rajta. Már többször volt alkalmam tapasztalni, hogy nálunk a művészeti és irodalmi dolgokban itt-ott, még a mívelt embereknél is furcsábbnál-furcsább felfogásra találhatni. Ha némelyek azt hiszik, hogy holmi nagy összeg pénz virágzó drámai és szinészeti korszakot képes teremteni, hogy egy kitünő igazgató magyar Rácheleket és Talmákat varázsolhat szinpadunkra, miért ne higyjék azt, hogy eddiginél egy kissé szigorúbb drámabíráló-választmány épen a magyar Shakespearekkel ajándékozza meg a magyar drámairodalmat? Azonban azon már csodálkoznom kell, hogy ilyen felfogás még hírlapokba is becsúszik. Íme másnap a fennebbi párbeszéddel analog magánbeszédet olvastam egyik esti lapunkban: «Ez ephemer életű mű első azok közül, melyek az újonnan alkotott drámabíráló-választmány rostájában maradtak. Greguss, Egressy és Tóth Lőrincz fogadták el», kiált föl a referens némi kimélő gúnynyal. Oh boldog fiatalember, mert nem lehetsz más, ki a nem ephemer életű költői műveket oly mindennapi dolgoknak tartod! Oh szerencsés kritikus, ki nem tudod még, hogy szigorú absolut szempontból tekintve, egy pár mű kivételével egész drámairodalmunk alig áll egyébből, mint ephemer becsű művekből! Azon urak párbeszédébe nem szólhattam belé az illem megsértése nélkül, de a te rövid monologodhoz hozzá szólok, ez már kötelességem s egész atyailag megintelek: ne kivánd, hogy örök becsű műveket fogadjon el a választmány, mert akkor bajosan lesz szerencséd új eredeti műhöz s alkalmasint te lészsz az első, ki az eredeti drámairodalom elnyomásával fogod vádolni a választmányt; elégedjél meg, ha azon harmincz-negyven mű közül, melyeket szinházunkhoz évenként beadnak, néhány olyant fogunk el, melyek egy vagy más tekintetben kitünnek s méltók az előadásra. Ez is elég gondot ad nekünk; a többi a közönség és kritika dolga.

A legtöbb lap úgy szól Szigligeti e legújabb művéről, mint teljesen megbukott darabról. Mi úgy vettük észre, hogy a közönségnek eléggé tetszett s nem minden ok nélkül. Már tárgya olyan, hogy rokonszenvet ébreszt. A múlt század első évtizedei a csak közel múlt évtized emlékét költik föl. A kedély kész a benyomások elfogadására. Továbbá a mű három első felvonása kitűnő ügyességgel van összeszerkesztve; annyira, hogy minden bensőbb drámai élet nélkül is meglehetős érdeket gerjeszt s folyvást leköti figyelmünket. Egy pár sikerült genreképi alak, jól beillesztve, kellemesen szövődik át az egész cselekvény folyamán. Mindez magában oly dolog, a miért nem lehet hibáztatni se a szerzőt, se a közönséget. Egészen más kérdés: vajon egészben véve sikerült költői mű-e? Nem tartom annak, sőt Szigligeti jobban sikerült művei közé sem sorolhatom. Azonban úgy hiszem, hogy lapjaink hibáztak, midőn a tragédia vagy szorosan vett dráma szempontjából itélték meg e melodramatikus művet. Megengedem, hogy e genret el lehet ítélni, de azt hiszem, hogy e genreban írt sok oly franczia műnél jobb, melyek a mi divatlapjaink szigorú kritikáját diadalmasan kiállották.

Szigligeti se tragédiát, se szoros értelemben vett drámát, se vígjátékot, se bohózatot nem akart írni. Mellőzte a drámai költészet e két fő- s e két alnemét. Azon vegyes nem terén próbált szerencsét, melynek határozatlan stilja s válfajai különfélesége miatt tulajdonkép nincs neve és sokan csak melodrámának nevezik, még akkor is, ha hiányzik benne a zenekiséret. Különböző stilok vegyülete ez, egyaránt felveszi a tragikai és komikai motivumokat, habár az érzelmes az uralkodó elem benne. Rendesen a szembe tett érdekeket és szenvedélyeket törekszik kibékíteni s ennyiben még leginkább hajlik a szorosabb értelemben vett dráma felé. Tárgyát kiválóan a csodálatos és kalandos teréről szedi, kedveli a látványosságot s nagyobb hatás kedvéért a legkiválóbb mozzanatokat zenével kiséri. Örömest folyamodík a tündérmeséhez, mondához, criminális perekhez, történeti és jelenkori par excellence regényes eseményekhez. Tárgyban és formában nagyon változatos. Olykor, moralizáló hajlamánál fogva, hasonlít valamennyire a középkori moralitáshoz, máskor az úgy nevezett polgári drámához. Sokszor nem egyéb, mint dramatizált regény; néha politikai és társadalmi irányt tűz ki s leginkább a nagy tömegre igyekszik hatni. A tündéres és látványos szinmű, a rémdráma, a történelmi és korrajz, szóval a mit nem lehet osztályozni, mind az ő körébe vág. Sőt a mi népszinműveink egy jó része sem egyéb, mint ily melodrámai mű s épen azért Szigligeti nem tett helytelenűl, midőn e darabját a harmadik előadáskor népszínműnek keresztelte. Leginkább a francziáknál van e nem divatban, bár a német szinpadon is eleget találhatni. A franczia classikai tragédia zsarnok uralma alatt írt komolyabb hangulatú művek, melyeknek tárgya a jelenkorból vétetett, alkották meg leginkább e nemét. Később a romantikai iskola győzelmével, mint alsóbb rendű romantikai drámák kezdtek szerepelni. Némely boulevardszínház, kivált a Porte-Saint-Martin, majd mind oly művel táplálja a közönségét. Szinpadunkon is számtalan fordúlt meg ilyen, melyek közül legyen elég a nem rég adott Kártyavetőnő-t említenünk.

Nincs se időm, se elég ismeretem e tárgyról bővebben vagy épen kimerítően írni. Máskor talán tüzetesebben és derekasabban szólhatok hozzá. Most csak annyit említek, hogy az æsthetikusok e nemmel nem igen bajlódnak; egyszerűen megvetik, vagy oly kétes becsűnek mondják, melyet valódi költőnek jobb meg se kísérleni. S ez természetes. E téren még egyetlen nagy költő sem jelent meg, mint törvényhozó lángész. Aztán másfelől az æsthetika, a határozott stilt, a szigorú műformát legkevésbbé a drámában adhatja föl. Azonban azt nem tartom helyesnek, hogy e nemet tudtomra senki se vette behatóbb vizsgálat alá, mert, hogy egyebet ne említsek, az oly művek felett, mint Raymond tüneményes darabjai, csak puszta kategoriákkal nem lehet pálczát törni. Nem igazolni akarom e nemet, egyéni hajlamaimnál fogva épen nem kedvelem, s visszaéléseit épen úgy ismerem, mint akárki. De tény az, hogy számos költő dolgozik e nemben, s a nagy tömeg sok kedvencz darabja innen telik ki.

Vajon ily körülmények közt helyes-e, ha a kritika mindig csak megvetéssel szól e művekről, a negativ terén marad, s nem igyekszik némi positiv álláspontot foglalva el, a mennyiben lehet e téren is szolgálni az ízlést?

E szempontból méltánylatot érdemel e mű, a mennyiben a szerző kerülte a melodrámák durvább eszközeit s átalában a közönség nemesebb érzelmére kívánt hatni. A komikumot is úgy vegyítette művében, hogy nem ártott vele az egész alap hangulatának. Csak a népjelenetekben érint egy-egy vidámabb húrt, s e jelenetek nincsenek csak úgy oda férczelve. A szolga hallgatózása, ki annyiszor pórúl jár; Peti ispán nevetséges félytékenysége, mind lényegesen befolynak a cselekvényre.

Némely lap rossz néven veszi a szerzőtől, hogy illő helyen itt-ott éneket vegyített művébe, hogy egy pár jelenetet zenével kisértet, hogy a szinház új holdvilágát felhasználta. Ha csak ennyi baja volna a melodrámának, az æsthetika könnyen igazolhatná. Nagyobb baj az, hogy a szerző nem igen igyekezett némi bensőbb drámai élettel is nemesíteni melodrámáját. Személyei csaknem mind úgynevezett állandó kész jellemek, a kik semmi nemű belső fejlődésen nem mentek át. Ödönfi és neje jellemében látunk ugyan fejlődést, de nem annyit, a mennyi négy felvonást betölthetne. Innen aztán, hogy a tulajdonképi cselekvény nagyon későre indul s jobbadán a külső események befolyása alatt fejlődik. Igaz, a szerző oly ügyesen csoportosítja az eseményeket és személyeit, oly tapintatosan készíti elő a figyelmet a titokszerű kurucz megjelenésére, hogy a valódi fejlődés hiányát alig veszszük észre. De annál inkább észre veszszük, midőn kivillanván a titok, egy csoport összeütközés áll elő, melyek akár jobbra akár balra dőlhetnének. Ez okozza azt is, hogy a mellékszemélyek genre képei, alakjai sokkal jobban sikerültek, mint a főbb személyeké. A genreképi alak egy pár jelenetben is kidomborúlhat, a drámai személynek a cselekvény bensőbb folyamatosságára van szüksége.

Ha e benső folyamatosságot inkább megközelíti szerző, oly melodrámát ír, mely a jobb franczia melodrámákkal bátran kiállja a versenyt. Tudjuk, hogy a melodráma kedveli a váratlant, az eseményeknek inkább külső, mint benső kapcsolatát, sőt némikép ez egyik főjellemvonása, szemben a szigorú értelemben vett drámával. Azonban, ha a drámai költészet e kétes becsű nemének jobb hírt akarunk szerezni, jó lesz minél közelebbi kapcsolatba hozni a valódi drámával. Nem izgatni akarunk a melodráma mellett, de ha már divatban van, jobb ha nemzetit látunk, mint idegent, jobb ha nemesíteni törekszünk, mint ha elvadulni engedjük.