IV.

Mint valamely miniszternek, egy csoport jegyzékre kell válaszolnom. Lássuk az első nagy hatalmasságét. Reményi csodálkozik, hogy én, saját vallomásom szerint, a zenéhez nem értve, beleszólok, itélni merek, e mellett ignorálok és ferditek. Továbbá megjegyzi, hogy velem valami olyat hitettek el, a miből semmi sem igaz, s hivatkozik a Zenészeti Lapok-ban megjelent czikkeire. Hogy a zenéhez nem értek, még egyszer ismétlem, de egyszersmind hozzáteszem, hogy csak oly részhez szóltam, melynek megitélésére elég egy kis általános aesthetikai képzettség meg egy kis logika. Reményi rosszul van értesülve; velem senki sem hitetett el semmit, saját szemeimmel győződtem meg a dolog valóságáról. Az egész igy történt. Meglátogattam egyik barátomat, hol több jó ismerősömmel találkoztam. Itt kezembe akadva a Hon 169. és 170-ik számai, elolvastam a tárczában Reményinek Wagnerről irt czikkeit. «Ily czikkeket – mondám barátaimnak – én is tudnék irni, noha nem értek a zenéhez; nincs benne egyéb frázisnál, s oly nemü tájékozottságnál, melyet akármelyik lexiconból megszerezhetni». «Nem az abban a nevezetes – mondá házigazdánk – hanem az, hogy Reményi, a ki itt oly határozott, sőt tulzó pártállást foglal el Wagner mellett, nemrég majdnem ugy magasztalta Mayerbeert, Rossinit, Donizettit, Verdit, az olasz operát, szóval sok oly dolgot, melyek Wagner elméletével és gyakorlatával a legjelesb ellenkezésben vannak». Ezzel hirlapcsomagjaiból kivette a Zenészeti Lapok 1862-ik 29-ik számát, melyben Reményi berlini diadalát irja le. Elolvastam az illető czikket. Barátomnak igaza volt. Reményi Meyerbeert nagy embernek nevezi s a többi közt igy ir róla: «Meyerbeer elmondhatja, hogy lyrai és drámai zene netovábbját (a Hugenották negyedik felvonását) teremtette; nyugodtan meghalhat, miután saját müve által emelt magának elévülhetlen emléket, s már élve átlépte az üdvlelde küszöbét». Vajon igy nyilatkozik-e Meyerbeerről Wagner is az Oper und Drama czimü müvében, melynek bevezetését a Zenészeti Lapok is közlik, s melynek töredékeit Reményi is idézi a Wagnerről irt czikkében? Nem támad-e Meyerbeerre a legkiméletlenebben, nem nevezi-e operáit olyanoknak, melyekben szerinte az operai tévirány s legundokabb, a leglealázóbb alakban jelen meg? Vajon Reményi nem visszhangozza-e Wagner e szavait általánosságban, nem nevezi-e az ugynevezett jövő zenéjét örök igazságnak, magát Wagnert titánnak? Melyik itt már az örök igazság, a non plus ultra, a Wagner vagy Meyerbeer iránya-e? Reményi közvetve vagy közvetlenül mindeniket dicséri, vagy megtámadja, a mint kedve szöszszen vagy szüksége van reá.

Barátom azután egy más czikket adott kezembe a Zenészeti Lapok idei 38. 39. 40. 41. 42. és 43-ik számait, melyekben Reményi olaszországi utját irja le. Ezeket is elolvastam A 43-ik számban mindjárt feltünt e hely: «Nincs egy-egy nehezebb feladat, mint talpra esett s igazán kedélyes humorral tölt buffooperát irni; az e nemben sikerültek aztán elévülhetlenekké is válnak. Hányszor hallottam már Rossini Sevillai borbély-át vagy Párisban, midőn még a páratlan müvész Lablanche élt; hányszor gyönyörködtem Cimarosa Matrimonio segreto czimü dalmüvében. De az is igaz ám, hogy az ily remek buffo-operák előadásának sikere nem a tulzott bohóczkodó, de igazán finom humoros előadástól függ».

Továbbá a 42-ik számban dicséri Verdit, hogy olasz melodikus géniuszát összekeveri a német (de nem Wagner-féle) irmodor sajátságaival. Utolsó két dalmüvét nagyra becsüli s így kiált föl: «Ha melodikus forrása ki nem apad, jogosan lehet tőle várni, hogy ezután inkább a valódi, mint az álmúzsáknak fog élni és hódolni». A 43-ik számban Donizettit illetőleg így sóhajtoz: «Edgardo, Donizetti géniuszának az elévülhetlen ideálja!» Illik e mindez egy annyira tulzó Zukünftler szájába, a minőnek Reményi mutatja be magát a «Hon»-ban? Dicsérheti-e az az olasz operát, aki igy ir Wagner irányáról az operában: «A rosszakarat – mond Reményi – a tehetetlenség, a mozdulatlan tétlenség, a kiczirkalmozott formákban való undok dörzsölés, a sötétebb korszakokban fölállitott sablonok bálványimádása, szóval a nyegleségnek nyerészkedésre és hatásvadászatra alapitott hazug pagodája le van rombolva, megsemmisülve Wagner örök igazságra fektetett zenéje által». Vajon kikre érti mindezt Reményi, ha nem a régibb, kivált az olasz operairókra? Azonban ő azzal védi magát, hogy miért ne dicsérhetnők Wagner mellett az olasz opera most ébredező szebb jelenségeit, Shakespeare mellett a többi jó drámairót? Oh igen! Ezt bizvást teheti egy objektiv kritikus, ki a különböző irányok fény- és árnyoldalait feltüntetni igyekszik, de nem az, ki oly tulzó pártállást foglal el, mint Reményi. Aztán itt nem a kisebb és nagyobb tehetségekről van szó, hanem az opera két oly irányáról, melyek egymással életre-halálra küzdenek. Ime az okok, a miért én, mint laikus is, merhettem meglehetős következetlenséggel vádolni Reményi urat. A mi a Petőfi-szoborra begyült pénzt illeti, senkit sem gyanusitottam egyetlen szóval sem; örvendek rajta, hogy a pénz biztosan kamatoz s óhajtom, ha már czikkeim nem kamatozhatnak a szinház javára, kamatozzanak legalább Reményi urnak annyit, hogy azután jobban meggondolja a mit ír s a mit aláir.

A második jegyzék a Családi Kör szerkesztőségétől van hozzám intézve. Emlékezhetnek arra e lap olvasói, hogy ez év elején egy Nők a tükör előtt czimü novellát irtam, melyben a többek közt nem általában az irónőket, hanem csak az irónők bizonyos faját igyekeztem kigunyolni, oly fajt, melyet nem hiszem, hogy még a Családi Kör is oltalmába vegyen. Novellám e pontját három oldalról támadhatni meg: vagy azért, mert nincsenek oly irónők, s ha igen nem oly számosan, hogy szatira tárgyai lehessenek; vagy mert hívtelenül festettem; vagy mert műveimnek egy csepp aesthetikai becse sincs. A Családi Kör nem ezt tette, hanem fogta magát s Néhány szó a nőnem érdekében czim alatt (neki az irónő és nőnem ugyanegy) egy hosszú czikket irt, mely igy kezdődik: «Az öreg tudta, hogy az irónők nem igen szoktak kötni és himezni», irja Gyulai Pál a Koszorú egyik közelebb megjelent számában, és nem először történt, hogy Gyulai éles gúnyainak és kiméletlen nyilvános bevádolások tárgyává teszi az irónőket. Semmi szóm nem volna hozzá, ha egyes példányokra vonatkoznának vádjai; minden állásnak és osztályuak vannak ép ugy becsülésre méltó, mint kigunyolásra alkalmas példájai és a kinek, mint Gyulainak, kiváló hajlama van a gunyorra, inkább az utóbbiakat választja költészete tárgyául. De Gyulai nem egyes példányokról nyilatkozik ilyen becsmérlőleg hanem az egész osztályról; most azt mondta, hogy az irónők nem szoktak kötni meg himezni másutt meg, valahol a Szépirodalmi Figyelő-ben, kétségbevonja, ha jó anyák lehetnek, egy harmadik és negyedik alkalommal meg egyéb nemes női tulajdonokra tartja őket képteleknek, szóval a ki Gyulainak egyes nyilatkozatait egy egészszé foglalja össze, annak lehetetlen az irónőben mást, mint nevetséges, szánandó, vagy épen megvetendő teremtést látni». A Családi Kör elhallgatta, hogy én novellát irtam. Olvasója azt hihette, hogy én értekezést irtam s az nem az irónők bizonyos faja, hanem általában az irónők ellen van intézve. A mit novellámból idéz, s a mire épiti értekezése jó részét, az nem az iró objektiv véleményeként van oda irva; hanem mint a novellai személy subjektiv meggyőződése. Vajon szabatos eljárás-e ez; vajon nem olyasmit kerekitett e ki a Családi Kör novellámból a mi nincs benne? De menjünk tovább. Nem igaz, hogy több izben irtam az irónők ellen. Csak egyszer fejtegettem az irónők kérdését az 1858-ki Pesti Napló-ban. A Szépirodalmi Figyelő-ben erről soha egy betüt sem irtam, s kétlem, hogy más is azt s ugy irta volna, mint azt a Családi Kör állitja. Hogy én mennyire s mint nem vagyok barátja az irónőjének, azt elég bőven kifejtettem a Pesti Napló-ban. Ha a Családi Kör-nek polemiára volt kedve, vette volna e czikket alapul s ne adott volna számba elferditett vagy együgyüen formulázott ellenvetéseket, s ne irta volna polemiáját ugy, hogy olvasója azt sem tudhatja, mi van mindebből a novellában s mi nincs.

Szóval a Családi Kör azt a dolgozatomat tolta előtérbe, melyben semmi nincs az irónők ellen, a miben pedig van, egészen mellőzi s kénye, kedve szerint állitja föl a tételeket, hogy annál kényelmesebben czáfolhassa meg. Azonban mindezt nem panaszkép mondom, én már hozzászoktam az ilyesmihez, tőlem irhat akármit a Családi Kör, csak azt ne kivánja, hogy könnyen higyjem a mit ír. Hiszen, uramfia, legujabb számában is olyat állit rólam, minek nincs alapja. Azt mondja, hogy Reviczky Szevérnek fiatalságát hibául róvom föl. Hol van erről egyetlen szó is első és második czikkemben, melyekre a Családi Kör hivatkozik?

De elég ebből az unalmas dologból ennyi. Lássuk a Hölgyfutár és Reviczky Szevér, ha nem is ugyanazonos, de együttes jegyzékét. Elfogadva a fegyvernyugvást, nem folytatom tovább polemiámat a kérvényezők ellen, sőt e nyilatkozatukra is csak egy pár rövid megjegyzést teszek. Először: én is küzdöttem oly akadályokkal, a minőt ők emlitenek, de tekintetbe vévén a körülményeket, mégis tudtam irni. Reviczky kedvező helyzetét senki sem emlegette se kárörömmel, se a nélkül; én részemről nagyon kedvezőtlennek tartottam eleitől fogva. Hogy a kérvényezők tanultak valamit eljárásuk birálatából, s emlékiratot készitettek, az nagyon örvendetes; jobb későn is, mint soha; hogy a Pesti Napló-nak nincs része a kérvényben, azt mindenki tudta, de az, hogy semleges volna, nem áll, mert anynyira nem kedveli a kérvényt, hogy még eddig mint tényt sem registrálta. Egyébiránt rám nézve tökéletesen mindegy lesz vala, akár pártolja a kérvényt, akár nem. Ha pártolja, csak sajnálkoztam volna a szerkesztőn, hogy oly kevés belátása van, mint egyik dolgozótársának, ki semmi tekintetben nincs hivatva, hogy e lapnak irányt adjon.