III.

Második czikkem megjelente óta maga a hirhedt kérvény is megjelent a Sürgöny hasábjain. Reviczky elég híven ismertette; a fogalmazás ebben sem szabatos; a stilushibák mind benne maradtak, a Nemzeti Szinház meghatározása meg van ugyan bővítve, de most is épen úgy illik Toldy István Nemzeti Szinház-ára, mint azelőtt. Azonban egy pár különbség mégis van Reviczky ismertetése és az eredeti szöveg között. Először egy helyt, mindjárt elől, Reviczky és társai, az egész magyar irodalom és művészvilág nevében szólanak: másodszor a kérvényben csak az 1861-iki országgyűlés színügyi bizottságáról van szó, s ki van hagyva ez: «vagy arról a maga rendes utján tudomást szerezni»; harmadszor a kérvényezők nem kívánnak más igazgatási rendszert, csak más igazgatást és igazgatót; a kettő közt egy kis különbség van, bár meglehet, az illetők nem is gondoltak reá. A kérvényt ötvenöt úgynevezett író, művész és journalista írta alá. Nem tagadhatni, hogy van köztök néhány író, művész és journalista, de mindegyiket csak az fogja annak nevezni, ki mindenkit írónak tart, a ki ír, művésznek, ki dilletánskodik, és journalistának, ki valamelyik lapnál notizeket szerkeszt vagy fordítgat.

De ne bajlódjunk a nevek és szók egérfarkával, hanem küzdjünk meg az eszmék hiénáival, mint a múlt számban igértem. Valóban kár volt ily igéretet tennem. A kérvényben tulajdonkép nincsenek eszmék, csak vádak, a kérvényhez nincs mellékelve semmi nemű emlékirat; csak nevek, mintha a csoportosúlás már eszme volna. Mihez szóljon az ember? Collegialis igazgatást vagy teljhatalmú felelős igazgatót óhajtanak-e a kérvényezők; művezetőket kívánnak-e az igazgató mellé rendeltetni némi önálló körrel stb? Minderről hallgatnak; még csak általánosságban sem szólanak azokról a reformokról, melyeket a subventióval kapcsolatban életbe kellene léptetni. Sehol a gondolatok hiénái. E tekintetben a vitának tárgya sincs, s én a kérdés azon oldalához sem szólhatok, melyhez talán némi szakértéssel szólhatnék.

A kérvény csak vádol. S csak az igazgatót vádolja-e? Nem. Mint a múlt számban is megjegyzém, e kérvény, bár elhallgatja, egyszersmind a szinházi bizottság ellen is van intézve. Nem tudom tisztán, mily viszonyban áll az igazgató a szinházi választmányhoz, de azt tudom, hogy az igazgató nem egészen független s a bizottságnak is van része a dolgok vezetésében. A kérvényezők ennélfogva épen úgy kérik a szinházi választmány elmozdítását, mint az igazgatóét s talán az «igazgatás» s «igazgatóság» szó alatt épen ezt értik. Ha nem ez lett volna czéljok, az igazgató elleni panaszaikkal először is e bizottsághoz fordúlnak vala. De ők nem azt tették. S kikből áll e választmány? Nem köztiszteletű hazafiakból-e, kik közelebbi tizenkét év alatt, a legsúlyosabb viszonyok közt is oltalmazták, ápolták, sőt fentartották a szinházat? Nem gróf Károlyi György volt-e az, ki, midőn nyilvánosan nem volt szabad a szinház számára gyűjteni, magán úton kétszázezer forintot gyűjtött, s oly segélylyel járult hozzá, mely nélkül csakugyan a bukás szélén állott volna? Hol voltak akkor Morländer, Bexheft, Spiegel, Beermann, Király János, Friebeisz Ferencz, b. Jósika Kálmán, b. Pongrácz Emil, Sipos Pál, Bényei Gábor, Urváry Lajos, Deák Farkas stb., a magyar irodalom és művészvilág e kérvényező ismeretlen nagyságai, hogy megmentsék «drága közintézetünket?» Hol volt Reviczky az ő «kötelesség hű» bőbeszédűségével, lármás «éberségével?» Szerkesztett-e csak egy albumocskát is az inséggel küzdő szinház javára, mint «ügyfél» és «atyafi»? Ez a hála az úgynevezett magyar irodalom és művészvilág részéről e köztiszteletű hazafiak iránt, hogy még jóakaratjokat is kétségbe vonjuk.

A szinházi bizottmány és igazgatás ellen felhozott vádakat két részre oszthatni: először olyanokra, melyek megalapításában bajosan ágazhatnak el a vélemények, mert adatok, tények, számok által kell igazoltatniok; másodszor olyanokra, melyek, mint talán æsthetikai nézetek eredményei, vita tárgyai lehetnének, ha ismernők azokat a nézeteket. A kérvényezők csak árnyoldalakról és hiányokról panaszkodnak, de aztán oly árnyoldalakat emlegetnek, melyek minden fényoldalt kizárnak s az egész szinházat egy nagy árnynak, hiánynak, visszaélésnek tüntetik föl. A mibe Reviczky befoly, ott bajos szabatos fogalmazást várni, ezért kár is fennakadni rajta. Lássuk a vádakat, melyek szerint a színház a bukás szélére jutott. «A színház derék, hasznavehető s népszerű régi tagjai közül sokan eleresztve» – mond a kérvény. Sokan? Én úgy tudom, hogy csak Füredy, Réthy és Tóth Soma eresztettek el a közelebbi szerződtetések alkalmával, sőt ez utóbbi saját kérelmére vissza is fogadtatott a pénztár megterheltetése nélkül. Mit érthetnek a kérvényezők az egy pár, a néhány kifejezés alatt, ha nekik három is sok? Aztán, vajon e művészurak nem kináltattak-e meg régi szerződésökkel, nem azért mentek-e el, mert több fizetést kívántak?

Sőt épen ezért. Az igazgató e szerint tartozik minden fizetésjavítást kívánó művésznek eleget tenni, mert az irodalom tagjai úgy kívánják, mert különben mint a szinház «atyafiai és ügyfelei» tüstént agyonlövik – egy kérvénynyel. Így a hírlapok lassanként a fizetésjavítást kívánó szinészek közlönyeivé válnak s az egyesek érdekei emelkednek a szinház érdekei fölé. Keveset értek a szinházigazgatáshoz, de csekély tapasztalást kell belátnom, hogy a journalistika ily eljárása hová vezet. Aztán ily nemű elbocsátás most először történik-e a Nemzeti Szinháznál? Nem volte-e oly idő, midőn szintén pénzügyi kérdés miatt a magyar drámai művészet elsőrendű tagjai bocsáttattak el? Miért nem kérvényezett akkor is Reviczky? Kovács Ödön, Kun Pál, Szász Béla nem voltak a magyar irodalom tagjai. De az volt Remellay, Szabó Richard, Medve Imre stb. miért nem kérvényeztek akkor is, miért tisztelik meg csak Radnotfayt e nagyszerű föllépéssel?

«A pénztár új, szükségfölötti s haszon nélkül csupán a számot szaporító tagok szerződtetése által kimerítve – folytatják Reviczky és társai. A kérvényhez nem lévén a vádpontokat igazoló emlékirat mellékelve, nem tudja az ember, kik e haszontalan, szükségfölötti tagok? operaiak-e, vagy drámaiak? Az operához nem értvén, nem szólhatok hozzá. Hogy a drámai tagok közt új, szükségfeletti, haszontalan tagok volnának, nem vettem észre. Egyébiránt az a felfogástól is függ. Az aláírók között vannak olyanok, kik Bajza Jenő Zách Feliczián-ját jeles műnek tartják, míg a drámabíráló választmány tagjai közül többen ellenkező véleményben vannak.

Egészen más az, hogy a pénztár kimerítve: ez már nagyon is positiv kérdés, a hol számok döntenek. De mit tesz e pénztárnak e kimerítése? Azt-e, hogy Radnotfay túlment a rendes budgeten, többet költött, mint a hogy szabad lett volna, zavarba hozta a szinház pénzügyét? Vagy csak azt, hogy mindazt kiadta, mit kiadnia szabad volt, bár nem helyesen, s nem takarított meg semmit, holott valamit megtakarítni lett volna kötelessége? Nem tudom, de ha tudnám, se szólhatnék hozzá, mert nem ismerem a szinház budgetjét s általában semmi nemű pénzügyi positiv adatom nincs. A kérvényezők hihetőleg birtokában vannak mindazon adatoknak, melyek e vádpontot támogatják. Reményi Ede alkalmasint mihelyt Olaszországból hazajött, első gondja volt, hogy megvizsgálja a szinház pénzügyi állását; Szegfi Mór a szerkesztéstől fenmaradt idejét szintén az adatok kikutatására fordította, így Udvardy Vincze, Színi Károly, Vajda János urak. Kár, hogy nem közölték adatjaikat az illető helyen; így nagyon hiányos eljárásuk, mert semmit sem igyekeznek bebizonyítani. Tőlem ugyan mondhatják, hogy akár kétszázezer forintig megkárosította Radnotfay s a színházi bizottság a színházat. Nem lévén kezeim között adatok, egy betűt sem írhatnék ellene. Mind a mellett azt hiszem, hogy egyik kérvényező, Reményi Ede, nagyon hibáztatná eljárásomat, ha minden biztos adat nélkül, csak úgy egyszerűen, meggondolatlanul bevádolnám őt a közönség előtt, hogy általa a Petőfi-szoborra gyűjtött pénzösszeg nem biztos helyre van kiadva kamatra, a miről semmit sem tudok. Miért másokkal azt tenni, a mit nem akarunk, hogy ők velünk tegyenek?

«Az igazgatásba oda nem illő befolyások elharapózva – mond ismét a kérvény. Ez megint sek mindent jelenthet: számos visszaélést, botrányt, melyeket nem véleményeknek, okoskodásoknak, hanem szintén adatoknak kell igazolniok. Én e vádhoz se szólhatok. Nem vagyok beavatva az igazgatás és szinfalak titkaiba. Lonkay, Riedl, Szende, Hegyi Gyula, Reményi Antal hihetőleg legtöbb fölvilágosítást adhatnak e tekintetben; lehet, hogy nekik elég idejök van a szinfalak közé, a próbákra ki s bejárni. Szabados János, ki tudtomra Szegeden lakik, alkalmasint itt ügynököt tart, ki őt mindenről értesíti, a mi a függönyök mögött történik. Így a többi kérvényező urak is bizonyosan egy csoport adatot halmoztak össze e vádjoknak a szükség esetében támogatására. Kár, hogy a kérvényhez nem csatolták az adatokat. Így vádjok csak nagy általánosság, mely nem bizonyít, hanem épen bizonyításra szorúl. De mondhatni: nem közöltek-e a lapok elég visszaélést, kivált a múlt «félévi» Magyar Sajtó és Csáládi kör. Valóban e lapokban sok olyat olvashatott az ember, mik e vádat némileg támogathatnák. De hihetek-e én könnyen a múlt félévi Magyar Sajtó-nak és Családi kör-nek, midőn a Magyar Sajtó-ban egy reám vonatkozó tényt, továbbá egyik czikkem lényegét egészen elferdítve olvastam, midőn a Családi kör egy ártatlan novellámból oly valamit kerekített ki, a mi nincs benne? Alkalmasint nem rossz akaratból történt, hanem egyébből. Némely írónak és művésznek nagyon nobilis phantasiája van; könnyen összezavarja, megmásítja az eszméket, adatokat, miből aztán valami olyan kerekedik ki, minek kevés a tényleges alapja. Hányszor nem tapasztalják, hogy holmi semmiségből mily iszonyú pletyka keletkezik. Aztán egészen más hírlapba írni valamit hallomás után, melyet jobban értesülés esetében visszavonhatni; egészen más nagy zaj közt váddal lépni föl s a legfelsőbb helyen. Ily esetben el kell készülve lennünk mindenre, s kétségbe vonhatlan adatokkal és hiteles tanúkkal támogatnunk vádjainkat. A kérvényezők tudják, hogy mily adataik és tanúik vannak, de tőlem nem kivánhatják, hogy akár czáfolatukba, akár támogatásukba elegyedjem.

«Az æsthetikai szempontok elhanyagolva» – folytatja a kérvény. E vád is meglehetős homályos. Azt teszi-e, hogy a szinházunk igazgatásában az űzleti szempont túlnyomóbb az æsthetikánál, vagy, hogy átalában æsthetikai szempontról szó sem lehet? Sajnálom, hogy nem vehetem ki tisztán a vádat, mert legalább egy részben hozzá szólanék. De egy megjegyzést még sem nyomhatok el. Ha végig tekint az ember a kérvényezők során, alig van egynéhány, kinek æsthetikai szempontjairól tudna valamit a világ. Én legalabb Oldal, Eltér, Kulifay, Kulcsár, Kiroly, stb. æsthetikai nézeteinek még hírét sem hallottam. A kiket ismerek is, annyira különböznek egymástól, hogy nem okoskodhatom ki, így együtt minő æsthetikai nézetek uralmát követelik a kérvényezők. Dobsa és Zilahy dramaturgiai szempontjai nagyon különböznek egymástól, ezt mindenki tudhatja, a ki a Szent István czímű dráma fölötti vitákat olvasta. Zilahy Molière Tartuffe-jét gyenge műnek tartja; hibáztatta az igazgatót, hogy miért adatja épen ezt a Molière vígjátékai közül. Nem hiszem, hogy pártolná Riedl, vagy Hegyi Gyula csak a classicismus híréért is. A mi a kérvényező zenekritikusokat illeti, természetesen, mint laikus nem szólhatok szempontjaikról, de annyit észrevehettem én is, hogy meglehetős következetlenek. Reményi ugyanegy hónapban, ha nem is ugyanegy lapban, magasztalja az olasz zenét s nevezi a Wagner zenéjét egyedül igaznak. Ábrányi saját lapjában egykor keveset tartott Reményi művészetéről, most egekig emeli. Minő æsthetikai szempontok ezek? Hogy tudhassa az ember mit értsen a kérvényezők æsthetikai szempontjain?