NEM SZABAD A KIRÁLYLYAL TRÉFÁLNI.

Vigjáték 3 felvonásban. Irta Kovács Pál. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 október 14-én.

«A történeti vígjáték színpadunkon – írja egyik laptársunk – azt lehet mondani, csaknem gagyogó gyermekkorát éli. Szépen megindult már ugyan, de nem halad elég biztosan, önállóan, gyakran idegen támaszt keres, hogy megállhasson. De bár még gyönge, mégis látszik, hogy van életereje, s lassanként fejlő vonásai szebb jövővel kecsegtetnek.» A gagyogó gyermek alatt nem tudjuk mit ért laptársunk. Azt-e, hogy történeti vígjátékot csak most kezdenek drámaíróink, vagy azt, hogy mindeddig nem mutathatunk fel sikerültebb kisérletet e nemben. Az úgynevezett történelmi vígjáték irodalmunkban épen oly régi, mint a nem történelmi vígjáték. Írt ilyesmit már Kisfaludy Károly is, ki a magyar vígjáték úttörője. Gaálnak Király Ludason czímű vígjátéka szintén ilyen, valamint a Szigligeti Rózsá-ja és Kinizsi-je is. A különbség történeti régibb és újabb vígjátékaink között leginkább csak az, hogy amazokon a német vígjáték hatása érzik, emezeken pedig a franczia, kivált Scribe. Laptársunk, úgy látszik azt hiszi, hogy csak egy pár év óta van úgynevezett történelmi vígjátékunk s az napról-napra szebben fejlődik. Csodálkozunk, hogy ez épen a jelen vígjáték előadásakor jutott laptársunk eszébe, mert bármily tisztelettel legyünk különben a jeles író iránt, ki kell mondanunk, hogy e műve legkevésbbé sikerült mindazon művek között, melyek e nemben harmincz év óta színpadunkon megfordultak. Laptársunk egyszersmind a történelmi vígjáték akadályait is megemliti. Gyors fejlődésének legnagyobb akadályát abban találja, hogy a közérzület igen komoly kegyelettel viseltetik minden fényesebb történeti név s legkivált a nagy emlékű régi magyar királyok iránt. Tehát ha a közönség lemond a magyar történelem nagy emberei iránti kegyeletéről, történelmi vígjátékaink sokkal sikerültebbek lesznek. Ily áron nincs kedvünk történelmi jó vígjátékot vásárolni, s a melyik költőnek a nemzeti kegyelet akadály, jól teszi, ha békét hagy a drámának. Megérdemelné-e az a költő nevét, ki Szent Lászlóból, Hunyadi Jánosból, Mátyás királyból, Nagy Lajosból, komikai személyeket merne faragni, s lenne-e annak a közönségnek nemcsak nemzeti önérzete, de ízlése is, mely ilyesmit eltűrne? A költő bárhonnan vegye tárgyát, akár a multból, akár a jelenből, mindenesetre olyat kell választania, melyből komikumot fejthet ki. A történelemben is találhatni komikai tárgyat, bár kevesebbet, mint a jelen életben, mely a vígjáték valódi tere; de hogy oly tárgyból igyekezzünk komikumot kisajtolni, mely azzal homlokegyenest ellenkezik, az a legművészietlenebb valami.

Kovács Pál nem törekedett ily művészietlenségre, s nem ő, hanem laptársunk hibás, midőn a mű egyik legnagyobb hibáját abban találja, hogy Mátyás nem elég víg személy, s bohócza vidorabb. Az lesz vala szép, ha Mátyás király komikai hősként szerepel, bohócza pedig komolykodik. Mátyás hibásan rajzolt alak, de nem azért, hogy nincs benne semmi élet. Szerzőnk igen helyesen Bánffit vette föl komikai hősnek, a mint hogy ezt kivánta maga a történelmi adoma, mely a mű alapjául szolgált. Bánffit féltékenysége teszi komikai személylyé, s épen a királynak kell megtréfálnia, kire oktalanul gyanakodott. Ez magában elég jó tárgy, de kidolgozása nagyon elhibázott, mind a cselekvényt, mind a jellemeket illetőleg. Az expositio vontatott. Szerző a helyett, hogy nézőit hirtelen tájékozza s a cselekvényt megkezdje egy hosszas és ízetlen jelenetben a várnagyot és nejét lépteti föl, azután még királyt és bohóczát. Egy felvonás felét pazarolja arra, mire elég lett volna egy rövid jelenet. Tárgyához képest sokkal természetesben kezdődik vala a vígjáték s indul meg a cselekvény, ha Bánffinak hírűl hoznák, hogy a király meg akarja látogatni, s Bánffi féltékenységből hozzáfog neje rejtegetéséhez. Igy az expositio gyorsabbá válhatik, a főhős is előbbre nyomulhat, s komikai oldalai inkább feltárulhatnak. Szerző e vontatott expositiot még azzal tetézi, hogy azt a jelenetet, mely az egész cselekvényre elhatározóan befoly, a színfalak mögött viteti véghez. Bánffi az álruhába öltözött Mátyás királyra bízza nejét, hogy vigye át a Dunán rejtekhelyére. Szerző távolról sem indokolja e nehezen indokolható tényt. De ha képes indokolni s előttünk hajtja végre, valódi komikai helyzetet rajzolhat. Ennyi az első felvonás, mely legjobb az egészben.

Ezután a mű még inkább gyöngül és unalmasodik. A főcselekvény lassan mozog, mellékesemények borítják el, melyek egész episodokká nőnek. Egy pár mellékszemély, például a várnagy és neje, aránytalanul sok helyet foglalnak el és Bánffiné, kit igen jól lehetett volna használni a cselekvény gyorsítása- és élénkítésére, csaknem néma személy. Feltünő, hogy a főhős, kiben leginkább volna meg a komikum magva, sehogy sem tud maga iránt komikai érdeket gerjeszteni. A physikai és lélektani valószínűtlenségek egész sora vonul el előttünk, melyeket nem feledtethetnek a néhol igen is durva élczek és üres hazafi frázisok. Szóval, e mű sokkal gyöngébb, mint társai, az a két eredeti, szintén történelmi vígjáték, melyek a mult év végén s a jelen tavaszán adattak, s melyek szintén igen gyöngék. Nem tudjuk, drámaíróink miért erőltetik a történelmi vígjátékot, mely kétes becsű genre, s melyhez úgy látszik nem igen van szerencséjök.