IX. ELSŐ NYILATKOZAT.

Vigjáték 2 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864. február 5-én.

Íme a pályavígjátékok utolsó mohikánja. Mindenki elismeri, hogy ez volt a legunalmasabb. Nagy vád, midőn épen olyasmi untatja az embert, a minek főczélja gyönyörködtetés. Azonban mi szivesen unatkozunk is itt-ott, ha aztán az író tud érte némi kárpótlást nyújtani, sőt hirhedt epésségünk mellett is még a puszta törekvést is tudjuk méltányolni, ha az valóban törekvés. Csak azt ne kivánja tőlünk senki, hogy tragédiát tragikai és komédiát komikai alap nélkül képzeljünk s ne boszankodjunk, ha oly sokszor találkozunk ilynemű színművekkel.

Jól tudjuk, hogy a tragikai vagy komikai alap még magában sem tragédia, sem komédia azt a reflexio teremtő phantasia nélkül is kigondolhatja s nagyon sok kell még hozzá, míg jó drámai mű válik belőle, de az is igaz, hogy nélküle nincs se jó tragédia, se jó vígjáték.

Ily komikai alap nélküli mű az Első nyilatkozat. Az a különös benne, hogy a költő a kinálkozó komikai hősből egész eszményt alkot s a mit nevetségessé kellett volna tennie, ránk akarja vitatni, mint valami bámulandó tulajdont.

A mű hőse Várszegi Kálmán, a kinek atyja oly végrendeletet tett, hogy Kálmán vegye nőűl Idát, Várszegi Samu leányát; ha teljesíti e kivánságot, reá marad az egész vagyon, ha nem, akkor adjon ki a vagyonból Idának ezer hold földet s éljen kedve szerint. Kálmán szenvedélyesen szereti Idát, de hogy ne gyanusíthassák azzal: im e fiú ezer holdért vette nőűl a kit szeret, elhatározza, hogy csak akkor veszi nőűl imádottját, ha ez nyilatkozik először, szóval, ha Ida vall neki szerelmet s nem ő neki. Ez álszemérem, mely némi női szemérmetlenséget követel, elég nagy bolondság arra nézve, hogy bármely derék embert nevetségessé tegyen. Hanem költőnk más véleményen van, helyesnek tartja hőse rögeszméjét, igazságot szolgáltat neki s végre Idát csakugyan szerelmi nyilatkozatra kényszeríti. Nem az következik-e ebből, hogy a nőnek kötelessége némely körülmények között tiszteletben tartani a férfiak szemérmetlen álszemérmét, a férfinak többre kell becsülni egy pár kávénénike pletykáját, mint kedvese leggyöngédebb érzelmeit s az erkölcsi világrend örök törvénye, az hogy hóbortos rögeszméink megaláztatás vagy nevetség helyett diadalt üljenek? Urak, költő urak, a régiek nem hiába nevezték a költőt vatesnek. Alapjában most is szent dolog a költészet, s a költőnek, kivált a tragédia- és vígjátékirónak, az eszmény felkent papjának kell lenni, a ki az erkölcsi és társadalmi rend törvényeit hirdeti a tömegnek. A kinek minderről nincs helyes fogalma, a kinek nincs erős érzéke az emberi tévedések nemesisének tragikai és komikai nyilatkozatai iránt, az jól teszi, ha nem áll fel papnak, s egyszerű hallgató marad.

Nincs kedvünk tovább birálni e művet. Elismerjük, hogy a szerző nem minden tehetség nélküli író, de megvalljuk, örvendünk rajta, hogy tehetsége az annyira elhibázott conceptio megalkotásában nem nyilatkozott feltünőbben. Ha leleménye erősebb, jellemzése találóbb, a cselekvény fejlődése folyamatosabb és sebesebb, talán nem egy ifjú emberrel elhitetheti, hogy szent igazság mindaz, a mit alapeszméjében morálként hirdet. Igy mindenki csak unatkozott s nem hiszszük, hogy egyetlen árva szív is megtántorodott volna.

Némi kedvtelen érzések közt fejezzük be szemlénket a pályavígjátékokról. Kedvetlenségünket neveli magának a pályadíjnak odaitélése is. Igaz, a pályabirák helyzete nagyon nehéz volt. Azon három-négy mű közt, melyek szóba jöhettek, nem könnyű volt választani. A jó és rossz oldalok meglehetősen egysúlyozták egymást. Azonban szerintünk legalább a Jó madár díját a Házasság politikája érdemelte volna. A Jó madár egy pár részletben kitünőbb tehetséget tanusít ugyan, mint a Házasság politikája, de ez egészen véve sokkal jobb amannál. Ugy tudjuk, hogy két pályabiró a Házasság politikája mellett nyilatkozott, s a Jó madár csak egy szavazat többséggel nyerte el a pályadíjat.

Sajnáljuk, hogy nemcsak a pályadíj elitélését kell legalább részben hibáztatnunk, hanem a nem nyertes vígjátékok jeligés levélkéi felbontását is. Tudjuk, hogy ezt nem a biráló választmány tette, hanem az igazgatóság, azt is elhiszszük, hogy az igazgatóság részéről nem rossz czélzatból történt, hanem a hiba hiba marad, akármiből foly. A pályahirdetésben, ha jól emlékszünk, nem volt kitéve, hogy az előadásra elfogadott, de pályadíjat nem nyerő darabok jeligés levélkéi fel fognak bontatni. A pályázók tehát azon reményben pályáztak, hogy ha nem nyernek, nevök titokban marad, vagy legalább is beleegyezésök nélkül nem fog közzététetni. Azt értjük, hogy az igazgatóság nem égettette meg a jeligés levélkéket s őrizte, mint leghitelesebb okmányt a tantiéme kivétele esetére, de felbontania előleges értesítés nélkül nem lett volna szabad. Hírlapi felhívást kellett volna intézni az ismeretlen irókhoz, hogy egy hónap alatt rendelkezzenek tantiemökről, hogy az illető jelentkezése esetére a személy azonosság bebizonyítása végett, fel fog bontatni ugyan a jeligés levélke s a tantiéme kiadatik, azonban a név csak akkor fog közzététetni, ha a mű másodszor is előadatik s az író beleegyezik nevének a színlapon való kitételében. Igy a színház érdeke sem szenvedett volna csorbát s egyetlen pályázóval sem történt volna olyasmi, a mi bizonyosan nem egyre hatot épen oly váratlan, mint kedvtelen. Az igazgatóság, a mint a Szinházi Látcső-ben olvassuk, azzal menti magát, hogy a mostani pályázat jeligés levélkéivel is csak úgy járt el, mint a Nemzeti Színház által hirdetett pályázatoknál eddig is szokásban volt, azoknál tudniillik, melyekben a pályadíjak nem előlegesen, előadás előtt, hanem utólagosan a pályázott művek előadása után ítéltettek el.

Nem alaptalan mentség, de minden esetre jó lett volna e szokásos módot a pályahirdetésbe beleszőni, hogy senkinek ne lehessen oka jogos panaszra Jövőre, ha ugyan az ilynemű pályázásnak még vannak pártolói, azt az eljárást ajánljuk az igazgatóság figyelmébe, melyet fennebb, bár röviden, kifejteni igyekeztünk.