NADÁNYI.

Tragédia 5 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 október 31-én.

Szigligeti e legújabb tragédiájáról meglehetős egyformán nyilatkoztak a lapok s mint nem sikerült vagy csak részben sikerült művet elitélték. Nincs kedvem vitatkozni menynyiben van igazok s mennyiben nincs. A végeredményben egyet értek velök, ha indokolásokat nem helyeselhetem is. Olyat is róttak meg benne, mi jó vagy legalább nem hiba. Azonban van e műben valami, a mi a kritikust nagyon érdekelheti, ha figyelemmel kisérte Szigligeti pályáját. Szigligeti eddigi tragédiáit inkább a szerkezet virtuozitása tüntette ki, mint a tragikai mélyebb conceptio s az erősb szenvedélyek sikerült rajza. Föllépte nevezetes mozzanat volt a magyar dráma fejlődésében: erősb érzéke volt a drámai forma iránt, mint elődei bármelyikének, s technikai ügyességével néha fedezte a belső fogyatkozásokat is. Épen azzal ajándékozta meg a magyar szinpadot, mire idő szerint legnagyobb szüksége volt. S ime e művében a drámai forma oly laza, mintha nem Szigligeti írta volna, s a technikai virtuozitást inkább csak egy pár jelenetben vehetni észre. Ellenben a tragikai mélyebb conceptio s az erősb szenvedélyek rajza felé való törekvés szembetünőbb, mint régebbi műveiben, habár nem a valódi siker kiséretében. Uj forduló pont-e ez Szigligeti költészetében vay csak esetlegesség? Emelkedni fog-e vagy sülyedni mint tragédiaköltő? Ki mondja meg, de figyelmet érdemlő jelenség.

Nadányi cselekvénye sokkal előbb kezdődik, mint a hogy a mű alapjául szolgáló tragikai összeütközés kivánná. Csaknem másfél felvonást expositiónak nevezhetni. Igaz, hogy az első felvonásban is drámai haladást látunk, de e részletnek csak külső s nem belső kapcsolata van a valódi cselekvénynyel, mely Nadányi megszabadulásával kezdődik. A vár ostroma Nadányi elfogatása, a tragikus alappal szemben mind csak események és valósággal nem a cselekvény részei. Vajon nem érthetnők-e meg a egész cselevényt, ha a mű a börtönjeleneten kezdődnék? A két rabnak úgy sincs miről beszéljen, s itt szépen elbeszélhetné egyik a másiknak, hogyan jutott fogságba, minő pártviszály szaggatja. Erdélyt, kivált ha Zámbót épen akkor vezetnék be a börtönbe. Azonban ezzel csak a cselekvény megkezdésének hibáját kivánom kimutatni s nem egyszersmind ezt a tanácsot adni, hogy Szigligeti így könyűszerűen kijavíthatná művét. Csak lényeges átdolgozással lehet megjavítani mind az expositio, mind a szerkezet hibáját. Nem egy felesleges személy és jelenet van itt, s mellőzve egy s más, mit a szerző czélja megkivánt volna. Bizonyára csak nyert volna a mű, ha Zámbó, Imrefi, Géczi helyett Bátorival többet foglalkozik a szerző s az első felvonás helyett a végső felvonásokat teszi gyorsabb menetűvé. De nemcsak a lassúság árt a végfelvonásokban, hanem a tablószerűség is. Hiányzik bennök a természetes folytonosság, s mi több, Nadányi bukásának fokozatai olyanok, hogy itt vagy amott már bevégződni hisszük a cselekvényt Nadányi és neje nem tudnak se élni, se halni, részint a cselekvény vontatottsága miatt, részint más okból, mi sokat levon a végjelenet hatásából.

De a mily gyönge e szerkezete, majdnem oly erős törekvést látunk a tragikai hatás felé. Sajnálhatni, hogy e törekvést nem koronázta siker. Azt hiszem nemcsak én, hanem a közönség is örömest megbocsátana egy kis formátlanságot, számos technikai hibát, ha valódi tragikai hatás élveiben részesülhetne. Nadányiné, hogy megmentse férje életét, föláldozza erényét s nemcsak magát teszi semmivé, hanem férjét. A gyalázat kínjai közt, a bosszu hevében. Nadányi, a hős a szabaság bajnoka orgyilkossá sülyed, s midőn a zsarnok halála után az ország felszabadul, nem csak barátjai vetik meg e tette miatt, hanem az uj fejedelem is, sőt ez üldözteti és meggyilkoltatja. Mindebben elég tragikai elem rejlik, talán egyszerre igen sok is. Alig van nehezebb feladat mint egy oly nő rajza, ki erényét erényből áldozza föl, épen azért, kinek szerelmét e tette által nemcsak örökre eljátsza, hanem boldogtalanná is teszi. Valóban senkinek sem merném ajánlani ilyesmi feldolgozását, mert inkább csak kinozni fogja az embert, mint meghatni. A fő baj az, hogy a míg egyrészt növekedik a tragikai érdek, addig másfelől romlik. Szigligeti e bajt még azzal tetézi, hogy a nő küzdelmét a tett előtt nem rajzolja s a tett után nem mint őrültet, vagy öngyilkost lépteti föl. Nadányiné csak válni akar, mert gyermekéért élni kell. A néző vele együtt egyszerre csak kijózanodik s puszta sajnálatnál alig érezhet egyebet. S mire való az a sok jeremiád? Oly nő, ki önfeláldozásában oly tettre képes arra is képes lesz, hogy ne élje tul gyalázatát. Vajon nem lett volna-e jobb, ha Nadányiné nem igy téved, ha Báthori a jövő reményben ad kegyelmet a férjnek vagy más okból; ha Nadányiné, mert férje tilalma ellenére járta az udvart, gyanuba jő a világ előtt s ebből származnak a bonyodalmak? Nadányi felfogása már jobb, de bukásában a rajzolt körülmények között nem hihetünk. A szerző Báthorit a legelvetemültebb zsarnoknak tünteti föl. Imrefin kivül senki sincs, a ki vesztét nem óhajtaná. S íme halála után egyszerre csak Nadányi ellen fordul a közvélemény. A tény igaz, de a drámában nincs hozzá kulcsunk. Ha a drámában szereplő Nadányi más, mint a történelmi: a bukás indokát is ahhoz képest kellett volna módosítani. Nadányi nem oly nevezetes történelmi személy, hogy a költőek sok szabadságot ne engedjen. Bukásában szerepet kellett volna játszani a politikai viszonyoknak is; ezeknek rajza talán érthetőbbé tette volna azt, mit így bajosan érthetünk.