A FÉNY ÁRNYAI.

A gróf Teleki-alapítványból 100 arany pályadijjal jutalmazott szomorújáték 5 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Elő adatott a Nemzeti színházban 1865 április 28-án.

Valahányszor jutalmazott szímű kerül színpadra, mind a közönség, mind a journalistika a szokottnál élénkebb figyelmet tamusít. A közönség bírálni kívánja a pályabírákat: vajon igazuk van-e, s az emberi természetnél fogva, mely majd mindig hajlandó ellenmondani a mintegy reá tolt véleménynek, örömest találja a jutalmazott pályaművet rosszabbnak vagy jobbnak, mint a minőnek a pályabírák itélték. A journalistikában még erősben nyilatkozik e hajlam. Amaz általános indokot még specialisok is támogatják. Hogy többet ne említsek, minden pályázatnál tizenöt-húsz dráma versenyez. Minden szerzőnek van egy pár barátja, s e barátok valamelyike szerkesztő vagy épen szini referens. Szóval a szerzők versenye a journalistákban leli befejezést, a mennyiben a bírálatokban itt-ott megérezhetni befolyásukat még akkor is, midőn semminemű befolyást nem kivánnak gyakorolni. Ha Szigligeti nyeri a pályadíjat, a mi leggyakoribb eset, a közönség és journalistika nagyobb szigorra hajlandó, mint más irányában. Örömest látná új tehetség diadalát, s mintegy bosszankodni látszik hogy mindig Szigligeti a győztes. Huszonöt év alatt oly sokszor megtapsolta, ledorongolta e drámaírót, hogy szeretné már egy újabb kegyenczen gyakorolni e souverain jogát. Aztán Szigligetitől senki sem vár fejlődést, jobb műveket az eddigieknél. Ide járul még az a körülmény, hogy Szigligeti kénytelenségből vagy megszokásból sokat írván, nem egyszer buknak meg jutalmazott színművei is s közönség és kritikus azzal az előítélettel lép a színházba, hogy e koszorús színműve is csak olyan, mint a tavalyi. Mindent összevéve, bár különösen hangzik, Szigligeti egy-egy újabb műve, kivált ha jutalmat nyert, sokkal több nehézséggel kénytelen megküzdeni, mint akármely ismeretlen költőé. Jelen műve felett még a siker után is a Damocles kardja függ, mert az akadémiai bíráló választmány jelentése szerint hatalmas versenytársra talált a Herodes czímű történeti pályaműben, mely, a mint halljuk, szintén elő fog adatni. A választmányi jelentés drámairodalmunk valódi nyereségének nevezi e művet nagy hibái mellett is; a Szigligetiéről óvakodik így nyilatkozni, s inkább csak azért jutalmazta, mert jobban megfelel a színszerűség kívánalmának, melyet a Teleki-alapítvány szabályzata tekintetbe vétetni rendel. Ha e mű színpadra kerűl, Szigligeti koszorúzott művének eddigi sikere újra kétség alá jöhet. A mellőzött és ismeretlen költő helyzete sokkal szerencsésebb, mint győzelmes vetélytársáé. Önkénytelen rokonszenvet költ, s ha műve gyöngébb találna is lenni a Szigligetiénél, könnyen a maga részére hódíthatja a közönséget és journalistikát egyaránt. Azonban, ha Szigligeti koszorúzott színművei több nehézséggel küzdenek, mint a másokéi, kivívott sikerök is biztosabb amazokénál. Hogy jelen műve sikert aratott, kétségtelen. Lehet, hogy Herodes és Marianna megingatja, de annyi bizonyos, hogy a Lelencz óta egyetlen műve sem részesült annyi tetszésben mint ez, s bár a lapok nagy része inkább árny, mint fényoldalait látszik keresni, mindamellett bukást egyik sem emleget.

A mi az én véleményemet illeti, azt tartom, hogy e mű valamivel jobb mint a minőnek az akadémiai bírálóválasztmány jelentése feltünteti. E jelentés annyira kiemeli a drámaírás minden hatásos apró mesterfogásának igénybe vételét e műben, hogy a színpadi csinyek egész halmazát vártuk, melynek el kell temetni minden bensőbb drámai életet. Ez nincs úgy, sőt, az egészet tekintve, Szigligeti némi haladást tanusít, a mennyiben a külső eszközöket inkább igyekszik összhangzatba hozni a belsővel, mint korábbi műveiben. Legalább látjuk a törekvést, ha mindenütt siker nem koronázza is, s nem vádolhatjuk, hogy csak hatást vadász s a csattanó meglepetéseket épen czélúl tűzte ki. De más tekintetben is van e műben haladás. Szigligeti, kivált a jelenkorból vett műveiben vagy igen sokat moralizál, vagy nagyon engedékeny, és sentimentalismusába sokszor olyasmi vegyül, a mi kellemetlenül hat az erkölcsi mélyebb érzületre. Emlékezzünk csak Lelencz-ére vissza, mily engedékeny volt azon ifju iránt, ki egy egész családra gyászt hozott, s mily ritkán tudja erőteljesben éreztetni azt a szent félelmet, melyet az erkölcsi világ nemesise kelt föl az emberi szívben. E művében szigorúbb, majdnem kérlelhetlen. Óvakodik a hamis sentimentalismustól, nem keresi az érzékeny jeleneteket. Tárgyából, a mennyire lehet, tragikai hatást igyekszik kisajtolni, ebben keresi a morált.

Őrizkedik a polgári drámák legveszedelmesebb nyavalyától, s törvényszolga helyett saját tetteik nemesisét küldi hőseire. E mellett örvendetes jelenség e műben, hogy Szigligeti technikai virtuozitása újra teljes, sőt megifjult erőben nyilatkozik, holott évek óta gyöngülni látszott, a nélkül hogy költészete bensőkép gazdagult volna. Inkább csak vígjátékai emlékeztettek a régi Szigligetire, s nem egyszersmind drámái. A Lelencz-ben ugyan újra megvillant technikai ereje, a mennyiben egy inkább regénynek való tárgyat sok ügyességgel tudott drámává feldolgozni, de más drámáiban, kivált a melyeket a legközelebbi két év alatt írt, valóságos hanyatlás mutatkozott. Ez újabb műve technikai tekintetben majd mindent felülmul, a mit valaha írt. A cselekvény fejlődése sehol sem nyugszik, s a drámai emelkedés mind rohamosban tör a kifejlésre. Csak az expositio vontatott, hol az ilyesmit még leginkább eltűrhetni. E technikai virtuozitás sokat tett a dráma hatására, kivált miután a közönség megunta az újabb franczia drámák vontatottságát, s bármily szellemdús discursusnál inkább kedveli a drámai emotiót, még akkor is, ha színpadi csiny vegyül belé. Szigligeti visszatért a régibb franczia drámaírókhoz, kiktől ifju korában épen azt tanulta, mire a magyar drámairodalomban oly nagy szükség volt. Erre most is több szükségünk van, mint ama drámai formátlanságra, melyet a legújabb franczia dráma hírdet, s melyért semmi kárpótlást nem tud nyujtani. De Szigligeti műve nemcsak formára mulja felül az újabb franczia drámák legtöbbjét, de az érzület határozottságára nézve is. Semmi sem árt inkább a drámai művészetnek, mint ha a költőket erkölcsi közöny, nagyvilágias türelmesség szállja meg, és szellemdússáguk csillogása csak meggyőződésök s szenvedélyök gyöngeségére világít. Szigligeti e művének, technikai virtuozitásán kívül, az érzület határozottságában rejlik főereje. Nem igyekszik megtéríteni hősnőjét, nem engeszteli ki a viszonyokkal hősét, s az egész cselekvény folyamán érzik, hogy a költő bizonyos erélyes felindulás hatása alatt írt. Talán némely drámájában élénkebben rajzolt egy s más szenvedélyt, de saját bensőjéből aligha merített többet, mint e művében. Majdnem gyűlölet érzik rajta, s a máskor engedékeny költő egész a kérlelhetlenségig szigorú, Erkölcsi érzését hazafiassága teszi erélyessé, az ősi vagyon pusztulását együtt rajzolja az erkölcsi élet feldulottságával. A külföldi és fényüző nő Nyáray Bélának nem csak vagyonát teszi tönkre, hanem egész boldogságát is, a külső pusztulás párhuzamosan halad a bensővel, míg végre mindkettejöket a kétségbeesés és halál örvényébe sodorja. A költő ez erélyes szenvedélye, egyesülve technikai virtuozitásával, oly hatást tud előidézni, hogy hirtelenében feledjük a mű gyöngeségeit. Csak mélyebb vizsgálat tünteti föl a bonyolítás és jellemrajz hibáit, mi egyik bizonysága annak, hogy e mű a szokatlanabb jelenségek közé tartozik. Máskor, kivált a közelebbi évek alatt, mily kirivón tünt ki Szigligeti műveiben egy s más fogyatkozás vagy orgamikus hiba, könnyen feltalálhatta mindenki, s most úgy veszem észre, hogy azokat kritikus társaim is inkább csak érezték vagy keresték, mint megtalálták.

Valóban az e műről megjelent birálatok sok mindent megrónak benne, a mi nem hiba, s bár némelyik helyest is mond, a mű fő hibáját egyik sem emeli ki szabatosan. E mellett e megrovások némelyike oly drámai szabályokat állít föl, melyeket követni veszélyes volna akár Szigligetinek, akár másnak. Legyen szabad tehát bírálat alá vennem e bírálatok legfőbbjeit. Talán így érthetőbbé teszem saját bírálatomat s némi adalékkal járulhatok dramaturgiai fogalmaink tisztázásához.

Lássuk először is, mit mond a Pester Lloyd. Őt illeti az elsőség, mert a legolvasottabb pesti lap, bár hirtelenében nem tudnám elhatározni: vajon azért van-e annyi olvasója, mert csakugyan a legjobb, vagy azért, mert a magyar közönség szívesebben olvas németül. A Pester Lloyd-nak először is az nem tetszik e műben, hogy tragédia akarna lenni, de alakjai tulajdonkép vígjátékba valók, csak az ötödik felvonásban sötétül el a láthatár, s a négy első felvonás hangulatja úgy illik az ötödikhez, mint Hamlet ötödik felvonása a Windsori Víg Nők négy első felvonásához. Ha franczia lap mondaná ezt, nem volna feltünő, de némettől kétszeresen az. A franczia majd mindent comédienek vagy általában drámának nevez mi tárgyánál fogva közel áll a jelenhez s nincs úgynevezett nagy stilben írva. A franczia romantikusok ki nem állhatták a tragédia szót s például Hugo Victor a maga tragédiáit csak drámáknak nevezi, szemben Corneille és Racine tragédiáival. De a németeknél már Lessing és Schiller tragédiának merték nevezni a jelen életből vett s tragikailag végződő színműveiket, s a Pester Lloyd az Ármány és szerelem alakjait is épen oly joggal nevezhetné vígjátékba valóknak, mint a Fény Árnyai-ét, sőt annyiban még többel, a mennyiben Kalb és Müllerné csakugyan valóságos vígjátéki alakok is, mi egyébiránt magában semmit sem árt a műnek. Az Ármány és szerelem kezdetét szintén vígjátékinak tarthatná az ember, ha Ferdinand és Luiza heves szenvedélye föl nem leplezné a mű tragikai hangulatát. S vajon a Fény Árnyai-ban nincs-e semmi ilyes? Az öreg cseléd, ki a vigalom közepett gazdáját siratja, a nagybátya komoly föllépése, ki szemrehányásokat tesz öcscsének, Nyáray elvakult szenvedélye vígjátékra hangolják-e a nézőt, s már a második felvonásban nem látjuk-e heves összeütközésben a házaspárt, a harmadikban lélekfurdalások közt a férjet, s a negyedikben nem élet és halál, boldogság és kétségbeesés közt vettetik-e el a koczka? Mindez a Windsori Víg Nők négy első felvonása-e s nincs semmi benső összeköttetésben az ötödikkel? Vajon a jelen életből vett tragédiákat, oly hangból kell-e kezdeni, mint azokat, a melyeknek alapul monda vagy történelem szolgál s melyek az emberi viszonyok legmagasb köreiben játszanak? Az emberi szenvedély ugyan minden időben ugyanaz, de a mult félhomályában inkább nagyíthatni a körvonalokat, s a hősök, királyok államférfiak viszonyai a szenvedélyek fönséges rajzára hálásabb anyagot szolgáltatnak, mint az egyszerű polgári állás összeütközései. Innen a jelen életből vett tragédiákban, a tárgy és kör miatt, bizonyos tekintetben több nehézséggel kell küzdeni a kőltőnek. De vajon az által fogja-e legyőzni a nehézségeket, ha tárgyánál magasabb hangból kezdi művét? Azt hiszem, igen rossz tanácsot ád a költőnek az, ki csak azért, mert a mű főszemélyei méreg által vagy párbajban vesznek el, mint Hamlet-ben, olyasmit kiván, hogy a kezdet is hamleties legyen. Sőt többet mondok, tegyük át Macbeth-et és Hamletet a jelenkorba, helyezzük napjaink polgári viszonyaiba, bizonyára más hangból fogjuk megindítani a cselekvényt, legalább is egy pár fokkal alább.

Fontosabb a Pester Lloyd második ellenvetése, tudniillik, hogy a főszemélyek közül egyik sem tud maga iránt valódi érdeket költeni, s oly hős nem lehet részvétünkre érdemes, kit egy felületes kaczér nő is meg tud csalni, mert a valódi férfiuval csak erős és nemes szenvedély feledteti el hazáját. Az igaz, hogy a főszemélyek iránt több érdeket lehetett volna fölkelteni, de az elv, melyből a Pester Lloyd kiindul, nagy részt hamis, a tény pedig, melyre alkalmazza, nem épen úgy áll. Ha Shakespeare az elv után indul, bajosan írja meg Coriolánt, Antonius és Cleopatrajába pedig belé sem kezd. Coriolánnak legmakacsabb büszkeséggel párosult ambitiója ugyan erős szenvedély, de midőn dühében feledi hazáját, sőt épen ellene fordul, szenvedélyét épen nem lehet nemesnek mondani. Antonius kéjszomja, melynek hazáját és saját államférfiui állását egyaránt feláldozza, szintén erős szenvedély ugyan, de bizonyára nem nemes. Cleopatráról, az ó világ e leghíresebb kaczér nőjéről nem is szólok, mindenki tudja, hogy Shakespeare nőjellemei közt mily kitünő helyet foglal el. Távol legyen tőlem, hogy Szigligeti Nyárayát és Charlotteját e hallatlan alakokhoz hasonlítsam, csak arra akartam figyelmeztetni a tisztelt referenst, hogy ne mondjunk ki oly elvet, mely midőn némely alkalmas tárgyat kizár a drámai költészetből, ugyanakkor pálczát tör egy pár hallatlan mű felett. Hogy a drámai vagy tragikai hős tulajdonkép a jó és rosz, az erő és gyöngeség vegyülete, de lehet majdnem egészen rosz is, ha szenvedélye szellemi fensőség, – hősiséggel párosul, vagy ha egy mozgásba indult nemesítő eszme hatása alatt áll; valamint lehet majdnem egészen jó is, ha lassanként romlani kezd. Azonban a részvétgerjesztés nem anynyira e tulajdonoktól függ, mint inkább vegyítésök módjától s a költői rajz erejéből. De más tekintetben sincs igaza a Pester Lloyd-nak. Nyárayban nem hiányzik az általa sürgetett erős és nemes szenvedély, s hazája elleni bűne csak annyi, hogy Párisban él és költi el vagyonát. Becsületes ember, és szenvedélyesen szereti nejét, bár nem oly mély érzelemmel, de sem romlott, sem kaczér. Hisz első föllépte Szenczey visszautasítása. Charlotte együtt szereti férjét a nagy világgal, melyet épen férje nyitott meg előtte, dicsősége napjait éli benne, s gazdagabbnak hívén őt, mint a minő, nem is sejtheti a közelgő veszélyt. A férj érzi, hogy ez így nem tarthat soká, nagybátyja szemrehányásai hatnak reá, de azt hiszi, hogy eleget téve neje kedvteléseinek és saját büszkeségének még rendbe hozhatja vagyonát. Mi van az expositióban, mi annyira eltörpítené akár Nyárayt, akár Charlotteot, hogy semminemű részvétet ne érezhessünk irántuk? S vajon, midőn a szerencsétlenség megtörtént, nem nemes oldalról látjuk-e Nyárayt, s neje iránti szerelme nem jő-e összeütközésbe becsületérzésével? Az igaz, hogy mind Nyáray szenvedélzes szerelme, mind Charlotte szeretetreméltósága a bizonyos tekintetben szellemi fensősége költőibb és erősbb vonásokat kivánt volna meg, azonban a költői erő rendkivüliségének hiányát nem kell a felfogás hibájának vennünk.

A Pester Lloyd harmadik ellenvetése a mű nem értéséből származik. «Ha valami morált lehet kivonni Szigligeti művéből – úgymond – az így hangzik: pazarold el őseid birtokát, mindig találkozni fog egy gazdag nagybátya, ki új milliókkal téríti meg károdat.» A mű egész cselekvénye ellenkezőt tanusít s a morál a következő lesz: pazarold el őseid vagyonát, bár nem léha kedvtelésből, hijába nyersz uj milliókat örökségben, erkölcsi életed könnyen megrendülhet s magával temetheti boldogságod és becsületed egyaránt. A nagybátya nemesszívűsége nem engesztelheti ki a viszonyok nemesisét, s az új millióknak nem veheti hasznát az unokaöcs. A Pester Lloyd, úgy látszik, a tékozlás valami kézzelfoghatóbb, mindennapibb következményeit várta volna, a nyomort iszonyu alakban s az általa nemzett bűnök kiséretében. Vajon így az egész cselekvény nem sodródott volna-e a criminalitások örvényébe, melyet a szerző meglehetős szerencsével elkerült, annyira, hogy az épen egyik érdeme e műnek?

A Bécsi Hiradó szintén a Pester Lloyd nézeteihez csatlakozik, vagyis, rosszabbul és követelőbben, oly nemű ellenvetéseket hoz föl, mint a Pester Lloyd. Szerinte a hőst nem önhibája buktatja meg, mert a gazdag nagybátya nem hagyta volna elveszni szeretett öcscsét. De hiszen épen az a lényeges dolog, hogy áldozatkészsége sem segíthet öcscsén, s milliókkal sem gyógyíthatni be az erkölcsi életen ütött sebeket. A Bécsi Hiradó Nyárayt gyönge, bár becsületes embernek mondja, a ki nem érdemes részvétünkre, a ki ép azért nem lehet drámai alak, mert apró előnyök és csekély hibák nem idézhetnek elő tragikumot, s vagy el kellett volna veszni a hősnek neje iránti vak szerelmében, vagy lett volna féktelen pazarlásának áldozata, tertium non datur.

Ez okoskodást nem értem eléggé, de annyi belőle világos, hogy a biráló ellenkezésben van önmagával, mert ha egy hős alapjában nem drámai alak s alapjában nem érdemes részvétünkre, bárminő katasztrófa nem fogja azzá tenni. A mi a gyöngeséget illeti, az a kérdés, mit értünk alatta, mert a legerősb szenvedélynek is meg van a maga gyöngesége, s hogy Nyárady szenvedélyes szerelmében és kényes becsületérzésében semmi se volna, a mi részvétünket érdemelje s a viszonyokkal összeütközésbe jöve drámai érdeket költsön, épen nem lehet állítani. A Bécsi Hiradó csak apró előnyöket és csekély hibákat lát Nyárayban, s azt mondja, hogy így minden öngyilkos, még ha borbélylegény is, lehet drámai hős. Megengedem, hogy az ilynemű megjegyzés az úgynevezett tárczaírói szerelemdússághoz tartozik, hanem egy kis baj van vele, tudniillik az, hogy ily módon nemcsak Szigligeti hőseit lehet kilökdösni a drámai költészetből, hanem a Shakespeareéit is, mit bizonyára maga a szerkesztő sem engedné meg, bár mennyire szeret néha maga is elmés lenni. Például: Lear gyönge, de becsületes ember, s így nem drámai alak, szereti leányait, apró előny, kedveli a hizelgést, szeszélyes s bolond fejével elosztja leányai közt vagyonát, csekély hibák; ily felfogás szerint minden őrült, még ha csizmadia is, lehet drámai hős.

A Hon megdicséri e drámát, de a mi dicséretében őszinte, távolról sem oly igaz, mint az, a mi ironia. «Szigligeti – úgymond – egyetlen lélektani hibát sem követett el. Ilyen az élet, de nem ilyen a költészet ideálja. Ha a nő, ki szenvedő férjét az őrültek házába csukatja, szenvedélylyel függne a szeretőn, kivel azt fölcseréli, nagy vonásokkal lehetne rajzolni a szenvedélyt, egész pokol világa tárulna föl a lélekteni küzdelemnek, s azt talán sokan nem értenék meg s mindenki azt mondaná, hogy hasonló esetre nem emlékszik; de itt egy nő áll előttünk, ki hideg számítással tesz rosszat, hideg ragyogásért, s ezt mindenki megérti; korunknak átka, hogy a jelenkor az életre ismer benne.» Hogy Szigligeti egyetlenegy lélektani hibát sem követett el, azt alkalmasint maga sem hiszi. Ha a Hon azt akarta mondani, hogy a lélektan még nem költészet, az igaz; de másfelől az is igaz, hogy lélektan nélkül nincs költészet, s legkevésbbé drámai; épen azért kár volt ily kapcsolatban csak annyira szembe is tenni az élet visszatükrözése, az æsthetikai érdek szerint nagyítva, összpontosítva az eszmei fény világításában. Charlotte sok tekintetben hibás alak kivált a jellemfejlesztés leghatározóbb pontján, mely nincs drámailag kiemelve; de azt nem merném aláírni, hogy az úgynevezett hideg fényért való küzdelem kizárja a nagyobb vonásu rajzot s a lelki küzdelmek pokolvilágát.

Az elvesztett vagyon, társadalmi állás, fény visszaszerzése sohasem csak a hideg számitás munkája, valamint megszerzése sem, hanem egy csoport szenvedélyé, a jellemek és viszonyok szerint. S ha valakiben az éledő vagy sértett hiusággal, a fölébredt vagy megalázott ambitióval, még más szenvedély is összeolvad, a küzdelem erősebbé válik. Szigligeti sokat elmulasztott vagy sokra nem volt képes e nő jellemének rajzában. A Hon érzi e bajt, hanem részint abban téved, hogy ilynemű küzdelmet nem tart költőinek, részint abban, hogy a szerelem mel nem hiszi összeolvadhatónak.

A Fővárosi Lapok legszigorubban itél, egész Aristarchus, mintha soha sem lett volna Hölgyfutár s most se volna Fővárosi Lapok. Szerinte Szigligeti mindent, de minden feláldozott a hatásvadászatért, s művében nincs semmi, csak bizarrság és rémség. Először is azt jegyzi meg, hogy e mű a mai nap divatozó franczia drámai iskola árnyékában termett, de csak hibái vannak meg benne s nem egyszersmind fényoldalai is. A most divatozó franczia dráma ellen sokat lehet beszélni, de azt senki sem foghatja reá, hogy vadászsza a hatást. Annyira nem vadászsza, hogy a tragikai tárgyakat sem dolgozza fel tragikailag, s még a technikát is mintegy megvetni látszik. Ha e drámában hasonlít valami a most divatozó franczia drámákhoz, az leginkább a jelen életből vett tárgy; de épen abban áll Szigligeti egyik érdeme, hogy nem követte a franczia újabb drámaírókat, s tragikai természetű tárgyát tragikailag igyekezett feldolgozni, még pedig a franczia régibb drámai iskola virtuozitásával. A Fővárosi Lapok első kifogása Nyárayt illeti, kinek második felvonásbeli magaviseletét ellenkezésben látja az első felvonással. Vajon miért ne vegye Nyáray szívére mindazt, a mi a becsületet és lelkiismerete nyugalmát fenyegeti, ki sem kéjencz, sem cselszövő, kinek jellemében az író már az első felvonásban egy pár nemes vonást emel ki, s kinek tévedése neje iránti szenvedélyes szerelméből s némi aristocratiai büszkeségből származik? Charlotte-al épen nincs megelégedve, a min, megvallom, csodálkoznom kell. A minap a Zichy drámájáról írt bírálatában azt az elvet állítá fel, hogy a mely drámaíró haboz hősét, vagy nagyon bűnösnek, vagy nagyon erényesnek rajzolni, az megbukott. Im most teljesült kivánsága, a mennyiben Szigligeti adott neki egy nagyon bűnössé vált asszonyt, s a hálátlan nincs megelégedve. Mindennapi- és silánynak találja, de a mint elbeszéli tetteit, oly dolgok jönnek ki, melyeket egy silány és mindennapi teremtés csakugyan nem vihetne véghez. Leginkább azt hibázhatja, hogy nincs meg benne a démoni nők érdekes szörnyszerűsége, mert nincs más szenvedélye a gyémántokon kívül. Azt hiszem, a gyémántot nem szószerint érti, csak olyformán, mint a mikor valakiről azt mondjuk, hogy koronára vágyik, a mi, már magában, erős szenvedély is. Igaz, hogy Szigligeti e szerelmet nem tudta jól összeolvasztani ama másik szenvedélylyel, s kivált a Szenczeyvel való viszonyra nézve sokat homályban hagyott mit igen hatásosan kiemelhetett volna, de ha mindezt megteszi, vajon az úgynevezett szörnyszerűséget nem azzal teszi vala érdekessé, hogy még inkább enyhíti, s nem jő-e összeütközésbe a Fővárosi Lapok elméletével, ki nem kedveli a jó és rossz vegyületét s így a jó némi surrogatumát sem igen lehet tűrnie, a mivel a drámaírók enyhíteni szokták a nagy bűnök hőseit. Legnyomósabban szól a dologhoz a Pesti Napló, kiemeli a mű érdemeit, alapjában jól gondolt tragédiának nevezi, de a kidolgozást sok tekintetben hiányosnak találja. Érintvén némely hibát, a fő hibát Charlotte jellemrajzában találja, s ebben tökéletesen igaza van, azonban inkább érzi, mint kimagyarázza, s jellemzés világossága és következetessége melletti buzgalmában tovább megy, mintsem kellene, s oly drámai szabály felé látszik hajlani, mely egész általánosságban meg nem állhat. «A mű egyik hátránya abban áll – úgymond – hogy a cselekvő személz, kié a főszerep is egyszersmind, az első felvonásokban nem mutatja ki valódi jellemét. Ez a főszemély egy franczia marquisnő, ki egy nagybirtoku magyarhoz ment nőül. Az első felvonásban sejtelmünk sincs róla, minő jellemet fog ölteni a második felvonásban; a másodikban látunk ugyan valmit e nő szívtelenségéből, de nem is sejthetjük mi ő a maga valóságában, sőt a harmadik felvonásban is úgy viseli magát, hogy nem teszszük fel róla azt, a mire a negyedik és ötödik felvonásban képes.» A Pesti Napló ostromolván ez eljárást mind lélektani, mind költői szempontból, így folytatja: «És legkevésbbé áll természetében a tragédiának e titkolódzás s a jellemek és lelki állapotok elleplezése. Valódi tragikum ily eljárás mellett talán lehetlenség is, mert felesleges tán fejtegetni, hogy a tragicum egy tragédiában nemcsak az utolsó felvonásban van, hanem végig kell huzódnia az egész művön s többnyire az első felvonásban is kivehető a végkatasztrófa tompa moraja, mi fokonként emelkedvén, az utolsó felvonásban csak tetőpontot ér. Egy tragicus alaphang vonul végig az egészen, s ez teszi valódi és a szó magasabb értelmében vett költőiségét. Bánk bán első felvonásaiban már nagyon világosan szól s minő mély hatásu az alaphang. Lehetséges-e ez a jellem belső egysége, a főszereplő egész jellemének s lelki állapotának és küzdelmeinek feltárása nélkül? Ha ez csak a jellemfejlesztés előkészítésének és kapcsolatos fokozatának szükségességét sürgetné, nem lehetne ellene szólni, de az a baj, hogy valamivel több. Lehet, hogy a Pesti Napló csak ennyit akart, de többet mondott, s minthogy szavai legnagyobb része igazság, az is annak tetszik a mi nem az. A Pesti Napló azt kivánja a drámairótól, hogy már az első felvonásokban tárja fel hősének valódi, egész jellemét, szándékaival és küzdelmeivel egyetemben. Ez ily mérvben lehetlen, sőt sok tárgy még kisebb nagy mérvben sem engedi meg, mert a jellem a dráma emelkedési pontjáig, az esés kezdetiég, még mind fejlik, sőt néha nagy átváltozásokon megy át, s igy addig nem lehet szó valódi vagy egész jellemről. Shakespearetől fogva az újabb dráma – kivéve a vígjátékot – nem kedveli a főhősben az úgynevezett állandó, kész jellemet, az ilyek pedig leginkább megfelelnének ama követelésnek. A Pesti Napló alább Sophocles Orestesét hozza föl, ki mindjárt fölléptekor elmondja szándékát. Ez keveset bizonyít. Az ó és új kor drámája közt épen az az egyik különbség, hogy amaz az estpositió után csakhamar az emelkedési pontig ér, az elhatározó tett a fő, a görög ki nem állhatta az önmagával küzdő hőst, az akarat ingadozását; míg az újabb kor drámája épen a belső küzdésnek ad nagyobb tért s a hős sorsa fölött végkép határozó tettet minél hátrább tolja. De e mellett hány oly cselekvény van, melyben a hős tulajdonkép nem akar semmit, hanem az ellene megindult cselszövény hozza tevékenységbe, ilyenkor aztán nagyrészt a megindított cselszövény foglalja el az első felvonásokat, s a hős jellemének valódi fejlesztése hátrább esik. Ilyen Othello is, Shakespeare majdnem legtökéletesb szerkezetű drámája; a hős igazában csak a harmadik felvonásban fejlődik.

Visszatérve Szigligeti Charlottejára, nem ott találom a hibát, hogy az első felvonásban nincs letéve a későbbi fejlemények alapja, hanem ott, hogy a második felvonás után a jellemek a függöny mögött fejlődnek s igen is készen lépnek föl. Charlotte az első felvonásban úgy van feltüntetve, mint a ki saját férjét együtt szereti vagyonával, fényével, gazdagabbnak hiszi férjét, mint a minő, s a férj nem világosítja föl, bár sejti a veszélyt, de azt hiszi, hogy még mindent rendbe hozhat. A bukás bekövetkezvén, igen természetes, hogy a fénnyel együtt a Charlotte szerelme is apadoz, melynek egyik része csak hiuság volt. A nő félvén a nyomortól, a mit lehet, megmenteni igyekszik, férje kényes becsületérzése ellenére is. Összetűzésök mutatja, hogy a férj szerelme is apadóban, s a bekövetkezett gyászesemény, melynek a nő az oka, még inkább elválasztja őket. Ime mennyi indok van letéve a viszonyokban és jellemekben, hogy szerző természetes úton vigye hőseit kitűzött czéljához, egy félrelépés, s megbénítja művét. A férj lelkifurdalása és csalódása nejében, már magában felég ok ama őrültszerű rohamokra, s nincs szükség mesterséges izgatásra; e beteg kedélyállapotból s a viszonyok kényszerűségéből önként következik, hogy Charlotte más iránt érez rokonszenvet s menekülni akar férjétől. Mindezt nem lett volna bajos felmutatni a harmadik felvonásban, fejlődésök egy oly drámai pontján, mely a cselekvényt előbbre tolja. Szerző homályban hagyta nézőit, mert maga is homályban tapogatózik. Csak a tettet mutatja föl, s minthogy jellemeit nem fejlesztette, hanem erőltette odáig, elesik a nő átalakulása fejleményének drámai érdeke, el a Szenczey jelleme, pedig mindkettő fontos a katasztrófára. Szerző ha e pontra figyel, mintegy kényszerül Szenczeyt kellőbb világításba helyezni, jobban marquirozni Charlotte jellemét és czélját, mi mind természetesebbé, erősebbé tehette volna a katasztrófát. Igy nemcsak nem érdeklődünk eléggé, de egy s mást nem is értünk. Azt értjük, hogy Charlotte menekülni akar férjétől és mást szeret, azt is értenők, ha férjét azért csukatná az őrültek házába, mert ez halálát idézhetvén elő, Szenczeyhez férjhez mehetne, de azt nem értjük, hogy mint Szenczeynek nem neje, a Szenczey pénzén hogyan akar nagy szerepet játszani a fensőbb társaságban, hol mindkettőjök vagyoni viszonyát igen jól ismerhetik. Szerepet játszani ugyan így is lehet, de nem ott és úgy a hogy Charlotte szerethetné, ki a fensőbb világnak nemcsak fényét szomjúhozza, hanem hódolatát is, s a társadalmi magas állás egész varázsát, legalább így van az első felvonásban megindítva. Ha csak pénzt szomjuhoz, akkor könnyebben elérheti vala czélját úgy, hogy elszökik kedvesével, ha csak szerelmet, akkor azt az elvonultság jobban elleplezi. Szigligeti nem tudta a Charlotte jelleme fejlesztésében a letett alkatrészeket összeolvasztani, s ezt érezzük az utolsó jelenetekben is. Charlotte halála lehetett volna a megaláztatás és szerelem kétségbeesése, külön is, együtt is, de így kivíve egyik sem. A harmadik felvonásban megbénul a mű; e bénaságot, sőt organikus hibát sokkal tudja ugyan takargatni a szerző, de a többszöri látás és gondosabb vizsgálat mind élénkebben érezteti.

Azonban így is annyi jó oldala van, hogy még sokáig tapsok közt fog adatni; idővel feledésbe mehet, nem halhatlan mű, mint Szigligeti legjobb művei sem, de a szerző neve halhatlan lesz drámairodalmunk történetében, mert egy korszak képviselője, mely maig sem végződött be, s melyet nem szün meg újabb diadalokkal jelölni.