STUART MÁRIA SKÓTHONBAN.

Korrajz 5 felvonásban. Irta Zichy Antal. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1865 márczius 24-én.

A magyar journalistika sajátságaihoz tartozik a színkritika iránti előszeretet. Ritkaság s mintegy kivétel, hogy lapjaink egy-egy regényt, eposzt, lyrai gyűjteményt, történelmi vagy bölcselmi munkát megbíráljanak. Boldog Magyarországban sok mindent szerkeszthetni, írhatni, a nélkül, hogy az illető háborgatástól tarthatna, sőt némi siker, egy pár jó barát dícsérgetése majdnem kitünő íróvá idősítheti az embert. A drámaíró nem boldogul ily könnyen. A legszegényebb lapnak is van színkritikusa, s egy-egy új drámához az egész magyar journalistika hozzá szól. Sajátságos jelenség, de az még sajátságosb, hogy politikai lapjainkban átalán véve sokkal jobb szinkritikákat olvashatni, mint a szépirodalmiakban, bár ez utóbbiak annyit bajlódnak a szinházzal, mintha az volna egyedül fontos a magyar nemzeti életben. Megvallom gyöngeségemet, engem sokszor boszantanak a színkritikák, nem annyira azért, hogy a jót gyalázzák, a rosszat dicsérik, noha olykor az is megesik, mint inkább azért, hogy a jobb művekben ritkán dicsérik azt, a mi valóban jó, a gyöngébb művekben pedig ritkán róják meg azt, a mi valóban hiba, s a korlátoltság önteltségével a legtévesebb eszméket hirdetik. Az ember néha hajlandó gáncsolni dicséretöket még akkor is, ha különben helyén volna, s védeni az írót megrovásaik ellen még akkor is, ha műve épen nem sikerült.

Ily kritikát olvastam nemrég a Fővárosi Lapok-ban Zichy drámájáról. A kritika szigorú és éles. Távol legyen tőlem, hogy ezt hibáztassam. De vajon megilleti-e e szigor a Fővárosi Lapok-at, melyek annyi gyönge művet védtek s annyi érdemetlen dicséreteket osztogattak? S vajon, ha valami, nem épen a szigor kötelezi-e a kritikust némi derekasabb analysisre, s van-e ennek nyoma a Fővárosi Lapok színkritikájában? A Fővárosi Lapok színkritikusa Zichy művét leggyöngébbnek tartja a színpadunkon valaha előadott művek között, s még nem látott oly magyar költőt, ki nálánál a drámairással könnyebben elbánt volna. A Fővárosi Lapok színkritikusának nagyon gyönge emlékező tehetsége van. A Szalmaözvegy-től kezdve a Mit csinálnak a szomszédban czímű vígjátékig egy egész csoport mű van, melyeket a legszigorúbb műbíró is gyöngébbeknek fog itélni Zichy művénél. A Királylyal nem jó tréfálni czímű vígjátékot sem lehet egy sorba tenni vele, pedig e művet védték a Fővárosi Lapok még pedig oly absurd eszmével, hogy nem maradhatott megrovás nélkül. Igaz, Zichy művének épen úgy nincs drámai organismusa, mint egy más eredeti vígjátéknak, a Király házasodik czíműnek, de van legalább lélektani alapeszméje, mely amabban hiányzik, bár tecknikai készségre nézve felülmúlja emezt. A Fővárosi Lapok kritikusa tagadja, hogy Zichy művének alapeszméje volna. «Se világosság, se értelem, se eszme, se czél nem uralkodik – úgymond – e zagyvalékos képfűzérben.» Miért tagadni azt, a mit akárki észrevehet. Zichy drámailag nem tudván megtestesíteni alapeszméjét, annyi sebhető oldalt hagyott kritikusainak, hogy teljességgel nem szükség őt oly oldalról is megtámadni, hol fedve van s honnan könnyen visszapattanhat a legélesb kard is.

A ki csak félig figyelt e műre, könnyen átláthatta, hova czéloz a szerző. Zichy nem Stuart Máriát akarta igazolni, hanem azt, hogy miért lett e szerencsétlen királynő azzá, a mi volt s hogyan sodortatott a körülmények és saját szenvedélye által oda, hol boldogságát és országát egyaránt el kellett veszítenie. Oly nőt akart rajzolni, ki eléggé szeszélyes egészen átadni magát egy-egy percz felindulásának, eléggé könnyelmű tenni, tévedni minden meggondolás nélkül; de eléggé belátó és vallásos megbánni, a mit tett, azonban valahányszor elfordítani törekszik tévedése következményeit, mind nagyobb tévedésbe, sőt bűnbe sodortatik, míg végre semmivé lesz. Ez alapeszmét eléggé kitünteti a költő. Knox mindjárt az első felvonásban megtámadja a királynő vallását, Murray pedig házasságra erőlteti. Mária csak azért is más férjet választ, a katholikus Darnleyt; mindegy, bárki legyen; elég, ha csinos. A királynő nem szerethetvén választott férjét, Riccióval ábrándozik, kit férje megölet. Most már megutálja férjét, szabadulni akar tőle. Bothwellt felbátorítják Máriának felindulásában kiejtett szavai, s a légbe röpítteti Darnleyt. Mária eléri a mit óhajtott, Bothwelt különben is szerette, de ím a bűn után visszariad tőle, bár nőül megy hozzá. A közös bűn köti össze őket, többé nem válhatnak el, s a férj a bukás örvényébe vonja magával együtt a nőt. Az események ez összefűzése világosan tanuskodik a szerző alapeszméje mellett, melyet a Fővárosi Lapok kritikusa annyira tagad. Egészen más kérdés: megtestesítette-e a szerző ez alapeszméjét, alakultak-e ez események valódi drámai cselekvénynyé? Bizonyára nem. Részint a tárgy volt nehéz, részint a szerző erőtelen. A történelmi események mintegy ragadták a szerzőt, hogy sok mindent öleljen föl s az egyszerű cselekvény gyönge bonyodalmát tűzze ki czélul. Alapeszméje magában véve ugyan tragikai, de azok az események, melyekből ez felmerült, úgy a mint a történelemben állanak, oly számosak, hogy belőlök három dráma is kitelik. Csaknem magoktól három szakaszra oszlanak, melyek mindenikének külön hőse van. Csak Mária személyisége tartja össze az egészet. Ilyen tárgy, a benne rejlő tragikai alapeszme mellett is, inkább alkalmas regényre, mint drámára, sőt Mária jellemének fejlődését is inkább kitüntetheti a regény detail-rajza, mint a dráma gyors folyama, melyet csak erős és nagy vonásokkal jelölhetni. A szerző, a helyett, hogy az anyag e nehézségeit legyőzni igyekezett volna, még azzal tetézte, hogy épen nem törekedett összpontosítani az események kiinduló pontját, sőt magokat az eseményeket sem. Minden felvonásban egy új hős lép föl, a ki Máriára nagy befolyást gyakorol: előbb Darnley, aztán Riccio, végre Bothwell. Rendre, mintegy felváltva egymást, jelennek meg, s ha egyik végzett, a költő eldobja s a másikat veszi elő. Ezt tehetni biographiában, de nem drámában. Az egymás mellett, de nem egymásból folyó, s az egymás után, de nem egymásra hatva föllépő események között nagy különbség van; a dráma csak emezeket kedveli, s a Zichy művében több van amazokból. Ha mindjárt az első felvonásban föllépnének Riccio és Bothwell, s előkészítve látnánk valamit, a mi velök és általok fejlik: némi bensőbb élet szállana e műbe. Így tableaura foszlik e mű; ott van ugyan mindenikben Mária, de ez csak a meg nem testesülhetett, elvont alapeszme egysége s nem egyszersmind a drámai cselekvényé. Ide járul még az is, hogy a szerző Mária családi és politikai küzdelmeit együtt kívánván rajzolni, sehogy sem tudta összeforrasztani e kettőt. Eleinte úgy kezdődik a cselekvény, mintha a politikai, a vallásos pártok, melyek szaggatják Skótországot, épen oly nevezetes szerepet játszanának e műben, mint Shakespeare Coriolán-jában az aristocratia és democratia. S íme, e küzdelemből csak az elején és végén látunk valamit, s ez annyival nagyobb baj, mert ezáltal a kifejtés homályossá és erőtelenné válik. Miért bukik Mária, azért-e, mert férje gyilkosához ment férjhez, vagy mert ellenszegült az ország közvéleményének? A dráma, Bothwellel való viszonyára helyezi a fősúlyt, de azt sehol sem látjuk drámailag kifejezve, hogy e viszony mennyivel hozta erősebb összeütközésbe az országgal, s mennyire folyt be lényegesen bukására. Azért fejezik be a drámát, kik megkezdték. Knox és Murray, lemondatva a királynőt. Ez helyes, csak az a baj, hogy e két urat a három felvonáson át nem látjuk s a dráma inkább csak sejteti, mint megérteti Skótország politikai küzdelme fejleményeit.

A Fővárosi Lapok kritikusa, a helyett, hogy a dráma e gyönge oldalait fejtegesse, furcsábbnál furcsább követelésekkel áll elő, melyek valóságos æsthetikai forgalomzavarra mutatnak. Ime közülök a legfurcsább: «Maga Stuart Mária is oly minden következetesség nélkül van festve, hogy mindvégig nem jöhetünk tisztába vele. Zichy habozott festésében s a ki a drámaírásban haboz, az – elbukott. Ő nem merte se jónak festeni, se rossznak. Úgy látszik, sok mindent összeolvasott róla; Buchanant, ki a skót királynőt a sárba rántá, épen úgy mint Lesliet, ki őt az égbe emelte, de a különböző vélemények sokkal jobban megzavarták, semhogy a szerencsétlen királynő egész alakká domborodott volna képzeletében. A költők ábrándos, lobbanékony, költői királynőjéből itt nem marad egyéb, mint egy sopánkodó, színeit mindig változtató silány teremtés, ki pathetikusan szónokol és hitványul cselekszik. Se nagyon erényes, se nagyon bűnös lenni nem tud; így se nem szeretjük, se nem gyűlöljük, hanem csak unjuk». Lehet, hogy unjuk, de nem a fentebbi okok miatt. Pusztán csak jó, minden tévedés és bűn nélküli emberből még senki sem alkotott se drámai, se tragikai hőst s nem is fog soha. Ha Zichy csak jónak merte volna festeni Stuart Máriát, épen oly kevéssé értett volna a drámához, mint a Fővárosi Lapok birálója. A mit a biráló hibának tesz ki, az tulajdonkép legjobb a darabban, nem ugyan kivitelben, hanem felfogásban. Shakespearenak nem egy drámai hőse van, a ki se nagyon erényes, se nagyon bűnös nem tud lenni, ki pathetikusan szónokol s hitványul cselekszik, a ki változékony, vagy ha tetszik következetlen, egészen a Fővárosi Lapok felfogása szerint. Ilyen például Coriolán. Nem oly erényes, hogy legyőzze büszkeségét, de oly bűnös sem, hogy végigjátszsza hazaáruló szerepét s Róma falai alól el ne veresse seregét. Szereti hazáját, jobban mint ellenségei, a néptribunok, s mégis elég következetlen és elég hitványul cselekszik, hogy midőn hazaárulónak mondják és száműzik, elmegy és valósággal hazaáruló lesz. Vajon, a ki a drámában haboz, s hősét se egészen rossznak, se egészen jónak nem festi, elbukott-e? Shakespeare még áll, ha ugyan a Fővárosi Lapok kritikusa meg nem buktatja ez új elmélettel.

Nem az a Stuart Mária hibája, hogy se nem jó, se nem rossz; ez épen érdeme, nem pedig az, hogy változékony és következetlen; a tettek látszólagos következetlensége, a legnagyobb következetlenség, a legmélyebb psychologiai lehet, mint Coriolán hazaárulása mutatja; hanem az, hogy a szerző mindazt, a mit Máriában rajzolni akart, nem tudta jól vegyíteni, erős szenvedélylyé olvasztani s e szenvedély nyilatkozatait drámailag kifejezni. Mária csak abstract eszme, a költő intentiójának hordozója, de nem költőileg élő nő, kinek szenvedélye láthatólag, mintegy előttünk fejlik, hogy mi is vele érezzünk, szenvedjünk, küzdjünk. E mellett a költő ritkán igyekszik kitüntetni Mária jellemének lényeges vonásait, ritkán rajzolja oly helyzetben, hogy küzdelmét, belső világát, drámailag fölleplezhesse előttünk. Innen nincs iránta elég részvétünk. A szerző csak egyetlenegyet látszik igazán érteni a drámai cselekvény szövésében, a felvonások bevégzését, midőn egy-egy csattanó jelenet, mint villám, világot vet a cselekvényre és sejteti a szövevényt. Mi haszna, ha a villámot nem előzi meg, vagy nem követi a szenvedélyek küzdelmének fejleménye, a valódi vihar.

Szerzőnek ez első drámai kísérletét inkább általános írói, mint specifikus drámaírói sajátságok jellemzik, mindamellett nem merném azt mondani neki, mit a Fővárosi Lapok kritikusa, hogy hagyjon fel a drámaírással, mert nincs tehetsége hozzá. Balzac első regényei csekély tehetségre mutattak s mégis kitünő regényíró lett belőle. A kritika itélje el a jelent, de hagyjon békét a jövőnek. Hogy valaki jövőjéről biztosan itelhessünk, még egyebet is kellene ismernünk, mint műveit, s akkor is csalódhatunk. Részemről se Zichyt, se a Fővárosi Lapok kritikusát illetőleg, nem elegyedem semmi jóslatba. A Fővárosi Lapok kritikusa igen gyönge kritikát írt Zichy művéről, sokkal gyöngébbet, mint Zichy drámát: de azért még írhat igen jót, mit tiszta szivemből óhajtok.