A Világon Kivül

Csakugyan csodálatos egy földzugoly volt az, a mit Gúthay Lőrincz menedékül kiválasztott, a hogy azt a felhők föltisztultával az Oltárkő magaslatáról meg lehetett látni.

Erről a pontról olyan közel volt érhető, hogy a házakat meg lehetett ott a völgyben számlálni, de a mellett teljesen hozzájárulhatatlan. Az a sziklatömeg, melynek ponkjául az Oltárkő kiágaskodott, mint egy előre dülő fal, zárta el az alatta meghuzódó völgyet. S azok az óriási bükkfák, a mikhez hasonlókat az ó-világban alig lehet találni másutt, mint a borsodi Bükkben, oly sürűséget képeztek előtte, a mi fölött csak a sziklai sasnak volt járása.

A tulsó oldalon ismét egy irtatlan rengeteggel borított hegyoldal fedezte a völgyet; a harmadik oldalát a háromszögnek aztán képezte az a kopár, visszatetsző kép, a mit a mészkőtörés vápái mutatnak, velük szomszédságban egy sárga hegyoldal, mely valamikor szántóföld lehetett, de most csak a heves záporoktól kivájt mély árkok szakgatják végtül-végig; a köznép úgy hija azokat, hogy az ördög barázdái.

E szakadékos hegyoldal fölött van azután az a vágás, a melyből a mészkő- és szénégető-kemenczékhez a tüzelőt szerzik. Azok a kemenczék mind ott láthatók a felső lonkán. Némelyikből fekete füst kanyarog föl, másokból fehér. Ezek a mészkemenczék. Az idén nagy aratásuk lesz a mészégetőknek, a miskolczi görögök templomot építtetnek a tavaszszal. Mind le van már foglalózva a termés – még lábán.

A felső kemenczéktől kanyarog azután alá egy keskeny hegyiut az erdő felé, egyetlen szekér számára való: ez az egyedüli bejárás az országútról a faluba. Ezért nem esik ez a helység útba.

Ez az a falu, amelyiknek nincsen tornya, csak temploma.

Hanem ahelyett azzal kérkedik, hogy a házikók mind cseréppel vannak födve, szép piros a teteje valamennyinek. A téglaégető ott van a falu végén… Itt valami praktikus ember esze jár elől.

Valahonnan az Örvénykő oldalából egy forrás szökell elő, mely apró zuhatagokban csereg a sziklákon alá; a völgyből aztán nem levén kijárása, a szikla tövében kerek tavat képez, az most be van fagyva. Az egész vidék olyan, mintha ezüstműves csinálta volna filigran munkában; zuzmarával födve minden fa és bokor.

– Itt lakik a mi emberünk! Mondá Sámson.

Kadarkuthynak olyan nagy volt e fölfedezés fölötti öröme, hogy íziben megpróbálkozék vele, hogyan lehetne a kecskejáráson lemenni egyenesen a völgybe; hanem aztán csak visszamászott négykézláb; az nem lelkes állatnak való ösvény.

A kinek megadatott Barátfalvába lepillanthatni, annak, ha oda akar jutni, roppant nagy vargabetüt kell csinálni fél napi járóval: az Oltárkőről leballagni Tardonára, onnan Szentpéterre, ott a falú végén rátalálni arra a mély hegyi utra, melyet épen csak a két kerék-vágánya külömböztet meg a záporvájta hegyszakadéktól s aztán azon haladni fölfelé. Az út két oldalát képező sziklafal ki van koptatva a hozzá fenődő tengelyvégektől: az mutatja, hogy ez járt út. Aztán meg az elhullatott széndarabok.

Kadarkuthy Szentpéteren hátrahagyta a két útitársát. Sámson bekvártélyozta magát a csárdába. Nemes Parasztevics uram megkapta a két aranyát, s még egy csomó jó tanácscsal ellátva a pártfogoltját, engedé őt szépen utjára menni.

Azt ugyan megtehette volna, ha egy csöp keresztényi indulat volna benne, hogy kihúzza a klepshidráját, odatartsa a báró elé s aztán a korcsmáros falon lógó miskolczi kalendáriomából kikeresse a deczembert s megmagyarázza neki, hogy «nézd uram, elmult három óra, egy óra mulva lemegy a nap, hova mennél most a hegyek, erdők közé? Sötétben, csikorgó hidegben! Maradj itt a kocsmában reggelig. Durnyizzunk; nyerd vissza a két aranyad!» – De hát csak hagyta menni. – Graeca fides! – A míg a kuncsaft szolgáltatja magát, szolgáljuk hűségesen, barátságosan; a mint kifizetett, nem ismerjük többet egymást.

Kadarkuthyt pedig kergette a vak düh. Dehogy maradt volna. Attól tartott, hogy ha ő reggelig ott marad a csárdában, valami kutyafülű hirül viszi a lévitának a veszedelmet s az neszét véve, megugrik előle. Még ma akart vele találkozni.

Sebesen hajtott hegynek fölfelé; olyan út volt az, a melyről nem lehet letévedni.

Pedig hát a legrövidebb nap még rövidebb szokott lenni az erdők között. Egyszerre beállt a sötétség.

Ekkor kezdte észrevenni, hogy micsoda bolond merényletre vállalkozott. Hisz ez az út egyre fölfelé visz, neki pedig a völgybe kellene valahogy eljutni. Az út két felén meredek sziklafal.

Egyszer aztán a jobboldali sziklaoldal elmarad. Ott következett az őserdő. Azaz, hogy csak akkor tünt szem elé, a mint a mély út egyik oldala elmaradt.

Egy félredült kereszt jelezte, hogy ott egy mellékösvény kezdődik. A kereszten még látható volt a tábla az INRI betükkel, de már a fölfeszített megváltó alakja hiányzott róla.

Kadarkuthy kieszelte, hogy neki most ki kell térni a szekérútból, mert a za szénégető telephez visz föl.

Annyit megtanult a görögtől idáig jöttében, hogy a mély erdőn keresztül vezető ösvényeket az útba eső fák derekára mázolt mészfoltok jelzik. Azt hitte, hogy ezekről a jelekről rátalál a faluba vezető útra magától.

Eddig csak adott valami világosságot a felhőkön keresztül sütő hold, de az erdőben teljes sötétség vette körül; a mészjeleket nem tudta megtalálni. Beletévedt a sürübe.

Alulról harangszó hangzott a távolban, de nem a szemközti völgyből. A kálvinisták nem harangoznak estére; az a szentpéteri harang angeluskongása.

Már arra gondolt, hogy visszaforduljon s megtérjen az elhagyott faluba a két útitársával durnyizni.

Ekkor az erdő sürüjéből egyszerre valami világitó gömb bukkan föl előtte. Egy koponya, sárga, mint a halálfej; két szeme és szája odvából kisértetes fény tör elő.

– Ohó! – dörmögé – egy atheistának nem szabad se ördögöt, se kisértetet hinni.

Az első világitó halálfő után következett a második, azután a harmadik és igy tovább, mig tizenkettő lett belőle. S azok mind hosszú sorban egyenesen ő feléje tartottak.

Mi lesz ebből?

Valami dödörgés hangját is hallotta s kezdett a kisértetes világításnál fekete alakokat megkülömböztetni.

Mikor aztán közel jutottak, látta, hogy ezek bizony nem kisértetek, hanem paraszt emberek; s azok a világító halálfejek megannyi lámpások, kivájt tökkobakból, melyben faggyú mécs pislog.

– Jó estét, földi! – szólitá meg a legelsőt közülök, a ki alkalmasint a többieknek vezetőül szolgált. – Ez az ösvény visz Barátfalvára?

A megszólitott magas szál férfi volt, báránybőr bekecsben, a fején fekete kucsma; egyik kezében a világitó kobak, másikban egy hosszú nyelű vasvilla.

– Fogadj Isten, felelt a földi. Mi, parasztok, ugyan Dudarnak hijuk a falunkat, de az urunk elnevezte Barátfalvának; az urak úgy hiják egymás között.

– Hogy hiják a földesurukat?

– Mi, parasztok, úgy hijuk, hogy «Borkúthy» (A báró nem ismerte ezt a gúnynevet.)

– Nem tenné meg kend nekem jó borravalóért azt a barátságot, hogy kalauzolna el a falujába?

– Megkövetem, én nem élek borravalóval: én vagyok a falu birája.

– Hát akkor valaki más az atyafiak közül.

– Ezek pedig nem a mi falunkból való emberek, mert ezek szentpéteriek; hazatérőben vannak; én mutatom nekik az ösvényt az erdőn keresztül a szekér-utig. Hanem elvezetem én az urat a falunkba, – nem pénzért, csakúgy Isten nevében.

Azzal a többi lámpásvivőkhöz fordult.

– Kendtek már innen oda találnak a szekér-utra maguktól is. Adjon Isten jó éjszakát!

– Jó éjszakát! dörmögék azok egymás után; voltak valami ötvenen, asszony, férfi vegyest. A férfiak mind vasvillával, az asszonyok csúczával ellátva.

– Mit kerestek ezek a szentpéteriek a kendtek falujában? – kérdezé a báró – ilyen nagy ünnepen?

– Hát épen azért jöttek oda, mert nagy ünnep van, harmoniát, meg prédikácziót hallgatni.

– Hát Szentpéteren nincs kálvinista templom?

– Ugyan, hogy van. De a tiszteletes olyan vén már, hogy csak alig hápog s mindig ugyanazt a prédikácziót mondja el, a mit már könyvnélkül tudnak a hivei, de azért senki sem érti; legátus ide nem jár, mert a szentpéteri pátronusoknak az a szokása, hogy a kertajtón szöknek meg a siklus elől; a kántornak meg olyan recsegős a hangja, hogy a vakolat potyog le tőle a falról. Ezért aztán a hivek délelőtt a saját falujokban állják ki a sátoros ünnepet; ott fölveszik az úrvacsorát, délután pedig csapatostul átjönnek mihozzánk, ahol aztán hallanak angyali szép harmoniát, s ahogy a mi tiszteletesünk prédikál, azt azután megérti még a gyerek is; mert nem czifrázza ez a szót, de még is olyan szépen adja, hogy ríva fakad azon még az embernyi ember is.

– Guthay Lőrincznek hiják a tiszteletest ugy-e?

– Igen is; az a becsületes neve.

– No hát én is épen ő hozzá szándékozom.

– Mindjárt tudtam. Ilyenkor télen gyakran látogatják a vidéki urak. Vele együtt járnak farkasra vadászni.

– A tiszteletes hires farkasvadász.

– Bizony nagy jót teszt velünk, mikor ezeket a férgeket pusztitja, a kik miatt nem merjük a tehenünket odakinn legeltetni, s a lovainkat is stzázsálnunk kell; a disznainkból valóságos dézsmát fizetünk nekik.

– Én azonban valami nagyobb dologért keresem a tiszteletest. Én székely vagyok, üveg-huta-tulajdonos. Itt is akarnék egy üveghutát fölállitani; az ahoz valókat akarnám kiókumlálni. Kovarczbányát keresek.

– Óh kérem alássan, abban meg épen nagy szolgálatára lehetek az úrnak; szivesen elvezetem mindenfelé, magam fogok segiteni a turzásnál. Abban nőttem én föl.

(No ez nem volt kedvére a bárónak; hogy rajta és az ellenfelén kivül még egy harmadik is őgyelegjen együtt! Ettől pedig most már meg nem szabadul. A turzáshoz paraszttenyér szükséges).

E közben szépen ballagtak egymás mellett a biró által jól ismert ösvényen.

Kadarkuthy meg akarta nyerni a biró jóindulatát.

– Hogyan van az, biró uram, hogy kend, a ki csak egy kis falunak a birája, olyan okosan tud beszélni; holott annak a nagy városnak, Miskolcznak, a birájával alig lehet az embernek eligazodni?

– Hát hogy a miskolcziak miért tartanak maguknak olyan birót, a kivel nem lehet dűlőre jutni, annak az okát a miskolczi pógárok jobban tudják; hogy pedig nekünk, szegény dudari póroknak jobban föl van vágva a nyelvünk, azt megint csak annak a mi lévitánknak köszönhetjük. Mert az olyan ember, hogy vasárnap délutánonként oda gyüjti a hiveit az iskolaházba s kirakja előttük a maga tudományát. Beszél nekik az ország történetéből, meg azokról a nevezetes dolgokról, a mik a nagyvilágban véghez mentek; idegen nemzetek szokásairól; máskor meg a földmivelésről; és még a nyavalyákról s a gyógyitó erejü füvekről; nyáron tanogatja apraját-nagyját a kertészkedésre; de még – megkövetem – a német szóba is beleveregeti a fejünket.

– Hát aztán mire jó kendteknek az a német szó?

– Hát arra, hogy most már nem csupán Miskolcz a világ, a hová a holminkat vásárra vihetjük, hanem eljárhatunk egész Selmeczig, a hol jobb árakat kapni.

– Csak nem hordják kendtek a szenet, meg a meszet Selmeczig?

– Azt nem; hanem elhordjuk az almánkat, mézünket, viaszkunkat, meg a lúdtollat, lúdzsirt, a miért a selmecziek jól megfizetnek.

– S az mind terem itten?

– A mióta ezt a lévitát hozzánk küldte a jó Isten. Azaz, hogy a mennybéli Úron kivül még a földesuraságunk is küldte egy olyan paksussal, a kiben az volt irva, hogy a mi robotot, uri szolgálatot eddig teljesitettünk, azzal jövendőben mind a lévitának álljunk helybe. Nagyon szegény volt ám ez az Isten háta mögött levő szurdék. A házaink mind náddal tetőzve. No nád, az volt elég. Az a patak a mi az Örvénykőből bugyog, itt a mi völgyünk lapályán csunya mocsárt támasztott, a mint a sziklák közt megszorult. Azt benőtte a nád; a hol meg a csincsése volt, ott a fű úgy tele volt mérges virágokkal, hogy a szarvasmarha mind fölfújódott tőle. S az egészségtelen kigőzölgéstől nyaratszaka ki nem veszett a falunkból a patécs, meg a harmadnapos hideglelés; éjszaka nem lehetett alunni az ezernyi meg ezernyi kuruttyoló békától.

– De hisz ott most egy tó van.

– Az ám. Ezt a tavat a lévita csinálta. Az volt ennek az első dolga, mikor idekerült, hogy kiparancsolt bennünket úrdolgára s a hol a völgy megszorul, czölöpöket veretett le velünk két sorba, azokat befonatta rőzsével, a két sor czölöp között betömette kövekkel. Mi lesz ebből? Hát az lett belőle, hogy egy hónap mulva a mocsár helyén négy singes mélységü tó szaporodott össze, hogy a nádnak még a bugája is elveszett benne. A hegyi patak pedig egyre hordta magával az apró pisztrángokat, a mik ott gyültek meg a tóban. Az első esztendőben a lévita nem engedte meg a tóban a halászást, még a másodikban is csak horoggal; de most már szigonynyal is foghatjuk s akkora pisztrángokat kapunk, mint a karom. Ennek is jó árát adják ám a selmecziek. S a mióta tele van a tavunk pisztránggal, mórest tanul a béka; nem kuruttyol. De a sok lázakat is mintha csak elfujták volna a vidékünkről. Nincs már sárgaképü, kékszáju ember a falunkban. – Azután meg hozatott szép ludakat a lévita a városbul, minden asszonynak adott belőle egyet. Most már azok is úgy elszaporodtak, jó dolguk van a tóban! hogy az asszonyaink egész kereskedést üznek velük.

– Hát nagy gazda a kendtek lévitája?

– Gazda? De azt mondom, hogy az egy pátriárka! Hát a mint nem sok esztendővel ez előtt a szomszédfalubeli kocsmáros behozta Lengyelországból az alamáziát,7) nem tudom én, miből csinálják azt? olyan, mint mikor a vizet ojtatlan mészre öntik, hogy egyszerre föl forr tőle, ebben is tűznek kell lenni valamiképen: hát ez a mi fuvarozó népünk nagyon rákapott az alamáziára. S annak meg az a szokása, hogy az okos ember bolond lesz tőle s a békességes ember veszekedő. Én már arra ösztökéltem a tiszteletest, hogy prédikálja ki a kathedrából az iszákosságot; de ő azt felelte erre, hogy «betegség ez, édes komám, nem prédikáczió kell ennek, hanem orvosság».

Itt félbeszakitá az előadást biró uram ezzel a közbemondással:

– Mert hogy én vagyok a tiszteletes uram fiának a keresztapja.

– Gratulálok. Szabad a becses nevét kérdeznem?

– Danavár János. Igen is, szolgálatjára.

– Jól van, Danavár uram. Folytassa. Hát aztán kitalálta a lévita az alamáziának a medicináját?

– Ugyan kitalálta. Szerzett méhkasokat Kazinczon, azokat fölállitotta egy szárnyékban. A mi vidékünk, ez a völgy is, de még inkább a vágások, tele vannak egész esztendőn át virággal; egy esztendőben háromszor is rajzanak a méhek. Most már minden embernek van méhese a kertjében. S aztán a lévita megtanitotta az asszonyainkat, hogyan kell a méznek az aljából márczot késziteni: méhsert. A szinmézet eladják, a sonkolyt szintén; az aljából készül a méhser. És ez olyan magakedveltető ital, a mi ezt a mi népünket egészen elkapatta a gonosz pokolitaltól, az alamáziától. Igy gyógyitotta ki ezt a mi gonosz betegségünket a mi lévitánk.

– No azt a márczot majd én is megkóstolom.

– Az pedig ugyan jól izlik ám a lúdpecsenyére. A lévita bizonyosan lúdpecsenyét át uraságodnak vacsorára. Uraságod azzal él úgy-e bár?

Kadarkuthy nagyot nevetett erre.

– De hát honnan az ördögbe gondolja kend, hogy én lúdhússal élek?

– Hát ezt úgy vetem ki magamban azzal, a mit a tiszteletestől hallottam. Uraságod azt mondta, hogy Székelyországból való. A tiszteletes azt beszélte előttünk, hogy Székelyországban laknak magyar zsidók. Uraságod karácsony ünnepén utazik. Ezt nem teheti más, mint görög vagy zsidó, a ki a mi ünnepeinket nem tartja. De a beszédje uraságodnak egész magyaros. Azért rá kell térnem, hogy uraságod nem lehet más, mint magyar zsidó s ha zsidó, akkor libasült az eledele.

– (Hogy az ördög vigye el az ilyen föleszelt parasztokat! – gondolá magában Kadarkuthy.)

– De hát ennek a kendtek levitájának valami pénzes embernek kell lennie, hogy úgy ajándékozgat az egész falu népének ludat, méhkast.

– Takarékos ember biz az s nem is veti föl a nagypénteki lidérczhozta pénz; de hát ha nem csurran, cseppen; – egyszer-egyszer az elejtett farkas bőréért kap tiz máriást a vármegyétől, megannyit a szűcstől; ez az ő jövedelme, meg az a kis dáczia, a mit a híveitől kap. De hát azt ő mind nem rakja élire. Egyszer már, az ő ideje alatt, volt annyi fölös pénz a falu kasszájában, hogy arról lehetett tanakodni, mire fordittassék az? A presbiterek azt mondták, hogy épitsünk rajta a templomunk mellé tornyot, legyen a mi falunknak is nyele. Erre azt mondta a mi tiszteletesünk, – különös mondás ám az egy paptól, – hogy «hogy nem a tornyok hirdetik az Isten dicsőségét, hanem a gyümölcsfák» s fölbiztatott bennünket, hogy keritsünk be egy községi gyümölcsös kertet odafönn a vágásban. Ott van elég vadalmafa. Azután hozatott Erdélyországból ojtóágakat egy olyan almafáról, a mit úgy hínak, hogy «oláh-alma», azzal ő maga, meg a betanitott suhanczok valamennyi vad csemetét beojtottak. Olyan ez az oláh alma, hogy azt semmi tolvaj meg nem kivánja, mert zöld marad késő őszig s a ki akkor beleharap, még a gyökerét is elátkozza, olyan savanyu; hanem aztán mikor tavaszszal lehozzuk a hiuból, a hol gyékényre volt kiterítve, akkor olyan illatot ád, mint a rózsa s az ize külömb a dinnyénél. Ezt az almát hordjuk mi el aztán messze földre; a hány zsák almát fölteszünk a szekérre, annyi zsák búzát hozunk vissza helyette cserében. A mi kenyerünk a fán terem.

– Hát aztán szántóföldjük nincs kendteknek maguknak?

– Volna biz az, de hát még sincs. Mert hogy azt a domboldalt, a kin a szántóföldeink feküdtek, nagyon rongálják a záporok. Ennek megint az az oka, hogy hajdanában a szénégetők azt követték, hogy a bükkfáknak még a gyökerét is kiásták; mert a gyökérből égetett szén keményebb tüzet ád, azért többet fizetnek a kovácsok. Ez pedig nagy hiba volt, mert ott azután nem nőhetett föl a régi törzsökből az új csalit; ellenben minden felhőszakadás vigan szaggatta a földult földet s mély árkokat mosott a hegyoldalban fekvő szántóföldeinken végig, úgy, hogy most már nem lehet ekével barázdát húzni a földeinken, csak úgy kapával miveljük s kendert vetünk bele, meg lencsét, borsót. Ez a mi jó tiszteletesünk ugyan egyre gyülölködik8) vele, hogy nem lehetne-e valami olyan fának vagy bokornak a magját megfogantatni a vizmosásokban, a mi az esőt megfogná: de egyik se vallja meg. Nem marad meg ebben a sivány agyagban semmiféle fa.

– No én láttam a külföldön egy olyan fajta fát, a mi megered mindenféle földben, még a holt agyagban is. Nemrég hozták be Európába; úgy hijják, hogy robinia.

– Ugyan az Isten áldja meg nagy jó uramat, mondja meg ezt a szót a mi tiszteletesünknek. Ha ez a segitség Isten kegyelméből beválna minálunk, hogy mi ismét boldog szántó-vető emberek lehetnénk; hogy nem szaladna ki lábunk alól az édes föld, bizony mindnyájunknak az áldása kisérné nagy jó uramat jártában-keltében.

(«Azt! azt! – mondá magában Kadarkuthy. Épen a ti áldástokért járom én most ezt a vidéket!»)

– Ezt tudva, még nagyobb igyekezettel fogom nagy jó uramat hasznos járásában mindenüvé elvezetni.

(Az ördögbe is! – dörmögé a báró. Az kellene csak nekem.)

– Mert tudok ám én homokbányát is, olyant, a mi az üveghutásoknak kivánatos; tiszta fehér; azt hordjuk a házainkba a szoba földét beteriteni.

– A szoba földét?

– Igen is; mert hát földesek a mi szobáink.

– Hát mért nem padlózzák ki kendtek?

– Jaj kérem alásan, szükséges az nekünk, hogy földes legyen, mert az asszonyaink gyertyaszentelőkor bevetik a szoba földjét rozszsal, az csakhamar kicsirázik, mire fűbe megy, akkorra a kis libák kikelnek a tojásból, ott a szobában kész legelőre találnak, azon elcsipegetnek; a mint kitavaszodik az idő, már akkorra kitollasodtak, mehetnek az anyjukkal a mezőre. Ezzel a móddal a mi fehérnépünk hat héttel hamarább viheti a vásárra a libáit, mint a többi paraszt nép, a mikor még lázsiás tallért adnak értük a városi urak, asszonyságok. Nem is csinálja ezt utánuk senki, mert ez az ő titkuk.

– Hát talán erre a titokra is a tiszteletes tanitotta meg kendteket?

– Bizony, minden jóra ő kegyelme tanit bennünket, szegény ostoba földi népet.

– Az Oltárkövön járva, láttam, hogy a kendtek házai mind cserépzsindelylyel vannak födve. Talán ebben is a lévita tudós?

– Hát az meg úgy volt, – hogy követem alássan, – minden faluban vannak hepcziás emberek, a kiknek könnyebb a lelkük, ha valami kontrabontot csinálhatnak. Itt is akadt egynehány zúgolódó, morgolódó ember, a ki azt dohogta a szűr alól, hogy minek volt már ezt a nagy bolond tavat idehozni? a mióta ez itt van, a nád mind kiveszett, mert az a mély vizet nem kivánja; már most ha valakinek a háza (Isten őrizz) le talál égni, hol veszi a fedni való nádat? A Tiszáig nem kap sehol. Meghallotta ezt a panaszt a tiszteletes s legelőször is azt a szokást hozta be, hogy minden ház el legyen látva vizes káddal, csebrekkel, lajtorjával; a gazdák sor szerint bakter számban czirkáljanak éjnek idején az utczán. Csak egy utczánk van, az is hosszu. Azután a csunya kürtőket lebeszélte, a mik a füstöt a konyhaajtón, meg a hiún eresztik körösztül; azok helyett kéményeket rakatott. A hozzávaló téglát magunk égettük; annak a módját is a szájunkba rágta. Mikor aztán az meg volt, akkor meg cserépzsindely készitésre ösztökélt bennünket. Nem restelt ám maga is vállig felgyürkőzve, odaállni a munkások közé s tanogatni, hogyan nyomkodják a formázó vályuba az agyagot. Mingyárt azzal födette be legelőbb a templomot, az iskolát, meg a paplakot, úgy, hogy mikor azt meglátták a parasztok, mind azon imádkoztak, hogy bár csak leégne egyszer a falu, hogy mind cserepes födelet rakhatnának.

– Hát nem tudták maguk fölgyujtani?

– De bizony azt tették. Egy házsártos ember, a kit magam többször kalodába csukattam csunya káromkodásért, egy éjszaka maga fölgyujtotta a házát (Isten bocsássa meg a bünét.) Nagy szél fujt, az asszonynép sivalkodott: «végünk van, porrá ég a falu!» «Dehogy kell annak porrá égni!» kiáltott a tiszteletes s aztán megmutatta, hogy holyan munkát végeznek a debreczeni diákok, a masinisták, mikor ez a kiáltás, hogy «ad arma»! meg «incendium»! s azzal maga fejszét ragadva, fölmászott az égő házzal szomszédos ház tetejére, s kipróbálta rajta a tudományt. A nádfödélnek csak a házgerinczén levő kötését kell elvagdalni s az egész lecsúszik magától. A kévéket aztán kidobálta a nép az utczára; ott ha meggyulladnak, könnyű eloltani. Ilyenformán egy pár óra alatt az egész faluban minden nádtetőt levertünk s ezzel megszabadultunk attól a veszedelemtől, hogy a házaink földig leégjenek, mindenünk hamuvá legyen. – Hogy dolgozott ez az egy ember maga tiz helyett ebben a nagy veszedelemben! Egy ingre vetkőzve! A hol egy tető kigyulladt a sziporkáktól, ő rögtön ott termett a háztetőn! s az égő gerendát csak úgy dobálta le, mintha petrenczerúd volna. Azt kiabálta a nép: «Ez a mi igazi szent Flóriánunk»! – Igy került azután cseréptető alá minden ház. S nekünk az nem került egyébbe, mint a magunk munkájába. – Bizony, nagy jó uram, azt kell nekem mondanom, hogy ez a mi tiszteletesünk (nem azért, mert keresztkomák vagyunk: ő az én fiamnál, én meg az övénél), de valóságos őriző angyala ennek a mi falunknak.

(«No hát én ezt a ti őriző angyalotokat meg fogom ölni.»)

Az ösvény erősen alá felé hanyatlott; egy kanyarodónál, mint apró fénybogarak, világítottak föl hosszú sorban a falu ablakai.

Ez itten Barátfalva.

A hazai helységek legkisebbike, melynek lakos-száma alig megy többre háromszáz léleknél; a szomszédok között Dudar a neve, a mire minden ember a rímet is hozzáteszi: «czudar.»

Biz ez czudar falu is volt, a míg a földesúr Barátfalvának el nem keresztelte; ezt ugyanakkor tette, a mikor a lévitát ide küldte, a kinek a számára, mint patronus, templomot, iskolát, paplakot épittetett. Jó uraság lehetett.

Ez a szem elől elrejtett völgy, melyben Barátfalva rejtőzik, szabályos háromszöget képez; a déli oldalát a szédítő magasságú Örvénykő (Pogánykő, Oltárkő) alkotja; az előtte levő rengetegből tör alá az a patak, mely a völgy fenekén képzett tavat táplálja pisztrángnak való friss vizzel; az északnyugatit egy ősrengeteggel borított meredek hegyoldal, melynek bükkfái a maguk szabadjára nőhetnek föl az égbe; fejsze nem irtja őket, mert az elszállítás annyiba kerülne, mint a mennyit a fa megér.9)

A keletészaki cathetust pedig az a sivár domboldal képezi, melyen a hajdani szántóföldek szégyenkednek; még télen sem tudják eltitkolni kopár voltukat, mert a havat lesepri róluk a szél s mind az ördög barázdáiba, a mély vizárkokba hordja össze. E csapinós hegyoldal tetején kezdődik az a nagy fensík, melynek őserdejéből táplálkoznak a mészégető telepek; s a hol a vágás szabad tért nyit, azon keresztül fehérlik a mészkőbánya szakadéka.

Azon a lonkán, mely a szántóföldeket szegélyezi, most már egy sűrű mogyorófa erdő emelkedik. Igazán hogy erdő! s ugyan emelkedik. A fiatal mogyorógesztjének a fái a Bükkben nem bokrok, hanem sudarak, három öles gyertyaegyenes csemeték. A mogyorótermés is kenyérpótlék.

Ez alatt a szakadékos hegyoldal alatt vonul egy magas kő-gát. Ezt még a régi lakosok fundálták ki azért, hogy a kemenczékről alákanyargó szekérutjukat megvédelmezzék. A lévita még magasabbra emeltette a védőgátat, úgy, hogy most a nyári felhőszakadások rohanó árja sem iszapolhatja el a halas tavat, hanem lefolyik a mély úton; annak nem árt: mészkőből van.

Az egész falu egyetlen utczasorból áll, minden ház mellett kert. Estenden, mint egy tűz-gyöngysor, úgy világít minden háznál egy ablak. A falu közepén a toronytalan templom, mellette a paplak és az iskola.

A lévita lakása nem külömbözik a többi házaktól, a mik a Bükkben levő falvakban láthatók.

Ezeknek a belső berendezése egészen eltér a más vidékbeli magyar parasztházakétól, a miknél az utczaajtóból a konyhába lépünk s a konyhából nyílik aztán kétfelé a két szobaajtó.

A bükkbeli házaknál a bejárás a kamrába vezet, ott van a hombár, a lisztes láda, a szerszámok; de semmi tűzhely. A jobboldali ajtó a lakószobába nyílik, a baloldali a vendégszobába; annak a siska kemenczéjét kívülről fűtik. – A lakószobában van azután egy terjedelmes tűzhely, mely fölött kandallóformára roppant nagy tapasztott süveg van emelve, a mi a szikrákat fölfogja. És így egész lakályosan össze van foglalva a konyha, az étkező, az alvószoba. Az a kandalló engedi látni, hogy mit főznek vacsorára; zsírszag nem támadhat, mert azt kirántja a tűz légvonata a kürtőn; legföljebb egy kis rántás-illat érzik, a mi meg jól esik. S ugyanaz a tűzhely meleget is ád, be is világítja a szobát; nem kell gyertya; még a kis benyílót is melegíti.

… Vajjon jut-e eszébe néha-néha a csodaszép Malárdy Herminának az a vizió, a mit azon a rettenetes menyegzői éjszakán megálmodott a Malárdy kastélyban?

«Kis alacsony házikóban ő a tűzhely mellett áll és főz; – megkóstolja, mit főz? Cibereleves. – Soha sem evett azt úr korában; álmában ízleli először. A tűzhelyen ül egy kis fiu és dudolgat. Szép gyermek; annak ad egy pogácsát a tepsiből, most sütötte…»

Bizony így álmodta ezt a szép Hermina egy zivataros éjszakán!

A külömbség csak az, hogy nem cibereleves készül a tűzhelyen, hanem jó vereshagymás lé, a mihez a lényeges alkatrészt: a tepertős gombóczot úgy gömbölygeti két piros tenyere között egyenkint a gazdasszony s dobálja a forró lébe. Mind fenn úsznak azok; egy sem marad a fazék fenekén.

Aztán meg az is külömbözik az álomképtől, hogy a kis fiú nem ül a tűzhelyen: hanem előtte áll egy zsámolyon s a nyársra húzott ludat forgatja. Már erre is alkalmatos. Ő váltotta föl a pesztonkát, a kinek ki kellett menni a vendégszobát befűteni.

De az álomlátásnak folytatása is van.

… nyílik az ajtó, valaki jő be rajta, kopottas fekete ruhában, de arczát nem láthatja, mert hátra felé fordult; hanem a házi kutya a szögletben, meg a kis gyermek a tűzhelyen ráismernek; amaz eléje fut s kezét nyalja, ez meg örömmel kiált: «itthon apa»… Most felé fordítja arczát a férfi; ez a férj, a jó, a szelíd, a munkás férfi, odamegy nejéhez, megöleli, megcsókolja. «Megjöttél? Itt vagy?» – szól a boldog nő s úgy meg van nyugodva abban, hogy ők most olyan szegények, csakhogy ő itt van!

Lám! még sem álom.

«Itthon a táti.»

Az «elátkozott család» veszetthírű hőse.

Nem az a hajdani alak, az a magas, karcsu legény, kinek szabad mozdulatai, könnyüded fejhordozása elárulják az igazi nagy urat, szemvillanása megigéz, meghódít vagy föllázít, szájszögletein gúnyos, hamis mosoly, öltözete ízléssel párosult pompa. Nem! Ez a barátfalvi lévita, a kinek az arczát a külső vihar megbarnította, a belső vihar megvénítette; nem is látszik most már magasnak, a mint fejét féloldalra és előre hajtja, járásában nem az athléta ruganyossága, hanem az anachoreta nyugodtsága van. Rátekintve alig gondolná az ember, hogy ez az a bátor farkasvadász, ez az a tűzoltó Flórián, a ki égő gerendákkal hajigálózik. (Hát még az a híres birkózó hajdanából!)

Öltözete fekete tóga. Nem reverenda; (mert hiszen nem fölszentelt pap.) A reverenda selyemből van, a tóga csak teveszőrből. – Talán még ugyanaz a tóga, a melyet Guthay Thadeus fölvétetett a fiával, miután a bársony dolmányt levetteté vele? a melyben ott feküdt perczekig a Duna fenekén? a melyben alvó mennyasszonya ablakában megjelent, hogy azt magával elvigye? A régi öltönyöket sokáig elviselték a gazdáik. A divat csak akkor változott, ha az egész ország változott, kivált a papi viselet divatja.10)

A lévita oda megy a feleségéhez s megcsókolja annak a tűztől piros arczát, a kis fiú kezet csókol az apjának. (A fiú gyereket nem szokta az apja csókolgatni, annak nem jó a kényeztetés.)

Guthay Lőrincz leveti a hosszú tógát (azt nem koptatják otthon) s egy fehér gombos sárga flanell újjast ölt fel helyette. Ezt viselték hajdan a családapák, a hogy a népdal énekli róluk: «ha egy abaposztó mentét vettek, abban becsülettel megvénhedtek.»

Csak azután, hogy a tisztes tógát fölakasztotta az almáriomba a felesége mennyasszonyi köntöse mellé, (együtt futottak el azok a világba: a szőrtóga s a fehér selyem viganó azokkal az arany csipke fodrokkal) tért vissza a táti. (Hát bizony «táti»-nak híttuk az apánkat még az én gyerekkoromban is s nagyot bámultunk, mikor a jogász bátyánk hazatért a kollégiumból, s «apám»-nak merte szólítani. Ez már újitás volt.)

Az asszonyka nem nyújthatta a kezét az urának; pedig tanult embernek szokása volt a feleségnek kezet csókolni. El volt foglalva a gombócz gömbölygetéssel. Ugyan a karjai is föl voltak tűrve egész könyökig, s azokra is invitálva lett volna a csók; de az meg illetlenség lett volna.

– A Laczika forgatja a lúdat? – szólalt meg a lévita.

– Az ám. Hadd szolgálja meg a vacsorát. A Böskét kiküldtem a vendégszobát befűteni.

– Helyes. Ma estére meghíttuk a bíró komát vacsorára; a vendégszobában fogok teríteni.

A fölterítés természetesen a családapa kötelessége. Neki kell a czintányérokat leszedni a polczról, a késeket megköszörülni jó élesre, kenyeret szelni minden tányér mellé s az a kenyér kerék nagyságú, nem minden ember birkózik meg vele; azután a csap alól megtölteni az órrost illatos méhsörrel; az öntött gyertyát a regulázható tartóba tenni, (ez már mathematica), a koppantót is mellé, a minek a kezelése, helyesen kimért időközökben épen a családfő hivatala; tudatlan ember eloltja vele a gyertyát; ha pedig bíró uramra bízzák, az a megnyálazott ujjával csippenti el a gyertya taplóját s úgy teszi a hamvát a koppantóba. A gyertyagyújtás sem valami könnyű dolog. Előbb ki kell csiholni aczéllal, tűzkővel, azután az égő taplóra tenni a kénfonalat s annak a kék lángjánál gyujtani meg a piros gyertyabelet.

Alig hogy készen volt mind ezzel a lévita, már hangzott odakünn a bíró uram ismerős lépése; de az egyszersmind meg is volt duplázva; Guthay Lőrincz fogta a gyertyát s kivilágított vele a pitvarba.

Biró uram elől jött be az ajtón, maga után bocsátva a másik jövevényt, a hogy illett s a mint meglátta a tiszteletest, azt mondá:

– Szerencsés jó estvét kivánok tiszteletes uramnak; még egy vendéget hoztam magammal, ha ki nem verne komámasszony bennünket.

Guthay Lőrincz és Kadarkuthy Viktor szemben álltak egymással.

Kadarkuthy sietett magát bemutatni az álnevén.

– Én Barra Áron vagyok, Székelyországból, üveghuta tulajdonos.

– Hozta Isten az urat.

(A régi magyaroknál nem volt szokás az üdvözlésnél a kézszorítás; parolázni csak adás-vevésnél szoktak vagy fogadásból; férfiak egymással össze nem csókolóztak.)

Biró uram sietett közbeszólni.

– Ez a vendég úr magyar zsidó.

– Tehát «schólem!» Azokat ott Erdélyben szombatosoknak hívják. Diák koromban jártam köztük; egymást ezzel a mondattal üdvözlik: «min haólám weád haólám.»

(Hej megszeppent erre a szóra Kadarkúthy. Ez a lévita tud zsidóul; ő pedig egy zsidó szónak sem ura. Itt rögtön föl fog sülni a szerepével.)

– Csak azért mondtam, – szólt a biró, ravaszul hunyorgatva, – hogy valamikép komámasszony holmi sonkával, kolbászszal ne találja megtraktálni a vendégét.

– Ne tessék félni. Tökéletes «schólet»-et fog nálunk találni Barra úr.

(– Scholetet? Hát a’ mi a fránya lehet? – gondolá magában a bíró.)

A lévita megmagyarázta.

– Nálunk minden ételt lúdzsírral készítenek.

– De a libát nem a sakter metszette le, s így az még sem kóser.

(– Jaj de tudákos ember ez a biró, – mondá magában Barra Áron.)

Sietett valahogy kibújni ebből a kellemetlen szerepből.

– Óh kérem, én nem adok semmit a rituális teketóriákra. Nem adok sokat az egész zsidó vallásra. Nekem csak alkalmatlanságomra van. Igen könnyen ki hagynám magam téríttetni.

Azt hitte, hogy majd ez a pap nagy hirtelen kap az alkalmon, hogy nosza most mingyárt elkaphat egy juhot a maga nyája számára.

Csalódott benne. A lévita vállat vont.

– Én nem vagyok hittérítő missionarius. A vallását mindenkinek tisztelem, ki mit hisz, abban idvezül.

(De a bárónak egészen mindegy volt, hogy a paradicsomba jut-e, vagy az Ábrahám kebelébe; ő nem hitt semmit, de izzadt attól a gondolattól, hogy ha most ez a kálvinista theologus ki találja kérdezni a Schulchán-Áruchból, rögtön kisül a komédia-játszása.)

– Beszéljünk inkább idejövetelem czéljáról.

– Igen is, helyes, mondá a bíró. – Tessék magukra maradni. Én megyek a komámasszonyhoz, tudósítani, hogy vendéget hoztam.

Azzal átment a lakószobába.

A lévita levette a vendége válláról a puskát, vadásztarisznyát s odaakasztá a falra a magáé mellé. Aztán a kozsokot is levetteté vele; volt az alatt díszes flanell jankli, borsos szövetből, veres szegélylyel, franczia nevén «bonzsur.» Divatviselet. – Aztán előhozta a pipákat, a dohányos börböncét. Addig nem kezd diskurzushoz magyar ember, a míg rá nem gyujtott.

A báró előadta, hogy mi czélja az idejövetelének, hogy ő homokbányát keres, aztán meg vasmentes mészkövet, végül hamuzsírégetéshez alkalmas erdőt. Ennyi volt az egész tudománya, a mit Parasztevics uramtól beszerzett.

Emberére talált a tiszteletesben. Hogyne volna itten üveggyártáshoz való telep? A legtökéletesebb kovarcz kinálkozik, még folypát is bőven található; fa van elég és olcsó; tartott aztán vendégének egy olyan szakszerű technikai értekezést az üveggyártásról, hogy annak szeme-szája elmeredt bámulatában. Hisz ez az igazi üveghutás!

– De még egy beneficiuma is van ennek a vidéknek, a mi utilizálható az üveggyártásnál, – folytatá a tiszteletes, – ez a mi hegyi patakunk. Ez alkalmas arra, hogy egy nagy malomkereket elhajtson az üveghutánál.

A báró majd kivakkantotta, hogy mi a csodának kell az üveghutához malomkerék?

– Ez a malomkerék pótolja a drága emberi munkát ingyen adott vízerővel a fujtatókhoz és az üvegköszörülőkhöz, úgy, hogy finomabb üveget is lehet majd produkálni, mint közönséges zöld palaczkokat.

A báró nyelvcsettentéssel fejezte ki a csodálkozását.

– Uraságod üveghutája ott a székelyföldön bizonyosan pusztán borvizes üvegeket állit elő.

– Hogy kitalálta! Én csak azon csodálkozom, hogy tiszteletes uram annyi nagy tudománynyal s azok mellett a virtusok mellett, a miket biró uram az erdőn keresztül jöttünkben megismertetett velem, hogyan rekedhetett itt ebben a kis nyomorult falucskában, hogy nem viszik el innen Hadházra vagy Szoboszlóra, egy gazdag eklézsiába?

Hm. Fogas kérdés! Méltó, hogy az ember úgy tegyen, mintha a pipája nem égne s követelné, hogy újra rágyujtsanak. Csak előrukkolt a felelettel.

– Nem vagyok fölszentelt pap.

– Hát miért nem szentelteti föl magát?

Még fogasabb kérdés.

– Hiányzik nálam a kánonszabta qualificatio, a vakonhivés a dogmákban. Én skeptikus vagyok. A mit nem hiszek, azt nem prédikálom. Hogy csak egyet mondjak: a pap azt hirdeti, hogy hat napokon munkálkodjatok, a hetediket meg ünnepeljétek; ő maga pedig hat napon át nem dolgozik semmit, s a hetediken véres verítékkel keresi a kenyerét.

A bárónak nagyon megtetszett ez a mondás!

– No látja, erre én is gondoltam már egynehányszor.

– Ez az én népem pedig ebben a kis völgyben nem teheti azt, hogy a hetedik napot megünnepelje s akkor ne dolgozzék semmit: mert a szénégető máglyáknak, a mészkemenczéknek vasárnap is égni kell; a hámoroknak, a kohóknak a tüzét szombaton nem lehet kioltani, s ha egy üveghuta is jön ide, az sem enged ünnepnapot ülni. A fuvarosoknak meg épen a vasárnap a legerősebb munkaideje, mert Miskolczon hétfőn a hetivásár. Ez az én völgyem olyan zug, a hol a pap mindennap prédikál, a munkás mindennap dolgozik s a munka még jobban dicséri az Istent, mint az imádság. – Én szeretek itten lenni.

(– Jobban tudom én, hogy miért szeretsz te itten lenni!)

A lévita olvasta a vendége arczából a kételkedést. Még jobban föl akarta őt világosítani.

– Azt sem titkolhatom el, hogy a feleségem pápista. Az én puritán előljáróim ezt is kánoni hibának számitanák be nálam; míg ez a kicsiny község itten nem sokat gondol vele; hiszen még húsz év előtt az egész helység római katholikus volt, a hogy a falu végén levő kereszt tanusítja.

– A melyről hiányzik a fölfeszített Krisztus.

– Az ám. Azt ellopták a szentpéteriek.

– Ugyan? Ellopták a Krisztust? Az pedig már igazán «niet-und nagelfest» volt.

A lévitának nem tetszett ez a frivol példaszó.

– Az ő náluk virtus.11) Én a vallásos jelvényeket tisztelem, ha bár felekezetem nem is fogadja be azokat.

– De hát a tiszteletes úr, mint theologus, nem tudta még a saját feleségét sem a maga kálvinista hitére áttéríteni?

– Hogyan? uram! Hogy én az asszonyomat megfoszszam mindattól, a miben az ő lelke megnyugvást talál? a Szűz Mária képétől, a kit szüntelen a keblén visel? a térden elmondott imájától? az óvó keresztvetésétől? a fogadott bőjtjétől, a mit beteg gyermeke fölgyógyulásáért vett magára; s azoktól az apró, kedves szertartásoktól, a mikben a gyermekek öröme találja a vallást, a hitet? Látja az úr ott a szögletben azt a zsámolyos fenyőfácskát, körülaggatva aranyos papirból ragasztott lánczokkal? Ez a karácsonyfa. Mennyi édes várakozást, mennyi ártatlan örömet hoz ez a gyermekszívnek? S a gyermek öröme a szülőké is. De ha én egy nagy alföldi városban megengedném azt, hogy a kálvinista paplakban egy karácsonyfát, festett angyalokkal, égő viaszgyertyákkal fölállítsanak, másnap engem kihordanának a határra. Itt eltűrik.

– Hát a tiszteletes úr nagyon szereti a feleségét?

A lévita csak a fejével intett rá.

(– Annál rosszabb rád nézve, – mondá magában a vendég.)

Hogy még jobban megfeleljen erre a kérdésre, még egy dolgot hozott elő a lévita. Eleinte úgy tetszett, mintha más matériára akarná átvinni a beszélgetést.

– Danavár biró uram bizonyosan elmondta uraságodnak, hogy én a tanításon és prédikáláson kivül még azzal is foglalkozom, hogy az erdőinket nyugtalanító farkasokra vadászok.

– Egészen kiváncsivá tett vele a biró. Magam is erősen passionátus vadász vagyok, főkép ragadozó állatokra. Nekünk ott a székely földön ebben nagy bőségünk van; nálunk még maczkó is kerül elég. S hogyan ejti el a vadait, tiszteletes uram? Farkasveremben vagy vidrafogó vassal?

– Lőni szoktam őket. Van a régi irtványokban egy bozót, onnan szoktak előjönni. Én odarakattam kövekből, fatörzsekből egy lesgunyhót. Onnan szoktam az ordasokat lepuskázni.

– Nagyon szeretném, ha a tiszteletes úr elvinne egyszer magával egy ilyen vadásztréfára.

– Az megtörténhetik; akár a legközelebbi kedden éjjel, a karácsonyi ünnepek után. Az ilyen farkaslesre nagyon meg kell választani az időt. Derült ég kell hozzá, fogytán levő holdvilággal. Tele holdnál a farkas is meglátja a leshez közelítő vadászt s berkébe húzódik.

– Sok farkast elejtett már a tiszteletes úr?

– A mióta itt lakom, a negyvenötödiket.

– S a vadászzsákmányért szép pénzt kaphatott már?

– A füléért ád a vármegye tíz máriást, a bundájáért a szűcs másik tizet.

– S azt mind élire rakja a tiszteletes úr?

– Azt várom, a mig fölszaporodik ezerre. Azon vehetek valamit, a mi Istennek is tetszeni fog, a híveimnek is; de legfőkép az asszonyomnak.

– Ugyan mi lehessen az?

– Egy kis orgona. Tudom, hogy a feleségemnek semmivel sem okozhatok nagyobb örömet, mintha eljátszhatom előtte a «Stabat mater dolorosát», az ő kedvelt zsolozsmáját s Palestrina ájtatos symphoniáit.

Kadarkuthy Viktornak egyszerre fejébe tódult minden vére; egész arcza veres lett a dühtől.

(Azt! Azt! A Stabat matert, a mivel a Malárdy kastélyban megvesztegetted a pápista főúr büszke szivét! a mivel bevetted magad a leánya lelkébe! A miért neked az apád, a puritán kálvinista prédikátor, még halálos órájában sem bocsátott meg! A miért halálvonagló kezével kiadott gyilkoló ellenségednek, hogy megmentse elátkozott ellenfelének fiát a te életednek az árán, hogy ha a viz nem ölt meg, öljön meg a tűz! Ezt az ájtatos nótát akarod te újból elorgonálni, a mivel lecsaltál egy szentet az égből, te orgonás trubadur! s ezért kész vagy bevinni a templomodba az orgonát!)12)

Kadarkuthy közel volt hozzá, hogy fölugorjon a székéről, fölkapja a kenyérszelő öreg kést az asztalról s házi gazdájának a szivébe verje!

… Az ajtó előtt gyerekbeszéd hangja hallatszott, halk kopogtatás mellett.

– Szabad!

Az ajtó nehezen nyilt; két kézzel kellett a kilincsen segíteni; s a kopogtatónak az egyik keze alkalmasint mással volt elfoglalva. Lőrincznek kellett odamenni, hogy fölnyissa a makacs zárt, a mit a helybeli kovács készített lakatos munkában.

Akkor aztán a meglepetés hangján mondá, melybe egy kis neheztelés is vegyült.

– Ah! Ti vagytok?

A felesége volt: karján a kis fiával.

A nő arcza be volt takarva kendővel s a kis fiú is nagy kendővel bebugyolálva. Tűz mellől jöttek s a pitvarban hideg van.

A lévita még mindig fogta az ajtókilincset.

– Nem fektetted még le a gyereket? – dörmögé ridegen.

– Hiszen ma karácsony van, – suttogá a nő.

– Karácsony?

Nyomban jött a magyarázat.

Az ablakot megzörgették kivülről. Gyerekszó hangzott odakünn.

– Szép kis Bethlehemünk van, bevigyük?

A kis gyerek csiklandós nevetéssel bújt még jobban az anyja ölébe. Örömmel kevert félelem volt abban a fojtott kunczogásban.

A lévita még egy alakot látott a pitvar sötétjében a feleségén túl állni. Az volt Danavár uram.

Szigorú arczot mutatott.

– Nem tudom, kúrátor uram megengedi-e, hogy ebbe a házba Bethlehemet hozzanak be?

(Hiszen az is pápista eredetű symbolicus játék.)

– Hogyne engedném? – szólalt meg a biró, a ki egyszersmind az ecclesia kúrátora is.

Azzal kiszólt az utczára: «bejöhettek gyerekek.»

Erre aztán a tiszteletesné letette az öléből a Laczikát; lecsavargatta róla a nagykendőt; a gyermek menten elbújt az ágy mellé s onnan kandikált elő, kiváncsian lesve, hogy mi jön most.

Ekkor aztán a tiszteletesné is levetette a selyemkendőt, mely fejét és állát beburkolá.

A férje bemutatta neki a vendég urat, a hogy az megismertette magát; azon a nevén és mivoltán.

– Szivesen látjuk szegény házunknál, – mondá az asszony. Egész magatartásában meglátszott az úri nő.

Biró uram is benyomakodott az ajtón.

– No hát így néz ki a magyar zsidó! – mondá a tiszteletesnének őszinte parasztenyelgéssel. Hát úgy-e nincs neki se hunczutkája, se hosszú szakálla?

– Föl ne taszítsa komám uram a Bethlehemet!

A gyerek ott jött a sarkában az egész parádéval.

A szent akol volt mintázva, kemény papirosból; a teteje páfránból, a belseje egy szál piros s egy szál zöld viaszgyertyával megvilágítva; ott volt a jászol, mellette fehér báránykák, tehénkék; aztán a boldogságos szűz anya a Jézuskával, Szent József, a pásztorok, a keleti királyok, meg egy szárnyas angyal, mind pompás öltözetekben. Az alakok mind viaszból formálva. És ezt mind maguk az iskolás gyerekek készítik. Arra is a lévita tanította őket. Még most nem dorgálják meg érte; hiszen nem fölszentelt pap. Nem szól neki a «ne csinálj te magadnak faragott képet» egész protestáns szigorával.

A mint a Bethlehemet hozó gyerek letette azt a dicsőséges pompát egy székre, a Laczika is elősettenkedett, s az anyja szoknyájába fogózva, bámult a kivilágított akolba.

Hanem aztán mikor a két énekes gyerek rákezdte a kegyes nótát: «pásztorok! pásztorok! gyertek be!» s arra a pitvarból három juhásznak öltözött kamasz rohant be, zörgős botokkal, a kik azonnal egész hosszában végig vágták magukat a Bethlehem előtt (ez volt az imádat jelképezése), ettől a Laczika úgy megrőkönyödött, hogy nem tartotta az anyja szoknyáját elég biztos menedéknek, hanem az apja háta mögé retirált, s annak a térdei közül dugta elő a fejét, a két lábaszárát átölelve.

Az angyalok elkezdték a ritmust.

«Bethlehembe jer pajtás! Ott van ám a jó tartás! Bor, ser folyik, mint a tenger, Ihatik az ember.»

Kadarkuthy Viktor meg volt némulva a bámulattól.

De nem a Bethlehemet bámulta ő, hanem ezt az asszonyt.

Minő arcz! Minő alak! A mythologiai istennők egyike.

S ez a kábító mosoly az arczon! A mi talán az anyai boldogságnak verőfénye.

És ennek az asszonyságnak a neve: «Báró Kadarkuthy Viktorné!»

Igen is! Ezt a nevet vette föl az oltár előtt. Ezen a néven van beírva az ingóványi matrikulában, hitelesítve két násznagy aláírásával!

Ez az ő felesége és nem Guthay Lőrinczé! Guthay Lőrinczné neve nincs följegyezve semmi anyakönyvben!

Mentől tovább nézte ezt az asszonyt, a vér annál őrültebben nyargalt a szivén keresztül.

Az a Lavater ott az avasi papszeren egyet kifelejtett fiziognomiai jegyzeteiből: a satyriasis bőszült dæmonát. Ha most látná az arczvonásait, azt is megtalálná bennük. Az állattá vált embernek a szenvedélyét. S mikor ez az állat azt hiszi, hogy neki igaza van – emberileg.

Ez az asszony az övé; ezt tőle csalással vették el!

Az angyalhangok énekelik:

«Vesd le juhász a bundát,
Takargasd be Jézuskát,
Mert nincs néki bocskorkája,
Sem sarkantyús csizmácskája,
Fázik az ő lábacskája.»

A szenvedélyes embert ez az egész bibliai játék még jobban feldühítette. Azt hitte, hogy őtet gúnyolják benne! Az ördögöt érezte magában megelevenülni, mikor Máriáról énekeltek előtte.

(«Most már neked meg kell halnod, Guthay Lőrincz! S ha száz életed volna, százszor kell meghalnod.)

A rigmusoknak vége szakadt, a kántáló gyerekek kaptak jutalmul diót, mogyorót és mákos kalácsot, azzal odább vitték a Bethlehemet; a kis Laczika is előjött az apja háta mögül és nagy lelkendezve futott az anyjához, a bethlehemesek verseit ismételve; egy hallásra megtanulta valamennyit. (Hiszen még nem tudott olvasni; a mit szóból értett, az volt a tudománya.)

– No úgye, ilyen czeremóniájuk maguknak nincsen? – szólt a tiszteletesné a vendégéhez. Maguk csak az ó-testamentumot tartják?

– Szép is az, a hogy gyerekkoromból emlékezem rá; különösen a Potifárné, meg a Delila története, aztán meg a Zsuzsánnáé.

– Ez utóbbi könyve apocryph, – jegyzé meg pedánsul a lévita.

– Nekem azt is tanították.

– Én pedig mindezeket kihagyom abból a bibliai kivonatból, a mit az iskolában tanítok. Nem akarom a gyermekek fantáziáját korán fölébreszteni.

– Hátha aztán az egzámenten épen ezt fogja tőlük kérdezni az esperes?

– Nem jön az én iskolámba esperes soha.

Ez ugyan csak kitérő felelet volt.

Véget vetett az egzegetikának alaposan a Makka.

A Makka volt a házi szolgáló; igazi tűzről pattant palócz leány, a téli hideg idő daczára könyökön felül kötött ingujjakkal; a karjai olyan pirosak, mint a czékla, a feje födetlen, a haja elől simára vizezve, hátul szalag közé font varkocsba eresztve, mely máslijával az inát verte.

Egy roppant nagy tálat hozott a két markában emelve, a mely tetézve volt ökölnyi nagyságú gombóczokkal, vagy ha jobban tetszik, «gölödény»-nyel; a tálat az asztal közepére tette; egy nagy fakanál volt beletéve merítőnek.

– Ime, itt a schólet, mondá a tiszteletesné. Bátran leülhet hozzá az úr. Csupa libatepertyűvel készült. Magam készítettem.

Már most hát tudta Kadarkuthy, hogy mi az a schólet.

A tiszteletesné helyet mutatott neki maga mellett jobbról. Balról a koma jutott.

– Parancsoljon leülni.

(Azt is megtartotta a háziasszony, hogy erdélyi úrnak azt kell mondani, hogy «parancsoljon,» a helyett, hogy «tessék.»)

A lévita és a biró azonban a leülés előtt két kezüket a szék támlájára téve, állva maradának. A vendég úr is követte a példájukat.

– Az úr csak üljön le! – dirigálá a háziasszony; – az úrra ez nem tartozik.

(Nem ám, mert az asztaláldás igy szólt: «Jövel Jézus, légy vendégünk, a mit adtál, áldd meg, kérünk» s ez nem a szombatos szájába való.)

– Édes mámi! – sugdosá a Laczika. Hát ez az úr miért nem imádkozott?

– Mert az még nem tudja a hiszekegyet.

A min aztán a Laczika nagyon elbámult.

Még egy kis vita támadt azután a lévita s a felesége között azon, hogy a Laczika melyikük mellett maradjon? Mert a kis gyereknek nem kell a vacsoráló asztalhoz ülni; annak elég volt az ozsonnára kapott bögre teje; ha vacsorát kapna, bikával álmodnék; csak az volt a kérdés, hogy a két szülő közül melyik lesz a keményebb szívű, a ki megállhatja, hogy lopva a szájába ne dugjon a fiúcskának egy kis körömfaladékot? A mámi maradt a győztes. Azt pedig meg kellett engedni a kis fiúnak, hogy ott maradjon a társaságban, mert ágyba fektetni még nem lehetett. A hálókamarácska távol esett, a kandallós szobán is túl. A gyermek ott egyedül féltében meg nem marad. Ma pedig föl is van ébresztve a képzelete a bethlehemesek játéka által. Aztán olyan ritkán lát idegen embert ennél a háznál. Kivált ilyen nagy szál magas embert, a ki még nem tudja a hiszekegyet. Oda könyökölt az anyja térdére, gömbölyű piros orczáját két tenyerébe támasztva s egyre azt az idegen uraságot nézte. Eszébe sem jutott az evés. Jól lakott nézéssel.

Az idegen úrnak volt egy nagy zsebórája, a mi ütötte az órát, meg a fertályt, a mi a Laczikának nagyon imponált.

… A szép Malárdy Elvira ott ült Kadarkuthy Viktor mellett. Mint egy állatszelidítő nő, a ki tigrist etet. Nem is gondol arra, hogy ez a fenevad őt még széttépheti. Igaz magyar háziasszonyok szokása szerint kifogyhatatlan volt a vendégei kinálásában. Elég szép sikerei voltak. A báró jól ki volt éhezve.

Aztán az udvariasság is követelte.

– Ha ilyen bájos ajkak kinálnak; ha ilyen szép kezek szednek a tányéromra…

(Hátha még ezeket a szép kezeket megehetné!)

– Igen rövid vacsoránk lesz – szabódék (szokás szerint) a házi asszony, a lúdpecsenye után. Még csak turós lepényünk lesz, meg mákos kalácsunk, egyéb semmi.

Erre Danavár uram megszólat:

– De bizony láttam én még odakünn a pitvarban egy fatálon valamit kihülni.

– Pszt! – inté a fölszólalót a tiszteletesné s a fejét ingatta, szemmozdulattal jobb oldalra intve.

Az a valami ugyanis egy most főtt sonka volt.

A báró észrevette ezt a némajátékot.

– Nagyon sajnálnám, ha az én szombatosságom rövidítené meg a kegyelmetek karácsonyi vacsoráját. Én miattam sohase zsenirozza magát a tiszteletes asszony; én nem vagyok fanatikus zsidó.

– Igazán nem az? – kérdezé a szép Elvira s óh minő észbontó tekintetet sugároztatott vendége felé.

– Annyira nem vagyok az, hogy akár ma kitérnék a keresztyén hitre, ha akadna valaki, a ki megtanítson a hiszekegyre.

Erre a szóra egyszerre fölpattant a Laczika az anyja öléből s közbeszólt, neki pirult arczczal:

– Megtanítom én arra a bácsit!

Megennivaló volt ez a gyerek! Egy négy esztendős hittérítő.

A lévitának már a nyelve hegyén volt a megfeddés, hogy ilyen szent tárgyat nem illik poharak között vellikálni; de a gyerek szava lefegyverezte a szigorúságát.

Mikor az a kis poronty mondja azt a Krisztus-tagadónak: «majd én megtérítelek!»

– Igazán megtanítasz rá? kérdezé Kadarkuthy.

Ezzel a kérdéssel egészen vakmerővé tette a gyereket.

– Meg én! S odaállt melléje.

Kadarkuthy aztán odaemelte a gyermeket az ölébe. Farkasszemek zöld tüze szikrázott a szemében. («Hisz ez a poronty is Kadarkuthy Viktor fia! Tehát az enyim!»)

A Laczika aztán elmondta előtte végig, szépen megszakgatva, az egész hiszekegyet; a vendég úr utána dörögte.

– Már most mondja el a bácsi!

Kadarkuthy Viktor megpróbálkozott vele. Hiszen könyv nélkül tudta; a kolostorban volt módja megtanulni. De a komédiajátszás végett mégis úgy tett, mintha itt-amott fönnakadna, különösen a szentlélek szakaszánál; a Laczika kisegítette úgy, hogy másodszor már hibátlanul el tudta a vendég úr mondani az egész crédót.

Biró uram a kés nyelével ütötte az asztalt diadalában.

– Ez már dicső! Az Úr csodákat mível a gyermekek által! Még ilyet nem hallottam.

A tiszteletesné kaczagott örömében.

– Még áttéríti a mi kis Laczikánk a vendég urat.

Hanem a lévita savanyú képet csinált hozzá.

– Elég lesz már a tréfából, dörmögé morózusan. A hitvallás dolga nem gyermekjáték.

– De én egészen komolyan veszem a dolgot, mondá a vendég. S azzal a gyermeket letette az öléből; előbb azonban megcsókolá a száját. A gyermek odabújt az anyja ölébe s a vendég csókjától még nedves ajkával közölte az anyjával a csókot. (Ezt is észrevette Kadarkuthy. Egy küldött csók már helyére jutott.)

– Hogyhogy, uram? sürgölé a lévita.

– Egyszerű és érthető a dolog. Én itt szándékozom a Bükkben letelepedni, ha jó üveghutának való telepekre találok s ott hagyom a Székelységben az egész falut, melyben hitsorsosaim laknak. Se kicsiny, se nagy nem marad ottan utánam. Itt pedig szombatos zsinagógát nem kapok. Valami felekezethez kell csatlakoznom, mert Isten igéje nélkül nem élhetek.

(Ő! Az athéista!)

– A zsidó valláshoz legközelebb áll a kálvinista. Legkevesebb újat kell tanulnom benne. Elhatároztam, hogy áttérek.

Biró uram a fájó fogára akart tapintani a vendég úrnak.

– De akkor meg kell ám az úrnak keresztelkedni.

– Tudom, mondá a báró vállrándítva. (Egy kereszteléssel több vagy kevesebb, nem tett nála külömbséget.)

– Akkor keresztapára meg keresztanyára is lesz szüksége az úrnak.

– Azt hiszem, hogy nem kell messze keresnem. Biró uram elvállalja a keresztapai tisztet s talán a tiszteletes asszonyt szabad lesz fölkérnem keresztanyának.

Hermina arcza lángvörös lett e szóra. Ösztön volt-e ez? Előérzete valami fenyegető veszélynek? Vagy csak a szemérmetesség orczapirulása? Hogy már ő neki, a fiatal asszonykának, ilyen nagy mahumedember legyen a keresztfia!

Segítségére sietett a tiszteletes.

– Hát én arról épen nem akarom lebeszélni nagy jó uramat, hogyha contentumára van a helvécziai confessióra áttérni, azt végrehajtsa; de tanácsolnám, hogy végeztesse ezt a czeremóniát Miskolczon, a nagy templomban, a nagytiszteletű sénior úr által, a viczispán és viczispánné keresztszülői assistentiája mellett, ne pedig ebben a mi kis, minden világtól eldugott falunkban.

– De pedig ebbe az én plánumomba épen ez a rejtett falucska quadrál bele. Ugy-e bár, a lévita keresztelhet?

– Igen. Az evangélium nem köti a keresztelést papi méltósághoz, a mi fölfogásunk szerint.

– Hátha én Miskolczon hagyom magamra töltetni a keresztvizet, viczispáni assistentia mellett, annak a híre szétmegy az egész országban: a Székelyföldön is megtudják az én híveim, hogy rájuk nézve apostata lettem. Abból pedig nekem nagy károm származik, mert az ottani üveghutámnak a vevői, szállítói mind szombatosok. S ezeket sem akarom elveszteni. Míg ha itt, Barátfalván megy végbe a kikeresztelkedésem, soha sem tudnak meg abból semmit a székelyek.

– No most már igazán elhiszem az úrnak, hogy zsidó! kiáltott közbe Danavár uram. Hogy miért hiszi el? azt nem magyarázta meg.

– Tehát, ha szabad ismételnem a kérésemet a tiszteletes asszonyhoz: akar-e nekem keresztanyám lenni?

Hermina előbb a férjére nézett; az helyeslő bólintást tett a fejével. Arra aztán tartózkodó lassusággal mozdítá a vendég úr felé a kezét.

Úgy illett, hogy az megcsókolja a feléje nyújtott kezet. Hogy ne? A keresztanyjáét – a keresztfia!

(Tehát már annyira eljutott báró Kadarkuthy Viktor, hogy egy kézcsókot égethessen báró Kadarkuthy Viktorné kezére! Még több olaj a tűzre!)

A tiszteletesné idején látta észrevenni, hogy a Laczika elálmosodott. Engedelmet kért, hogy a kis fiát a szobájába vihesse lefektetni.

– No de előbb koczczintsunk egy pohárt az új hívünk testi, lelki jóvoltáért ebből a jó méhserből, indítványozá biró uram.

Ezt az áldomást viszonozni kellett Herminának. A méhsert asszonyok is ihatják. A méhserben nincs tűz.

Tehát Kadarkuthy Viktor és Kadarkuthy Viktorné már poharat is koczintottak egymással. Az ő poharukban volt tűz.

A tiszteletesné ismét bebugyolálta a kis fiát, bekötötte a maga fejét, állát a selyemkendővel, jó éjszakát kivánt az uraknak s elhagyta a szobát.

Biró uram még ott maradt egy cseppet; nemcsak azért, mert a seres kancsót nem illik félig hagyni az asztalon, az megbántás a házi gazdára nézve, hanem, hogy a holnapi rendet közösen megállapítsák; aztán meg még egy harmadik ok végett is.

– Engedelmet kérek az uraságoktól, hogy még itt maradok alkalmatlankodni, de hát bizonyosságot akarok venni az iránt, hogy holnap mitévők legyünk? Mert ha a homoktelepet, meg a mészvágást akarjuk szemügyre venni, akkor még ma föl kell zavarnom az embereket, hogy holnap korán hajnalban lapátoljanak utat odáig, mert térdig ér ám a hó, s istentiszteletig készen legyenek vele, hogy aztán mind a hívek jelen lehessenek ezen a mi holnapi nevezetes czeremóniánkon.

– Helyes, komám uram, hagyá rá a lévita.

Ekkor Danavár uram egyenesen a vendég úrhoz fordult a kérdéssel:

– De hát igazán valósággal elszánta rá magát, nagy jó uram, hogy itt a mi kis templomunkban felvegye a szent keresztséget?

– A mit mondtam, megmondtam.

– No ha azt akarja, hogy tökéletesen elhigyjem, hogy kész búcsút venni a zsidó vallásától, akkor bizonyítsa be azzal, hogy merjen itt velünk együtt sonkát enni!

A lévita elmosolyodott. Biró uram szépen kimesterkedte, hogy azt a bizonyos valamit, a mit ő látott a pitvarban a fatálon hűlni, az asztalra hozzák. Ez a sonka. Ez volt a harmadik ok! Igaza volt. Sonka nélkül nem karácsony a karácsony. Aztán a végett is lett az előkészítve. A tiszteletes asszony csak azért nem hozatta azt fel, hogy meg ne botránkoztassa vele a székelyföldi vendégét, a kiről azt tudta, hogy Mózes próféta étkezési tilalmait respektálja.

A lévita kikiáltott a Makkának, hogy hozza be a sonkát. Abból azután ő maga nyiszálta le a jó éles konyhakéssel, a mit előbb egy párszor hozzáfent az aczéljához, a szép mosolygós piros szeleteket s lerakta a késlapjával a vendégei tányérjára.

Ekkor aztán biró uram tökéletesen megnyugodhatott a székely üveghutás komoly szándékáról; mert az nem csak hogy megduplázta, triplázta a sonkaszeletet, de sőt a szalonnájával s a barna bőrkéjével együtt tömte a szájába. De már ennek kálvinista gyomrának is kell lenni!

A sonkafalatozás közben aztán megállapodtak a holnapi elvégzendőkben. A czeremónia után következik a lakoma, a mit a község presbiteriuma fog adni az új fölavatott hitsorsos tiszteletére. Biróné asszonyom maga lesz a szakácsné. Tizenegy órakor lesz az ebéd, tizenkettőkor végződik; akkor a vendég úr a tiszteletessel, meg Danavár urammal fölkerekedik, bejárják a bejárandó helyeket, hogy alkonyatra visszatérhessenek. A barátfalvi völgyben korán lemegy a nap. Biró uram mindenütt ott lesz kalauznak.

Hazatérett aztán egy pár órát engednek a pihenésnek. Akkor egy kis borsos borlevessel fölmelegítve a gyomrukat, tarisznyába téve a fagyos szalonnát, kenyeret, a két uraság vállára veszi a puskáját s elmegy farkast lesni, míg a hold fel nem jő. Oda már biró uram nem követi őket, mert ő úgy utálja azt a csúnya toportyánférget, hogy látni sem akarja.

A báró helyesnek találta az egész napi rendet.

A közben aztán az öblös vászonkorsó is fenékig ürült, ideje volt a jojczakázásnak. Biró uram áldást, békességet kivánva az egész házra, összeszedte a kucsmáját, bundáját, furkós botját s eltávozott.

A lévita is jó éjt kívánt a vendégének s kikisérte biró uramat, becsukva az ajtót a reteszszel.

A Makka tudta már a kötelességét: eltakarította az asztalt, azonban ott hagyta a sonkát a fatálon, a nagy konyhakéssel. A vendég uraknak szokásuk (a hogy ő tapasztalá), ha éjszaka fölébrednek, egy kicsit falatozni. A hozzávaló italt is odakészíté egy kis orrosban. Az meg író volt. Kellemetes savanykás ital, a mi a vajköpülésnél kiválik. Az itteni viz meszes, innya nem jó.

Azután megvetette az ágyat a Makka, segített a vendég úrnak a csizmáit lehúzni; a zsebóráját a falon függő hímzett óravánkosra felfüggesztette; a fali órának a ketyegőjét megállította, hogy az álmot ne zavarja; azzal ő is csöndes nyugodalmas jó éjszakát kivánt s kiment az ajtón.

Kadarkuthy levetette magát az ágyba. Testileg ki volt fáradva. Kora hajnaltól kezdve hegyeket mászkált; akkora marsot tett, hogy az egy katonának is elég lett volna. Hanem a lelke annál inkább föl volt izgatva.

Maga mellé tette a gyertyát egy székre s annak a kanóczába bámult. Nem jutott eszébe a hamvát elkoppantani.

A forró vér lázasan nyargalt az ereiben; a fülében hallotta az ütér zúgását.

Arra gondolt, hogy ez az ember, a kit ő halálra keres, s a kire nézve az egy halál nem is elég megtorlás azokért, a miket ő ellene vétett: ez az ember most ott álmodik a paradicsomról annak a tündéri nőnek az oldala mellett, a ki az ő nevét, Kadarkuthy Viktorét, viseli; a kit az ő nevével kért meg fia számára az ő apja; a kit ő neki jegyzett el Malárdy viczispán, a kit ő vele esketett össze a pap és a kit ő, a mióta meglátott, halálosan megszeretett. S most ezekről a tündérajkakról más szíja az üdvösség balzsamát.

Majd borzongott, majd hevült.

Őrjöngő fantáziája megnépesíté az agyát csábító látványokkal. A satyriasis kéjingerlő mysteriumai váltakoztak előtte kinzó elevenséggel. Szenvedélyes extasisával együtt nőtt gyűlöletének dühe. Eddig csak a boszúvágy tette halálos ellenségévé ezt az embert; most szövetkezett azzal a szerelem irigység. Nem szerelemféltés! Félteni csak azt lehet, a mit birunk; az övé az irigység volt; más birja azt, a mi az övé lehetett volna, sőt a mi törvény és czeremónia szerint valósággal az övé, mert hisz az ő nevét viseli.

A gyertya csonkig leégett már a tartóban, bűzölgő füstöt eresztve; ebből a felszálló füstből alakultak az agy viziói, a nimfomániát ingerlő tünemények. A gyertyakanócz végsőt lobbant, s az ő szemét is lezárta az álom.

De az alvás még kegyetlenebb kinzó volt az éber gondolatnál; az még kifestette, megelevenítette, megszólaltatta a képzelet fantómjait: szenvedélye a paroxismusig hevült. Az álom csodatevő dæmon; lehozza az égből a csillagot, felássa a földből a kincset; odadobja a tündért az ölelő karok közé; az epedő ajkak a csók lángolását érzik, a fülek az abelérák fescennináit hallják, az orr balzsamillatot szív fel; a lélek külön válik a testtől s maga kedvére kéjeleg… Akkor az ostoba test egyet vonaglik, s szétfoszlik az álom. Nincs meztelen nimfák táncza, buja almék éneke, szerelemhevítő ámbraillat; hanem tele a szoba faggyugyertya füstjével. A hideg hold süt be az ablakon a jégvirágokon át.

Kadarkuthy Viktor kiugrott az ágyból s elkezdett mezitláb alá s fel toporzékolni a hideg földön. Majd talán azzal lehűti a feje forróságát.

Az sem használt; a teste didergett, de az agya lángolt.

Lefeküdni nem akart többé, nem akart aludni.

Annak a másiknak most bizonyosan édes álmai vannak!

Legyen belőlük örök álom!

A hold fénye odaesett az asztalra, az ott heverő nagy éles késre; annak a pengéje úgy ragyogott benne.

Kadarkuthy Viktor felöltözött egészen, a kosokját is felölté.

Aztán tanácsot tartott a holdvilággal, meg azzal a fényes késsel.

Úgy lesz! Jól van! Nem vár a párbajra. Nem arra, hogy férfi férfi ellen mérkőzzenek össze lovagok módjára; megöli ezt az embert, a hogy meg szokta ölni a boszúálló férj a csábítót, a kit éjfélkor ott talál a neje szobájában.

Megöli az álarczos csalót.

S akkor aztán elfoglalja rögtön maga annak a véres helyét.

Nos hát?

«Férjed vagyok! Én vagyok az igazi férjed!»

Eldűlt a per, ki van mondva az ítélet!

Az éles kést odarejté a kosokja alá.

Azzal halkan felnyitá a szobaajtót, s lassan kitárta, hogy ne nyikorogjon.

A holdvilág átsütött a nyitott ajtón a pitvarba is.

S ott látott Kadarkuthy Viktor egy hárságyon feküdni egy alvó férfit. Bundával volt betakarva. A hárságy oda volt téve keresztben a kandallós szoba elé.

A mint a holdvilág rásütött az alvó arczára, az egyszerre fölébredt. A lévita volt az. Egy furkósbot volt mellé fektetve, egyszerre ahhoz kapott. A mint azonban felismerte az előtte álló alakot, letette a czelőkét a kezéből.

– Valami baj van? kérdezé fektéből fölemelkedve.

Kadarkuthy haragja egyszerre ki volt oltva.

Nem nyúlt a kosokja alá az éles késért. Az nem ennek az embernek volt szánva. Hazudni kellett valamit.

– Megfájdult a fejem, ki akarok menni a szabadba.

– Kegyelmed égve felejtette a gyertyát s az tele füstölte a szobát.

– Az ám.

– Majd segítek rajta. Kinyitom a pitvarajtót s a füst kihuzódik.

S azzal fölkelt, kinyitotta az utczára nyíló ajtót. Szép csöndes éjszaka volt odakünn.

– Ezzel ugyan kissé ki fog hűlni a szobája, mondá a lévita.

– Úgy sem tudok fűtött szobában aludni.

– Én sem.

– Hát kegyelmed mindig itt szokott aludni a pitvarban?

– Rendesen.

Kadarkuthy nagyot sóhajtott. Bolond ember! mondá magában.

Valamit megtudni mégis kiváncsi volt.

– Hát aztán nem szoktak kegyelmednek szivdobogásos álmai lenni?

– Ahhoz méhdöngés kell és pimpimpáré illat.

– Hát a felesége nem fél magában alunni?

– Hisz ott van mellette a fia.

(Igaz! Hisz az nagy védelem.)

– No hát alugyék tovább; én majd kijárom magamat a havon.

– Vigye magával a fustélyomat, valami kóbor kuvasz meg ne riaszsza.

Az utolsó fegyverét is átadta neki: a nehéz ólmos botot.

Kadarkuthy aztán végig járta a falut, megkerülte a tavat; nagy időre került vissza a lévita házához; senki sem vette észre. Aluszik ilyenkor minden jó ember, minden jó kutya.

Mikor benyitott a pitvarajtón, ott látta a hárságyon aludni Guthay Lőrinczet; mélyen aludt, föl sem neszelt az ő bejöttére. Ő nála volt kés is, ólmos bot is. A botot odatette az alvó mellé, a kést beleszúrta a kenyérbe az asztalon.

«Majd holnap!»

Azzal öltözetestül levágta magát a gyékényre, mely nyoszolyája elé volt terítve s ott aludt reggelig csöndesen.