Biró Uram

Hajh bizony nem is a mostani Miskolcz városa volt ám az a száz és egynehány év előtti város; nem az a palotákkal ékes, szinházas, városházas metropolis, a ki két képviselőt küld az országgyülésre.

Sok nagy változásnak is volt alávetve; egyszer a tűzvész rontotta le porig; máskor meg a rohanó árvíz söpörte el, hogy csak a «papszer» házai maradtak meg belőle; sőt egy rettenetes napon a kőeső törte pozdorjává. Nem jégeső, hanem valóságos kőhullás: valami meteorfelhőnek a leomlása, a minők a földpályát keresztezik; egy emberfőnyi nagyságú követ most is mutogatnak belőle a muzeumban.

A mult századbeli házak nem képeztek egymáshoz támaszkodva utczasort, hanem mindenik között volt egy tágas udvar, palánkkal elzárva; alul embermagasságig kőből volt a ház, ablak nélkül, szegletei támaszokkal megerősítve: ez az árviz ellen volt; a kőfalra volt építve a lak, boltozatos szobákkal, vastáblás ablakokkal: ez meg a tűzvész ellen volt. Aztán minden háznak a kifelé fordult szegletén volt egy kukullorium s azon egy keskeny ablak: ez meg a portyázók megfigyelésére volt kitalálva.5)

Mert ámbátor Károly király elrendelte, hogy Miskolcz városát tövissel kell körülkeríteni a kurucz portyázók betörései ellen való biztosságul, azért mégis megtörtént elégszer, hogy nem is a kuruczok, hanem a labanczok s más afféle tolvajok, mikor a népség kinn volt a mezőkön, szőlőkben, beszáguldoztak s végig rabolták a várost.

Egy ilyen félig emeletes házban lakott a Szinyva és a Pecze között Quercina András biró uram. A biróságát jelképezte a kapuja mellé nyujtóztatott kaloda; a mesterségének pedig ott lógott a czímere, a házhiúból kidugott rúdon, pléhtáblán a neve, alatta egy hiúzfej, az alatt meg három rókafark. A palánk ajtaján kellett bemenni; a műhely ajtaja a folyosóra nyílott. Hogy szűcsműhely, azt hitelesíté az ajtóra kiszegezett farkas-irha. Nyári lövés lehetett, mert nagyon vedlett volt. Fülei hiányzottak. Bizonyosan ott hallgatnak már a vármegyeház kéményében.

A báró benyitott a belső üveges ajtón. A műhely egyúttal hivatalos várakozó szoba volt. Az egyik szegletében ott állt egy trabális erős alak, nagyon furcsa öltözetben, mely állt egy hegyes kalapból, azt a kezében tartá, azután egy fehér-piros csíkos zubbonyból, ökölnyi czinkgombokkal, bő tarka plundrából és veres török papucsokból.

Ezt meg sem látta a báró. Méltóságán alul volt, hogy észrevegye.

Hanem a műhelyt kétfelé osztó «pudli» mögött már egy régi ismerősre talált.

Ez volt a tegnapi asztaltárs, a derék Matus.

Ezuttal nem volt már ünnepi öltözetben; csak úgy könyökig felgyűrt ingujjakban parádézott.

De a mint a Matus megpillantotta a műhelybe belépő bárót, utczu neki, vesd el magad! fölszaladt a padlásra. Egy fahágcsó egyenesen odavezetett föl a műhelyből.

A jámbor Matus, a maga egyenes úton járó eszével azt concludálta, hogy ő a tegnapi huszonöt botokat azért kapta meg a vármegyeházán, a miért oly nagyot talált ütni a nagyságos báró úr hátára; most ez aztán jön a biróhoz panaszra s most még a város részéről is meg fogja kapni a maga kutyaporczióját, a hogy dukál.

Dejsz a Matust manapság marczafánkkal sem fogják lecsalogatni a bőrszárító padlásról. Az most önvédelmül azt találta ki, hogy egy nádpálczával elkezdte a padláson sorban fölaggatott irhákat porolni (ahogy ez a molyok végett szükséges), úgy, hogy a nagy püföléstől egy szót sem lehetett hallani.

Pedig hát ebben az egész dologban nem a Matus volt a hibás, hanem az első viczispán tót nyelvtudása, a ki a helyett, hogy «uder», a mi megütést jelent, azt parancsolta, hogy «zabi», a mi pedig jelent agyonütést.

Azonban kevés vártatva nyílt a műhelyből befelé vezető ajtó s kilépett rajta egy megtekintésre méltó alak, a kiről az első tekintetre föl lehetett ismerni, hogy ő a városi drabant.

Elől-hátul púpos volt, a két löcslába térdeivel befelé görbülve, a tenyerei a térdein alul lógtak. Az ilyen termet nem is való egyébnek, mint városi drabantnak. Sótartó alakú csákó volt a fején, termetét zöld frakk ékesíté, vörös gallérral; a válláról szíjpantalléron nagy görbe kard csüngött alá, a mi megjelenését annál félelmesebbé tette.

A belső szobából ez a parancshangú utasítás hangzott elő:

– Zavolaty toje prkoprczár.

A drabantnak szeme-szája tátva maradt, mikor szétnézett a műhelyben. Ő az imént, a hogy bement a biróhoz jelentést tenni, csak egy instanst hagyott idekinn és most itt van kettő.

Azt a másikat (saját vallomása nyomán) úgy jelenté be biró uramnak, hogy «povrazolezecz», a mi jelent kötélentánczolót.

És most biró uram azt parancsolja, hogy hívja be a «prkoprczárt», a ki nem más, mint bukfenczhányó.

Biró uram előtt ugyanis kötélentánczoló vagy bukfenczhányó mindegy s lehet, hogy igaza is van.

Ha van logika a világon, akkor a drabantnak azt kellett konkludálni, hogy ez a másik a bukfenczhányó. Pojáczának elég pojácza volt.

Intett a bárónak, hogy jőjjön a biró uram szine elé.

Biró uram alacsony, tömzsi, tagbaszakadt emberke volt; himlőhelyes arczú; egyik szemöldöke feljebb állt, mint a másik; nagy fogai miatt a száját nem bírta összecsukni. Ujjatlan bőrmellényéből flanell ujjakba rejtett karok nyúltak elő, nagy tenyerekkel; a fejébe nagy vadmacska süveg volt nyomva, olyan alaposan, hogy a füleit kétfelé nyomta.

– No, frisko! frisko! Spjevácz! Muzsikácz! kiáltá a belépő báróra.

A báró nem értett a hallott szóból.

A drabant aztán megmagyarázta neki a dolgot.

– Biró uram előbb azt akarja megtudni, hogy hogyan tudunk énekelni és muzsikálni?

– Sehogy sem tudunk.

Biró uram erre türelmetlen lett, rárivallt kategoricze a báróra:

– Csi znacze, csi nye znacze, ale spjevacze, muzsikacze!

(Akár tudtok, akár nem tudtok, azért énekeljetek, muzsikáljatok.)

A báró most már nevetett.

– Ugyan mi az ördöggel muzsikáljak?

Biró uram odamutatott a báró vállán függő hosszú bőrtokra; azt hitte, abban valami fagót van.

A báró aztán kihúzta a bőrtokból a szép lazzarino csövű duplapuskát.

– Ojoj! mondá biró uram. Puska? (Ez tótul is puska.)

A drabant vette észre, hogy aligha tévedést nem követett el; azt kérdezé hült pofával a bárótól:

– Hát az úr nem bukfenczhányó komédiás?

Erre válaszképen úgy ütötte pofon a báró a drabantot, hogy annak a sótartó csákója menten a jobb fülére csúszott; le nem repülhetett a fejéről, mert oda volt kötve az állához szíjjal. A biróra pedig ráordított a báró tele torokkal:

– Én báró Kadarkuthy vagyok, földes úr! Atta teremtette!

Ez egyszerre nagyot változtatott a situatión. Hát persze, hogy azon kellett volna kezdeni, hogy «atta teremtette!» Szóból értik meg a magyart.

Biró uram hirtelen lekapta a macskabőr-süveget a fejéről s azt mondá: «mi tetszik, kérem alásan?» Tudott már magyarul is.

A mint azonban a báró hangosan elkiáltá a nevét, arra a szóra a műhelyből nyiló ajtón át bedugta a fejét az a másik és sietett a tévedést fölvilágosítani.

– Én vagyok a komédiás.

Erre biró uram végképen elszörnyedt.

– Óh te stariospicza! rivallt a drabantra s a másik még immunis arczfelére egy akkora pofont alkalmazott, hogy a sótartó a bal fülére csúszott vissza. Hozod be mingyárt az igazi komédiást!

Aztán a két nagy tenyerét dörzsölve, azt kérdé mosolygó ábrázattal: «mit tetszik parancsolni a pan welkomozsnye báró úr?»

– Hát én egy derék farkasbőr kosokot akarok magánál megrendelni.

– Zsinórral vagy szironynyal?

– Ahogy szokás. Aztán meg egy ilyen prémes süveget, mint biró uramé.

– Aha. Diva kocskabőrből. Az nagyon szép.

– Aztán meg egy olyan kecskebőr nadrágot, a milyen a Matusnak van.

– Ah! A milyen a Matusnak van? Potyszem csak Matus! Hozd ide a koza-ircha-nohaviczádat!

De a mint ezt a szót meghallotta a Matus odafönn a padláson, hogy «nohavicza!»: két nádpálczával kezdte el verni a bőröket.

– Eredj föl a padlásra! parancsolá biró uram a drabantnak, ki azalatt visszatért a kötéltánczossal. Hozd le a Matust fülénél fogva a padlásról.

A drabant megsimogatta egyik tenyerével az egyik arczpofáját, a másikkal a másikat, s azt felelte, hogy «harmadik pofám nincs!» és nem ment a Matust lefülelni.

– No, hát akkor gyere velem te a magazinba! mondá biró uram, gallérjánál fogva előre lódítva a rendnek őrét, te meg, komédiás, mulattasd addig a méltóságos báró urat; lamatye czigánszke kolisa!

A báró úrral együttmaradt komédiás ugyan nem vetett czigánykereket a méltóságos úr distrahálására, hanem a helyett oda lépett eléje s jól a szeme közé nézett s azután jó lerchenfeldi dialektussal odaszólt neki németül:

«Herr Baron von Kadarkuthy! haben Sie nicht einmal Frater Seraphinus geheissen?»

Kadarkuthynak először hosszúra nyúlt az ábrázatja; a szája tátva maradt, a szemei elmeredtek; fakó arczbőre közepén a harag vörös foltja gyulladt ki. Hallatlan vakmerőség! Egy báró Kadarkuthy Viktort azzal az interpelláczióval állítani szembe, hogy nem hívták-e őtet valamikor Frater Seraphinusnak.

De nagyhamar ismerős mosolygóssá torzult vissza a haragos arcz, a mikor a megszólító arczába jobban belenézett. Kezdett föltámadni az emlékezet. Az! Az! Nemcsak Frater Seraphinus, de még annál is jobb. «Dóri, der amerikanische Affe!» Az volt a szép idő! A bécsi «Paradiesban!»

– Ah! ah! Titanides Sámson! rikkantá el a báró, az én hajdani mæstróm? A kinél én majomember voltam.

– S a kinek a Colombináját elszöktette a majomember.

– Hát aztán mi lett a Colombinából?

– Nem jött vissza; most már a maga kezére dolgozik.

– De hát hogy ismert rám Sámson mester?

– Hát a mint azt tetszett mondani: «én vagyok Kadarkuthy Viktor». A név után.

– De hisz én soha sem mondtam meg kendnek a családi nevemet, mikor együtt bolondoztunk.

– A báró nem mondta meg, de megmondták a kolostorban, a honnan megszökött, mikor a Colombinám miatt ütöttem a nyomát bottal. Aztán nagy fátumom volt nekem már akkor a Kadarkuthy Viktor névvel. Ez okozta minden szerencsétlenségemet. Én egy nagy celebris szemfényvesztőnek a társaságában jártam be a világot, a ki Cagliostro tanítványa volt, Cairoi Ludolfus volt a neve. Egyszer egy hatalmas gazdag úr kastélyában produkáltuk magunkat a Csallóközben, a ki a leánya eljegyzését ünnepelte. A vőlegényét úgy hítták, hogy Kadarkuthy Viktor. Akkor hallottam először ezt a nevet. Szép, karcsú legény volt. Én birkózásra híttam föl a parasztokat s egyiket a másik után vertem földhöz. Ekkor a fiatal vőlegény akaszkodott velem össze. Hát én nekem nagy volt a respektusom az úri familia iránt; nem akartam, hogy a vőlegény nyomorékká törjön a kezem között, csakúgy könnyedén bántam vele; a furfangos suhancz pedig fölhasználta ezt a kiméletemet s egy betyáros gáncsvetéssel úgy döntött a földre, hogy fejemet egy vasrúdba csapva, elszédültem.

– Donner und Dória! kiáltá föl a báró. (Hát nem csak farkasvadász, hanem akrobata is?)

– Nagy szerencsétlenség lett ez rám nézve. Mert a principálisom, a Cairoi bűvész, menten elcsapott a megszégyenülésért. Én aztán kénytelen voltam megint magam állítani össze komédiás truppot. Elindultam a majomemberemet meg a Colombinámat keresni. Tudakozódtam a kolostorban a fráter Seraphinus után. Ott tudtam meg, hogy azt báró Kadarkuthy Viktornak hívják. Akkor hát az a másik, a ki velem megbirkózott a főúri kastélyban, nem volt az igazi. Az igazi Párisban éli világát. Ez itt egy pseudo báró. Ekkor irtam én a báró úrnak, hogy jőjjön haza. Nem emlékszik rá?

– Hogyne emlékezném!

– S meg sem köszöni?

– Köszönöm a manót! Egy esztendeig ültem a kassai börtönben ezért a szivességért.

– De most már legalább Kadarkuthy báró lett az úrból, de én pocsékká vagyok téve; mert akárhol ütöm föl a komédia-bódémat, hogy itt van a legyőzhetetlen Titanides Sámson, mind azt kiabálják föl rám, hogy: «Földhöz csapott a csallóközi vőlegény!» A kiről most már jól tudom, hogy az senki sem más, mint a barátfalvi lévita.

– Hát ezt honnan tudja a mester?

– Honnan tudom? Hiszen tudja annak a históriáját minden ember ezen a vidéken. Tudják a viczispánok, a szolgabiró, az esperes, a parasztok, a hajduk; de az egy sem mondja meg, mert mind valamennyien szinpathiáznak vele. Szereti azt minden ember, férfi, asszony, gyerek. Csodákat beszélnek felőle. Hogy mentett meg a nagy hegyi árvízből tíz gyereket egy maga; hogy pusztítja a dúló farkasokat; hogy téríti meg a rossz embereket igaz életmódra; hogy tanítja meg az embereket vad fákból gyümölcsfákat csinálni, a kőből is olajat csavarni; s aztán milyen prédikácziókat tud tartani, hogy azokért a harmadik faluból is eljárnak Barátfalvára. Hanem azért, ha azt kérdi egy idegen ember, hogy hol van Barátfalva, arra mindenki azt mondja, hogy «tudja a fránya!»

– Ah! E szerint engem szándékosan bolonddá tartott eddig minden ember?

– Hát persze, hogy persze. Utoljára ide küldték a biróhoz, a szűcsmesterhez, a ki a farkasbőröket rendesen megveszi a lévitától. De hát fogadjunk, hogy majd mikor rákerül a sor arra a kérdésre, hogy hol lakik hát az a derék vadász, a ki ezeket a toportyánférgeket rendre lövöldözi, biró uram holdvilágbanéző pofát fog csinálni s azt feleli: «ojojoj! az túl lakik a Verhovinán, még Lengyelországon is túl, az ott lakik Muszkaországban.»

– Most mit csináljak én ezekkel az emberekkel?

– Ezekkel semmit. Hanem énvelem csinálhat valamit a báró.

– Kenddel, hej?

– Vélem hát. Nekem kell arra az átkozott ficzkóra rátalálnom, a ki engemet világcsúfjává tett. Én fogom annak a búvóhelyét kiszaglászni, mint a trüfli-kutya a szarvasgombáét, hogy, ha kikapartam, előczibálhassam: «no, hát most mutasd meg, hogy milyen akrobata vagy?»

– Itt, itt! a miskolczi nagy piacz közepén kell neki megbirkózni velem a népség szeme láttára, a barátfalvi lévitának! Dejsz ezt el nem engedem a bőrének.

A komédiás teletorokkal röhögött ennek a kapitális ötletének. A barátfalvi lévita fog birkózni a piaczon a Sámsonnal! Oda is fog vágatni a padlóhoz. Majd egészen máskép fog bánni a Sámson a diákkal, mint a hogy bánt a czifra vőlegénynyel!

Hanem Kadarkuthy azt mormogta a fogai közül:

– Az ám! Ha én hagyok neked belőle valamit.

– No, már hagysz, – dörmögé vissza a Sámson.

S aztán mind a kettő magának tartotta, a mit gondolt.

A discursust németül folytatták.

Ha a szücs-biró hallgatózni találna is az ajtón keresztül, nem értene meg belőle semmit.

De hátha tud németül? No, nem a biró, az nem tud, csak tótul; de a szűcsmester tudhat németül is, a hogy magyarul megtanult az első «teremtettére.»

Nyitotta már az ajtót.

Querczina uram jött elől, mögötte a drabant.

A fegyveres vitéz alig látszott ki a prémes menték, kosokok halmazából, a mi a két vállára volt rakva. Az egész magazint magával hozta.

A biró ellenben nyalábbal czipelte a kész kecskebőr nadrágokat és prémes süvegeket.

A sok drága portékát mind lerakták a hosszú asztalra egymás sorjába. Lehetett belőlük válogatni; volt ott báránybőr bekecs is, rókamálos is.

A bárónak csak a farkasbőr bekecsek tetszettek. Fölpróbált kettőt-hármat, melyik lesz kommótusabb?

– No ez lesz igazán modális! – mondá a biró, egyet kihúzva a többi közül. Ilyen kosokja, tudom, a császárnak sincs. Egészen fekete farkasbőr.

– Fekete farkas? No, ez igazán ritkaság. Ennél maradjunk. Mi az ára? – mondá a báró.

– Csak úgy, mint a többi. Negyven vonás forint.

– Ah, az drága! – ellenkezék a báró. Hiszen kelmed tíz máriásért veszi a farkasirhát a barátfalvi lévitától.

– Kicsoda? Micsoda? Cso ti robis! Itt sülyedjek el a földbe, ha valaha hírét is hallottam a barátfalvi lévitának!

– Nono! Májszter! Nekem a tekintetes perceptor úr mondta, a ki a farkasfülekért tíz máriást szokott fizetni a vadásznak.

– Úgy? hát az a vadász a lévita? No, azt nem tudtam, én csak úgy ismerem, hogy vlkójáger.

– No, ha ismeri, akkor hát csak tudja, hogy hol lakik.

– Ojojó! Hogyne tudnám? Az a Barátfalva itt van mingyárt a szomszédban, a Verhovinán túl, Dunajecz mellett, a hideg völgyben, ott teremnek a legszebb farkasok.

A két kuncsaft összenézett.

– Hab isz nid xagt? – motyogá a Sámson németül.

A báró aztán lealkudta a kosok árát negyven kurta forintra. A süveget, meg a lábhüvelyt aztán ráadásul kapta, nagylelkűségből. Azokba mingyárt bele is pánczélozta magát.

– Hát te másik, neked mi kell? – förmedt rá a biró a komédiásra.

– Concessa kell piaczi productióra.

– Aztán mit tudsz?

– Sámson vagyok.

– Ha Sámson vagy, hadd látom, hogy emeled föl a fogaddal ezt az asztalt?

Az pedig meg volt rakva prémes bekecsekkel.

Válasz helyett a Sámson azt tette, hogy a kis púpos drabantot fölkapta a karjánál fogva s még azt is odadobta az asztalra, úgy emelte föl azt a fogaival.

– Hujúj! Megkapod a concessát. Fizetsz előbb egy máriást! Ez taksa neked. Nem neked! Tüled! Nekemnek. Rozumis?