Itt Van Hát Barátfalva

Matus meglátta a padláslyukon át, hogy a báró eltávozott. Azt is látta, hogy az most átöltözött; a gunyáját is itt hagyta. Azonnal lejött a padlásról. A nádpálczát is hozta.

A májszter, meg a drabant a fölhalmozott szőrmeárúkat czepelték vissza a magazinba.

A báró által levetett öltönyök ott hevertek a padon; majd visszajön értük egyszer, (ha visszajöhet).

A Matus neki állt s a báró selyem puliderjére olyan huszonötöt vert a nádpálczával, hogy ha az maga is benne lett volna, bizony megemlegette volna.

Az ordália befejezése előtt a majszter is előkerült a magazinból. Ő meg dühös volt a Matusra azért, hogy nem jött le a parancsára a padlásról, magának kellett czepekedni s irányadó véleményének akként adott kifejezést, hogy ő meg az öklével ütögetett a Matusnak a fejére; de a mi a vitézt nem akadályozta abban, hogy tovább folytassa a leszámolást a puliderrel: «huszonhárom, huszonnégy, huszonöt!»

– Hát te sibenyecz! mért nem jöttél, mikor hittalak?

– Nem hallottam a porolástól.

– De már most «ezt» meghallottad?

– De legalább kitöltöttem a boszúmat!

S ezzel a világ rendje helyre lett állítva. Legalább egy időre.

A két szövetséges társ pedig ballagott odább a Szinyva partján.

A báró, (most már egészen autochton bükkbeli magyar dzsentrinek öltözve), meg a komédiás.

– Kérem, kérem, – mondá a báró, tenyerét hátrafelé tartva, hogy a kompanyonját tiszteletteljes távolságtartásra figyelmeztesse. Az utczán külömben is csak egy szál padló képezte a gyalogjárót.

– De hiszen, kérem, én valamit akarok közölni a báró úrral, s azt nem kiabálhatom fönhangon, hogy az egész utcza meghallja.

(Az egész utcza állt egy osgyányi fazekasból, a ki a gyékényes szekeréről kiabálta, hogy «vegyenek bögrét, köcsögöt!»)

– No hát, nem bánom, jöhet kend mellettem, de akkor tartsa a kezében a süvegét.

Ez úgy is illet! A ki komédiás, hordja a markában a sipkáját, mikor egy rangbeli urasággal beszél.

– Még azt hihetnék, hogy egymáshoz tartozunk!

– Pedig az már régen volt.

A komédiás tehát előadta a maga egész fölfedezésitervét.

A vármegyének mappája nincs. Ha volna, sem érne semmit. Ellenben van a Bükk kellős közepén egy messze kimagasló bérczorom, a mi még Gömörbe is ellátszik. Azt úgy hivják, hogy «Örvénykő, Pogányoltár!»

A ki annak a sziklacsúcsnak a tetejére fölmászik, az mint egy földabroszt, úgy látja maga alatt elterülni az egész Borsod vármegyét, valamennyi hegyeivel, völgyeivel, folyóival és helységeivel együtt. Akkor azután egészen könnyű föladat lesz, kikeresni a helységek közül azt, a melyiknek a neve Barátfalva.

Miről lehet azt kitalálni? Arról, hogy annak a helységnek nincsen tornya. A legkisebb faluban is, a hol maga harangoz a pap, van egy torony, a hol harangozhat; de a mely helységnek csak lévitája vagyon, annak se harangja, se tornya nem vagyon, (a hogy palócz nyelven mondják).

Erről fognak ráismerni. Még más egyébről is. A szénégető, mészégető kemenczékről. A terv beválik.

Most csak egy jó kalauzról kell gondoskodni, a ki Miskolczról a rengeteg Bükkön keresztül, a Hámor, Diósgyőr, a Paulinus kolostor megkerülésével elvezesse a turistákat az Oltárkő hegytetejéig.

– Nehéz lesz a dolog, – véleményezé a báró. Holnap karácsony vasárnapja. Ilyen nagy ünnepen ez a bigott nép nem vállalkozik kalauzságra.

Fittyet hányt erre a scrupulusra a komédiás.

– Karácsony ám, a kinek karácsony! De nekünk görögöknek holnap csak Eustrát napja van; a mi karácsonyunk tizenkét nappal hátrább esik. Az én házi gazdám pedig szintén görög; elvezet az bennünket az Oltárkőre, ha jól megfizetjük; az én gazdám, a Parasztevics.

– S ismeri az jól a vidéket? a Bükk erdőséget?

– Hát ki ismerje, ha nem a Parasztevics? Az én patriotám! A macedó-görög! Hisz az a gubicsszedő. Az a hivatala.

Tudta is a báró, hogy mi az a gubics?

Megmagyarázta aztán neki Sámson, hogy ez az, a mi nélkül a cserző vargák nem élhetnek.

Parasztevics uram a saját házában lakott, egyike volt azoknak a görögöknek, a kiknek az ivadékai a jelen század közepén a félmilliósok osztályát képviselték Miskolczon, (tisztességes spekuláczióval).

Ez még most csak a gubicson kezdte.

A mint a vendége, a Sámson bemutatta neki a bárót, a görög igen szivesen fogadta. A két honfitárs egymás között új görög nyelven beszélt, a mit a báró nem értett. Az első szavaknál a görög meginvitálta az asztalához ebédre a bárót s föltette eléje a drága jó hajvárit (caviar), a mire következett a hatalmasan fölvereshagymázott olajos bab; de a mint a Sámson még tovább beszélt, már akkor csiramálé és zucsok is került az asztalra, (az előbbi csirás búzából, az utóbbi mustba mártott dióból készült), sőt végtére annyira ment a vendégszeretet, hogy bőjtmegszegéssel még disznósajtot is tett föl a báró elé, a mivel az aztán tökéletesen jóllakott. Italul szolgált a márcz. (Ez meg aligha nem mézből támad.)

Ez alatt a két görög nyélbe sütötte a tervet.

Két körmöczi arany a díja a vezetői szolgálatnak.

A terv pedig ebből áll.

A görög elvezeti az erdőkön keresztül a két kutatót az Oltárkőig; onnan aztán majd rátalálnak a keresett helységre puszta szemmel.

– De hát olyan nagyon ismerős-e Parasztevics uram a Bükk erdőséggel? – kérdezé a báró.

– Hogy a Parasztevics ismerős e a Bükk erdővel? – felelt bántódottan a görög. Hisz Parasztevics kedvéért még nótát is csináltak a palóczok.

Azt el is danolta hatalmas fűrészhangon.

(Ugyan kár volna, ha ezt a szép nótát népdal-gyűjteményeink meg nem örökítenék.)

«Barczikára nem mehetsz,
Ott gubicsot nem szehetsz:
Három a polyka.

Ott lakik az Óváry,
Töltött puskával vári:
Három a polyka.»6)

– Csak azért akartam megtudni, – mondá a báró, – mert akkor, ha olyan jól ismeri Parasztevics uram az erdők minden zege-zugát, talán egyenesen rá is tudna az úr vezetni bennünket Barátfalvára.

– Barátfalvára!? – kiálta fel sértődötten a görög, – hát tanult a báró úr physicát?

Nem is várta be, hogy a báró ráhagyja, hogy tanult.

– No, ha tanulta, akkor tudhatja, hogy a gubics csak tölgyfán terem; a ki pedig szénégető, az bükkfából égeti a szenet; hogy keresne a Parasztevics bükkerdőben gubicsot?

A báró most már igazán méregbe jött.

– De már, hallja kend Parasztevics uram; a mi sok, az sok! Engem minden ember orromnál fogva hurczol, hatan hatféle tudományból bizonyítják, hogy ők nem tudnak a barátfalvi lévita felől semmit, corpus jurisból, geographiából, logikából, pedig mind a hatan tudják, hogy hol van? S most még kend előáll nekem a physicából bizonyítani, hogy nem tudhatja? Ördög szánkázta lelke! Hogy a kutya tutulja meg kendet!

– No csak ne szánkáztassa a méltóságos úr az ördögöt az én lelkemen; a kutyával se tutúltasson meg engem, a mi igen nagy káromkodás, mivelhogy a kutya akkor tutúl, mikor valakinek a halálát érzi. No, hát én vagyok az a hetedik, a ki igazán nem tudja, hogy hol lakik az a barátfalvi lévita, de a ki a báró urat rá fogja egyenesen vezetni. Erre már nemesi parolámat adom.

(Ezzel a szóval kellett értésére adnia a bárónak, hogy a házi gazdával ne beszéljen per «kend», mert az nemes ember. A macedó-görögök mind nemes emberek voltak, Igaz, derék, hazafias érzelmű, magyarul beszélő nemes emberek.)

– Hanem már most én adok egy jó tanácsot a bárónak, a mit jó lesz bevenni. A komám, a Titanides Sámson már elmondta nekem, hogy miféle közös szándékuk van méltóságtoknak azzal a barátfalvi lévitával. A mivel az a báró urat megsértette, azt bizony az én hajdani hazámban sem bocsátaná meg senki. Az én dicső őseim a trójai háborút sokkalta kisebb okból indíták meg. Tehát, ha boszút akar érte állani, azt helyeslem; hanem a planumot nem komendálom. Ha most méltóságtok ketten beállítanak Barátfalvára, azzal a szándékkal, hogy a lévitát kihúzzák a parokhiából, az a sok goromba mészégető, szénégető csákányt, fejszét ragad, s úgy agyonveri mind a kettőjüket, hogy a kakas sem kukorít utánuk többet.

– Ebben van valami, – dörmögé Kadarkuthy.

– Hát az én plánumom a következő. Ne menjenek maguk mind a ketten Barátfalvára együtt. A lévita már ismeri Sámson komát. Hanem menjen csak a báró egyedül, a Sámson pedig maradjon hátra valamelyik nagyobb faluban, a hol csárda van; teszem Kazinczon vagy Szent-Péteren s ott várja be a dolog végét.

– Helyes.

– De aztán a báró se rontson be a lévitához azzal a szóval, hogy «én vagyok a báró Kadarkuthy, hozom a menydörgős ménkűt». Hanem mondjon valami mást!

– Az az, hogy hazudjam. Derék provinczia ez, a hol az embert mindenki arra tanítja, hogy mit hazudjon.

– No hát persze! Hazudni csak «kő.» Ha az emberek nem hazudnának egymásnak, olyan marakodás volna a világon, hogy soha se lenne vége. Hát teszem föl, mondja a báró azt, hogy onnan Erdélyből jött, válaszszon a székely Bara, Barta, Barna nevek közül egyet, aztán adja ki magát üveghutásnak. Mondja azt, hogy üveghutának való helyet keres a Bükkben, a kamarától árendában, vagy ha uraságé, zálogban, harminczkét esztendőre.

– Attól tartok, hogy az a lévita tudja, hogy miből készül az üveg.

– Hát hisz azt a báró is megtudhatja. Nem tanult technologiát?

– Nem is akarom megtanulni!

– Jól van! Hát ne beszéljen egyébről, mint erről a három dologról. Először is olyan homokbányát keresni, a mi az üveghez való kovarczot előteremti; másodszor olyan erdőt, a hol a hamúzsír-égetés nagyon kevésbe kerül; harmadszor olyan mészkőbányát, a mely nincs vassal keverve. Ennyit csak meg tud a fejében tartani a báró úr?

– No, ennyit igen.

– No, a többi aztán akkor jön magától. A báró fölkéri a lévitát, mint a vidéket ismerő jártas kalauzt, hogy keressenek homokot és mészkövet, a mi ott bizonynyal van elég.

– De én nem tudom megkülömböztetni a homokot a mésztől.

– Hát hiszen nem is kerül arra a sor. A kosta mindig készen áll az idegen utas kalauzolására; annak olyan passzió a kutyagolás, mint a gavallérnak a kalamajka. Ez alkalommal pedig az is kecsegtető lesz rá nézve, hogy ha egy üveghuta támad a környékén, abban az ő hiveinek majd nagy keresete nyilik. Ekkor aztán ő is vállára kapja a puskáját, – mert puska nélkül nem sétál az ember a Bükkben, – s szép csendesen elindulnak követ keresni a hegyek közé. Mikor aztán jó mélyen benjárnak a sűrű erdőben, majd csak találnak valahol egy tisztásra, a mi eltart ötven-hatvan lépésnyire. Itt azután megállítja a kisérőjét a báró, s azt mondja neki: «hallod-e te Gutay Lőrincz, nem vagyok én Barna Áron, üveghutás, hanem vagyok báró Kadarkuthy Viktor, a kinek a nevét te kuszpitoltad, a ki helyett megházasodtál, s a kit te miattad tömlöczbe csuktak. Tudod-e, hogy mi az a vendetta?»

A báró a vállára ütött a görögnek.

– Ezt jól találta el, nemes uram.

– No, mert az én hajdani hazámban is így szokták a vitájukat eligazítani az igazi klephtek. No, hát akkor azt fogja mondani a báró az ellenfelének: «már most hát mérj ki hatvan lépést ebből a tisztásból magadnak, ott állj meg és vedd a fegyvert kezedbe s aztán majd addig lőjjünk egymásra, a mig kettőnk közül egyikünk a mohos fűbe nem harap.»

– A lelkemből beszél, nemes uram!

– Még egy okos dolgot mondok, ezt is a klephtektől tanultam. Mikor az ember puskás ellenséggel áll szemben, arra vigyázzon, hogy a puska elsülésekor két lángot lát-e, vagy csak egyet? Ha kettőt lát, akkor meg se mozduljon, mert a lövés félre megy; de ha csak egyet lát, akkor ugorjon félre, mert a lövés egyenesen a fejének van czélozva.

– Jól van, úgy teszek.

– Akkor aztán csak két dolog történhetik meg. Vagy a lévita lövi agyon a bárót, vagy a báró a lévitát. Az első esetben, ha a komám két napig hiába fog várni a báróra a falusi csárdában, egyenesen feljön Miskolczra s följelenti a szolgabirónak, hogy Kadarkuthy bárót meggyilkolták. Arra kijönnek a perzekutorok, a lévitát megfogdossák, lánczraverik, úgy kisérik be; törvényt látnak fölötte; itt a statárium, három nap mulva lógni fog. Ne búsuljon a báró! Meg lesz a statisfactiója! A gyilkosa lógni fog!

– Köszönöm alássan.

– Ha pedig a báró hagyja leterítve az ellenfelét, szépen odább ballag. Azt majd eltakarítják a farkasok. Úgy is előbb-utóbb ez a vége a farkasvadásznak.

– De hát én akkor hogy birkózom meg a lévitával? – okvetetlenkedék a Sámson fölugrálva.

– Te szamár vagy, az is maradsz! – ülteté le a gubicsos. Hanem még egy elvégezni való van, báró uram.

– Ugyan mi kell még?

– Hát ez a frizura. Ezzel a csopfba csavarított hajjal nem lehet ám székelyt játszani, mert a lúfő nem így hordja a sörényét.

Nosza tehát meg kellett látogatni még Tozsót is, a borbélyt; az is görög volt.

Az ollók és borotvák mestere nagy gyönyörűségét találta a báró hajzatának átalakításában; de még több öröme telt az ostoba tudatlan külföldi frizőrök fuser munkájának leszólásában.

– Hogy tönkre tették ezt a gyönyörű szép hajat! Azzal a sütögetéssel! Egészen megveresítették. A haj vége csupa molyos. Minden szál kétfelé van hasadva. No majd rendbe hozza ezt a Tozsó. Csak a Tozsóhoz tessék egy hétig eljárni. Fogadom, hogy nem lesz ilyen szép haj Európában. No most még egy kis pergamenolajat dörzsöljünk közé. Milyen gesztenyeszínű haj lesz ebből.

A báró az eléje tartott tükörből meggyőződhetett felőle, hogy az ábrázatja csakugyan sokat nyert a magyarosan vállra omló hajazat által. A Tozsó kapott érte egy máriást.

– Holnap megint legyen szerencsém.

A borbély-műhelyből aztán visszamentek a nemes úr házához a haditervet megállapítani. A Sámsont a piaczra küldték.

– Még ma kezdjük meg az útat, – mondá a görög – mert az Örvénykő jó messze van. Ma eljuthatunk a Hámorig.

– Hát ott mit hazudjunk? – kérdé Kadarkuthy.

– Azt mondjuk, hogy nyers vasat akarunk venni.

A Sámson visszakerült a piaczról; összevásárolt czipót, szalonnát, foghagymát; megtöltötte a kulacsot slivoviczával, a mi mind szükséges a kiránduláshoz. A tarisznyát ő czipelte.

Puska is kell az ilyen erdei sétához. A bárónak ott volt a magáé; a görögnek volt egy duplája, meg egy simplája. A simplát a Sámsonnak akarta adni.

– Nem kell nekem puska; ha engem a farkas megtámad, agyondobom kővel; úgy tudok én hajítani, hogy az többet ér a puskánál. S ha többen jönnek rám, egynek megkapom a két hátulsó lábát s azzal verem agyon a többit.

– No no komám! Nem jó az a henczegés. Az én patriotám, Miló, csak nagyobb Hercules volt kendnél, még is összetépték a farkasok. Az a toportyán csunya féreg.

Estére csakugyan bevergődtek a Hámorba. Ott szállást kaptak s azután kora hajnalban neki vágtak az erdei útnak.

Télen az erdei séta nagyon egyhangú, nem hangzik benne egyéb madárszó, mint a varjúkárogás. Növelte az unalmasságot az, hogy a mint följebb vitt az út, sűrű ködbe jutottak: a mi annál búszosabb lett, minél magasabbra kerültek; az ember alig látta tőle az előtte bandukoló alakot.

Egyszer-egyszer harangszó hangzott föl valahonnan a völgyből, (karácsony napja volt) a görög ismerte már a harangok hangját: «az ott Mályinka» – «ez itt Barinka» – «most meg Tardonán harangoznak. – Mindenütt dicsérik a Jézust!»

Ők pedig mennek embert vadászni.

Az út egyre meredekebben vitt fölfelé. A sűrű ködben meg-megzörrent valami. «Csak egy őz volt!» biztatá a görög a bárót, a ki már a puskájához kapott.

– Nem farkas?

– No csak nyúl ne fusson keresztül az uton; mert az szerencsétlenséget jelent.

Végre, úgy dél felé ritkulni kezdett a köd, a levéltelen bükkfák árnyrajzai láthatók lettek, s egyszer aztán, a mint egy fensikra följutottak a vándorok, ott magaslott föl előttük a hatalmas Oltárkő, melynek kopasz homloka már a vékonyuló ködön túl a tisztás égbe nyult föl.

– No hála légyen a papnak! csak hogy már kijutottunk a ködből! – dicsekedék a báró.

– Jaj, jaj, – obégatott a görög – nem kell vadász embernek papot emlegetni!

Ő tudta jobban, hogy miből jutottak ki?

Nem köd volt az, hanem felhő. A felhők országán törtek keresztül. S a görög már tudta, hogy mi lesz ennek a vége.

A mint a nagy sziklatömeget körülfogó pázsitos térre eljutottak, azt mondá a görög:

– No itt mostan rostokot tartunk.

– Minek? – förmedt rá a báró.

– Hát majd tüzet rakunk, aztán szalonnát és kenyeret piritunk.

– De én nem szalonnázni jöttem ide, hanem föl akarok menni oda ni! Meg akarom látni, hogy hol van hát az a falú, a mit keresek. Én nézni jöttem, nem zabálni!

– Nézni jött? No hát jól van. Menjünk az Oltárkőre. Kend komám, Sámson, az alatt rakjon tüzet, jó nagyot. Ne hagyja kialudni, míg visszajövünk.

S azzal maga vezette föl az Oltárkőre Kadarkuthyt.

Biz az fáradságos kis utazás! Az Oltárkő csak egy oldaláról megmászható, a mely be van nőve cserjével; úgy kell az ágakba fogózva fölkapaszkodni a kecskejárta ösvényen. Erős egy órai munka, a míg az ember a bércz tetejére följut, a honnan aztán ellátni a gömöri hegyekig és a Kárpátok lánczolatáig.

Ezuttal azonban nem lehetett e fölséges magasságból egyebet látni, mint egy óriási nagy fehér tengert, mely köröskörül a látóhatárt is eltakarta.

– Hát ez micsoda itt alattunk? – kérde a báró.

– Ez itt a felhő. Mi a felhő fölött állunk.

S az a napsütötte felhő olyan csodálatosan mimelte az oczeánt. Épen olyan hullámos volt; a habok szálltak, duzzadtak a fölszinén; egy-egy hóhegy szemlátomást emelkedett magasabbra, a másik alásülyedt; tündéri tájkép volt az csupa fehérből és még fehérebből festve.

Kadarkuthy dühösen vágta a süvegét a földhöz s a szent ünnepnaphoz épen nem illő kifejezésekre fakadt.

– Hát ezért másztam én föl a mennyországba? Hát már nemcsak odalenn a földön minden kutyaházi, de még maga az ég is eldugja előlem azt az embert, a kit nekem meg kell ölnöm?

– Lassan báró úr! – csititá a görög. – Nem kell az éggel pörölnünk, mikor magunk is az égben vagyunk. Nem veszett azért kárba az ide való fáradságunk. Én már is tanultam ki valamit, még pedig ebből a nagy thalassából. Mi görögök igy hijuk a tengert. Nézzen csak oda báró úr, a hová az újjammal mutatok. Nem veszi észre, hogy ebben a nagy hótengerben egy kis barna-veres folt ütközik föl. Ez a folt nem megy odább a felhőkkel, a mik folyvást hömpölyögnek, hanem egy helyben marad. Ez a barna folt a szénégető máglyák füstje. Ezek karácsonynapján is égnek. Ez nem munka. A honnan ez a füst jön, ott kell lenni Barátfalvának. Annak a lakosai élnek szénégetésből.

– No ha ez igaz, akkor bezsindelyeztetem kelmednek a fejét, Parasztevics uram.

– Aztán csak egy kis türelemmel kell élnünk. Jajh! A ki vadász, annak nem szabad magát a lesben elunni. Ez a felhő nem fog ám naphosszant odalenn maradni. A mint a nap, a kit mink Heliósznak hivunk, magasabbra hág, a felhő is magasabb régiókba emelkedik. Látja a báró, hogy nyomakodik már is egy csomó köd erre fölfelé? Most mindjárt eléri az Oltárkövet, aztán egy kis idő mulva olyan sötétségben leszünk, hogy se eget, se földet nem látunk. Hanem aztán oda alant a völgy lassankint fel fog szabadulni. Egy pár óra mulva az egész tájékot úgy fogjuk látni, mintha madarak volnánk. Azért csak patientia – baráttáncz! Most pedig legjobb lesz, ha innen az Oltárköről lemegyünk s tanyát ütünk a tűz mellett, s kenyeret, szalonnát pirítunk. Ezt a helyet, a honnan az a füst fölszáll, onnan a lankáról is megláthatjuk, ha az idő föltisztúl.

Ezt a tanácsot csakugyan be kellett venni. Lemenni sokkal könnyebb az Oltárkőről, mint fölmászni rá. Jó szerencse, hogy csak egy ösvénye van, nem lehet eltévedni; mert a hogy a görög megjövendölte, néhány percz múlva úgy elborította a fölszálló felleg az Oltárkövet s az egész körülfekvő erdőséget, hogy nem lehetett benne más látni, mint azt a nagy tűzverességet, a mit a Sámson által nagy faderekakból megrakott máglya terjesztett.

A Sámson már azon mesterkedett, hogy a tüzet elparáholja; mert lángnál nem lehet szalonnát pirítani, csak hamvadozó parázsnál.

– Nyomon vagyunk! – dörmögé a görög a komájához, a ki veresgyűrű fából nyársot faragott mind hármuk számára.

A sűrű sötétségben nem is lehetett okosabbat tenni, mint a tüzet körülhasalni s a hosszú nyelekre szúrt kenyérkarajt előbb két oldalán megpirítani, azután a szalonnaszeletet a parázs fölé tartani s a zsirját a kenyérre csepegtetni. E művelet közben sorba járt a szilvapálinkás kulacs. Ez is okos találmány.

És ebben a mennyei sötétségben, e pokoli világítás mellett tartott a görög bölcs oktatást az ő hű tanítványának, a bárónak.

– No hát Barátfalva már itt van, a lévitának is fogjuk a fülét. Hanem már most nagyon okosan kell a bárónak az ostromhoz kezdeni. Tudja, a hogy a hajdani görögök bevitték Trója falain át azt a bizonyos falovat.

– Soha se tudom én!

– Hát a mondó vagyok, hogy ha ma a báró csak beállít a barátfalvi lévita házához, hát annak, mint a féle papos embernek, a legelső kérdése az lesz hozzá: hogy «ugyan édes zarándokom, miféle szerzet vagy te, hogy szent karácsony napját utazásra fordítod, a mikor minden keresztyén ember helyben ül és áhitatoskodik?»

– Mondtam már, hogy én atheista vagyok.

– Az nem jó qualificatio. Mi keresztyének a pogánytól sem irtózunk úgy, mint a vallásával nem törődő hitsorsosunktól. Ezzel a lévita ki fogja a báró urat komplimentirozni az ajtón s szóba sem áll többet. Hanem mondja neki a báró egész sério fizimiskával: «Én bizony szombatos vagyok. Nálunk székelyeknél ez faluszámra dívik. Mi a bibliából csak az ótestamentomot valljuk; ránk nézve a Jézus nem Messiás. Azért a karácsonyát sem tartjuk meg.» Hát ezért az őszinte vallomásért a lévita nem fog megharagudni. Sőt ellenben annál inkább megmarasztalja a vendégét, a kit azután hivatalbeli kötelessége a haeresisből az igaz hitre megtéríteni. Hát én azt mondom a bárónak, hogy álljon rá. Engedje magát megátalkodott pogány vallásából az igaz keresztyén hitre áttéríteni. Ezzel aztán végképen meg fogja nyerni a lévitának a bizodalmát, a mivel kicsalhatja az erdőre.

A báró hátba ütötte a görögöt.

– No már Parasztevics uram, mondhatom, hogy életemben sok félkézkalmárral volt ismeretségem, a kiktől egyetmást eltanultam; de valamennyi között kend a csalafintaságnak a professora!

… Ez alatt föltisztultak a tájról a felhők.