A MIKÓ-UJVÁRI ÁGYÚK.

Hogy a gyergyói székelyeket miként eszelte fel Boldizsár bá, meg a nagy veszedelem a határon átözönlő tatárok elfogadására? azt megirtuk egy másik könyvben. Itt történt az, hogy az asszonyok is fegyvert fogtak, Apor Andrásné, Cserei Györgyné előkelő urasszonyok vezetése alatt, az ellenséggel szembeszálltak, a férfiakkal versenyt hadakoztak; itt örökíté meg hirét-nevét a hős Puskás Kalára, ki jó reményben levő állapotja mellett, mégis kiment az ütközetbe, s naphosszant harczolva, hét tatárnak kioltá élete mécsét s azzal hazament estére és szült három fiut. – Igaz történet ez; a tatárhalom a bizonysága, a hol ezerhétszáz tatárnak a csontja porladozik, a kiket tűz, vas, asszonykéz és lezudított tóvíz rakásra ölt a Szárhegy szorosában.

Ez a veszedelem tehát el lett fordítva Mikó-Ujváráról, mely a tatároknak innen leghamarább esett volna utjában, de hátra volt a másik, az ojtozi szoroson betörő tatárhad, a melyik Csikot, Háromszéket elözönlötte! ez ugyan csak később fog megérkezni, de bizonyosan megjön, azt már tudta az ezermester, nem is a lelkektől, hanem a saját esze járásából. Hogy a tatár, miután az erdélyi hadsereget, fővezérestül együtt elfogta Lengyelországban a szultán parancsából, ottan meg nem áll, hanem majd nekiesik a védtelenül hagyott Erdélynek s azt véges-végig pusztítja, de még Magyarországba is áttör.

Mert hát ilyen kegyes urunk volt nekünk a szultán, a kinek árnyékában oly soká pihentünk. Ha szép engedelmesen megvittük neki az adót jó pénzben, ha vezéreinek megkentük a markát, ha szépen arczraborultunk előtte s megcsókoltuk a kaftánja szélét, meg ha seregestül megjelentünk a táborában hadainak számát szaporítani s elég ennivalót is hoztunk magunkkal, hát akkor megdicsért bennünket, adott játékszereket is, a mikkel játszhassunk idehaza. De hogyha valami olyanra bátorkodtunk vetni a fejünket, a mi ő neki nem tetszett, fogott egy korbácsot s úgy végigvert rajtunk vele, csak úgy repedt a bőrünk. Ez a korbács pedig mindig ott lógott az ajtófélen: ez volt a krimiai tatárság. A szultánnak csak intenie kellett: «indulj meg korbács!» s az leszállt magától s paskolt, míg bele nem fáradt. S ha megunta a szultán a játszásunkat, elvette a játékszereinket, tömlöczbe csukatta a nagy embereinket, a kiket ő maga ruházott fel koronával, fejedelemsüveggel.

Boldizsár bá tudta, hogy ez így volt mindig, most is így lesz.

Azért ugyan igyekezett a legegyenesebb uton haza jutni Mikó-Ujvárra. Ott is nagy szükség lesz ő reá.

Mikó-Ujvár ott feküdt Csikszereda fölött, de ez nem a mostani, az sokkal nagyobb és fényesebb volt. A gazdag Mikó Ferencz építteté azt, a ki nagy becsületben állt mind Bethlen Gábor, mind I. Rákóczy fejedelem előtt. A temetésénél még a fejedelem és a fejedelemasszony is kisérték a halottas szekerét, pedig unitárius volt. A várat aztán az egyetlen fia, József örökölte, a ki megint oly szerencsétlenül járt, hogy a lakodalma napján a lovai megbokrosodtak az üdvlövöldözéstől, a szekeret felborították; – neki magának a nyaka törött, a szép felesége, Macskási Ilka, menyasszonyi koszoruval marada özvegyen. Nem soká maradt úgy, nagyhamar rátalált a vidék legdaliásabb leventéje, a harczban és békében egyaránt előkelő «primor» Damokos Tamás, ex genere Nyujtód. Mikó-Ujvár, a gyermektelen elhalt Mikó József után törvény szerint a fejedelemre szállt volna, de I. Rákóczy meghagyta azt az özvegynél. Itt tartotta azután székhelyét Damokos Tamás, a ki főkapitány vala Csikban.

Rövid idő mulva II-ik Rákóczy György következett az erdélyi nagyfejedelmi trónra: a legszebben virágzó kis országot vette át, a mi mindennel bővelkedett, a mivel csak jó kedvében megáldhat az Isten egy országot. De Rákóczy mindezzel nem érte be, furdalták a máját a nagyravágyás férgei. Elhagyta magával hitetni holmi elégedetlen lengyel főurak által, hogy őt a lengyelek nagyon kivánják királynak a mostani helyett: ohajtanak egy országgá lenni a kis Erdélylyel. Elhitte nekik és felült. Összeszedte a szép vitéz erdélyi sereget; se kérdett, se hallott, berontott Lengyelországba s egész Krakkóig ment, azt el is foglalta, mert szép vitéz serege volt együtt… Az öreg apó onnan Stambulból hiába kiabált utána: «megállj gyerek! mert biz a fenekedre verek!» hallatlanná tette a szót, csak előre igyekezett. Mikor aztán ott volt Krakkóban, akkor vette észre, hogy nem jó helyen jár; nem várják őt itten se a főpapok, se a főnemesek, se a diæta, hogy megkoronázzák. Akkor aztán már ment volna vissza, ha lehetett volna; – de már a hátán volt a nagyapó korbácsa. Kétszázezer tatár állta el az utját Erdélyország felől. Maga aztán aláirta a legcsufosabb capitulatiót, a mi alatt csak valaha fejedelem neve pironkodott s egy oldalugrással elmenekült Magyarország felé. A szép erdélyi hadsereg pedig, köröskörül fogva a lengyel király, a tatár khán, meg a szepesi sztaroszta hadseregeitől, agyonéhezve, fáradva; a tél viharától a mezőn meglepetve: vezérestül együtt fogságra jutott a legkegyetlenebb ellenség, a tatár khán kezébe. – Ez azonban még nem volt elég a pogánynak: a mint az erdélyi vitézek táborát elvitte Krimiába, betört minden oldalról Erdélybe: oda voltak a legjobb vitézek; nem volt kit szembeállítani a gyilkos csordával, a kit annyiszor visszavertek a székelyek. – Végig pusztított a rabló had az egész országon, égetve, rombolva, s a nép szinét-javát szőrpányvára füzve. Kilenczvenötezer férfit hajtottak el Erdélyből Krimiába. Ugyanannyi asszonyszív vérzett idehaza miattuk.

Biz ez nem igen szép történet; de hát előre kell bocsátanunk, hogy az ezután következőket hozzáépíthessük.

Mikor Boldizsár bá, a tatárkölcsönözte lovával megérkezék Mikóvárra: még akkor senki sem tudott semmit a nagy gyászról, hogy az egész erdélyi hadsereg hadi fogságba esett. Nem is álmodott erről senki. Boldizsár még a fegyverlerakás előtt menekült el, s olyan gyorsan vágtatott éjjel-nappal, lóhalálában, hogy még a madár sem előzhette volna meg.

Ő volt tehát a legelső gyászhirnök, a ki Ilka asszonynyal tudatta a hős Damokos Tamás szomorú végzetét.

– Gyászholló vagyok, galambom: szegény raburadnak izenetét hozom.

S azzal elmondá neki, hogy mit izent Damokos Tamás nagy veszedelméből s átadá neki a pénzzel telt turbát, a kulcsával együtt.

Ilka sirva fakadt erre a gyászhirre, s kezét tördelé kétségbeestében.

– Jaj, édes mézem, ne kezdj most a siráshoz: nem érünk most arra, hagyjuk ezt tavaszra, mikor jobban ideje lesz. Ne félj: nincsen még semmi baja az uradnak. Hadi fogságba elviszik; nem bántják: tudják, hogy főkapitány, nagyon megbecsülik; sok váltságdijat várnak érte. A váltságdijat ime elhoztam magammal. Itt van, egy rakáson. Most már csak az lenne a nagy baj, ha valahogy, valami réven ez a pénz elsikkadna: mert akkor ugyan ott veszne Krimiában a jó Damokos Tamás urunk.

Az asszony letörülte a könyeit s azt mondá Boldizsár bának, hogy nem fog hát többet sirni, a míg egyéb dolga lesz: mondja meg, mit tegyen?

– Hát legelőbb is arra kell gondolnunk, hogy ezt a Mikó várát úgy megvédelmezzük, hogy a tatár el ne foglalhassa.

– Én Istenem! Hisz ez a Mikóvár nem erős vár.

– Majd erőssé tegyük. Te már azt csak bizd rám, édes hugomasszony. Én mindenről gondoskodom, te csak azután láss, hogy legyen a hadi népségnek mit enni. Az asszonyok süssenek, főzzenek, a papok imádkozzanak, a többit majd előteremtem én.

Biz azt a Mikó-Ujvárát nem nevezték hajdanában erős várnak, mert még csak valamely hegytetőn sem büszkélkedik, a minek a három oldala megmászhatatlan, a negyedik pedig bevehetetlen; hanem ott fekszik a sikság közepén, négyszögletre kiépítve, inkább csak várkastély, vendégelfogadásra, nem ellenség visszaverésére. Van ugyan egy kis gyarló bástyája s azt vizárok veszi körül, de az a viz fenékig befagy, ott megy át rajta a tatár, a hol akar s vasfejű gerendákkal rést tör a falon, akármilyen vitézül védi magát a benszorult népség.

Immár a szegény illyefalvi székelyek is így jártak. Öt napig védelmezték magukat a kis várukban a tengersokaságú tatár ellen, akkor rájuk döntötték a sánczot, a kiket le nem vágtak belőlük, mind elhurczolták rabságra, nem maradt meg az egész városból több egy gyermeknél, a ki a folyam partja alá elbujt.

Az illyefalvi nagy veszedelemnek a hire csak egy héttel később érkezett meg Mikó-Ujvárra, mint Czirjék Boldizsár hadnagy. De ez a hét nem mult el hiába.

A kapitány távollétében ő volt a parancsnok, neki engedelmeskedett a nép apraja-örege. Jól mondám: mert csak az apraja, meg az örege volt otthon; a derék sereg, a férfihad el volt már fogva.

Azért csak összegyüjtött egy védő csapatot Boldizsár bá: minden öreg mellé egy sihedert; aztán kifundálta a hadi taktikát, a négy legöregebb pixidáriussal. (A «lófő» mind ott maradt a táborral.)

– Nem úgy csináljuk ám a dolgunkat, a hogy a jó becsületes illyefalvai atyánkfiai tették: hogy közel ereszszük a falainkhoz a tatárt, a honnan kanóczos nyilakkal ránk gyujthatja a tetőt, kiszedheti a szemünk szőrét; hanem azon leszünk, hogy távol tartsuk őket a testünktől. Innen is, tul is Csik-Szereda előtt nagy földvárat hányunk, s akár szembe, akár hátul támad ránk az ellenség, úgy leágyúzzuk, hogy a szeme is szikrát hány bele.

– Leágyúznók ám, ha volna mivel? mondá Mihály bá, a legvénebb puskás. De az a négy réztaraczk, a mi a nagyasszony kastélyában van, csak lakodalmas nép elejbe puffogatni való.

– Már pedig én nekem huszonnégy ágyú kell.

– Ha csak a földből nem nő ki?

– Hát igenis, hogy onnan nő ki! Mire való ez a szép veresfenyő erdő? Semmi szégyen se lesz az a tatárnak, ha mi fa-ágyúval lövöldözünk belé.

Az öregek csóválták a fejüket; de tudták, hogy Boldizsár bá ezermester; hát csak engedtek a parancsolatjának. Levágták a huszonnégy szál fát, s azokkal a nagy fúrókkal, a mik a bányaviz szivattyucsöveihez valók, végig fúrták valamennyit.

– De már most, hogy lövünk mi ebből? aggóskodék Mihály bá; hisz az elől-hátul lukas. Ezt ha elsütjük, akkorát fog lőni hátrafelé, mint a mekkorát előre. De hogyan is süssük el? hisz ha az oldalán gyujtó lyukat furunk: akkor az egész csövet az első lövés kétfelé repeszti.

– Majd lesz annak módja! Nyugtatá Boldizsár. Ugy-e bár, ha a puskád csöve tele megy homokkal elől a szájánál, hát akkor a töltés, inkább, hogysem azt az ezernyi homokszemet egyenkint kitologassa, kapja magát, szétveti a puskád csövét az agyánál. No hát! Ennek a faágyúnak a hátulsó likán előbb bedugjuk a golyókkal, szegekkel, vagdalt ólommal, s más efféle csemegékkel tele zacskót; utána a puskaporos zacskót; azután pedig betömjük azt, mentül lazábban száraz homokkal. Nem lesz annak a homoknak semmi baja a lövés után. Az ágyút pedig aképen sütjük el, hogy egy ember oda tart egy megtüzesített végű kopját a tömő homokhoz, a másik egy pőrölylyel ráüt a kopjanyél tulsó végére, s mingyárt kész lesz a durranás.

Hej, ha tudta volna Boldizsár bá, hogy ő találta ki a hátultöltő czindnádel fegyvernek a fortélyát!

Még azután a faágyúkat belül kibéllelte összegöngyölített vas pléhvel, kívül behuzatta nyers ökörbőrrel, s megpántoltatta vasabroncsokkal, hogy annál jobban szolgáljanak.

De már most puskapor is kéne, ahhoz pedig malom kell.

Hogyan fundálta ki, hogyan nem, én azt meg nem mondom; de végre azt is csak előállítá Boldizsár bá. Puskaport is fábrikált ő; még pedig nem feketét, hanem fehéret: azt mondta, hogy ez azért jobb, mert nincs olyan erős tüze, nem gyujtja meg az ágyút.

Akkor aztán elhelyezteté a maga ágyúit a földből hányt bástyákra, s azt mondta, hogy «no már most nem bánom, ha jön is az a tatár».

Az pedig jött; jó orra volt: megszagolta, hogy Csik-Szeredán jó préda vár reá, csak Mikóujvárával kell neki elbánni: az pedig félagyarára is kevés.

A tatár nem hordott magával ágyút: nem is értett hozzá. A sokaságában volt az ereje, a kegyetlenségében a hatalma; gyorsaságában a veszedelmes volta. Egyenesen vágott keresztül a rengeteg erdőn, a mi utját állta, utczát taroltatva maga előtt az előre hajtott foglyaival.

Csak úgy feketéllett a mező a hegyes süvegeiktől, mikor a porfelleg elszállt, a mit maguk előtt vertek. Mint a szélvész, oly sebesen jöttek.

– De majd visszafelé milyen gyorsan fogtok menni! Mondá Boldizsár bá s jó közelre beváratta őket. – Azok fel sem vették azt a kis földturást ott a sikságon s lóháton akartak rajta átgázolni.

Mikor aztán jó közel jöttek, egy parittya vetésre: akkor megszólaltatott ellenük Boldizsár bá egy pár ágyút.

Bevált biz az! A faágyúk jól szuperáltak. A szeges zsák, meg a lánczos golyóbisok csunya felköszöntést adtak a tatárnak. Szokás szerint megrőkönyödének s rögtön hátat fordítottak. A murzáik azonban korbácscsal terelték ismét össze a csapatjaikat s pokolébresztő nagy zsivajjal zudíták tömegestől a lovasságukat a földsáncz ellen.

Most aztán tíz szörnyeteg okádta egyszere a sárkánytüzet a fejeikre: egész pusztulás lett bennük; s nehogy valami kétségük legyen az iránt, hogy mi az odahátul? alig mult el egy felfohászkodás, Boldizsár bá mind a tizenkét ágyúval odacserdített közéjük.

Nem ettek ilyet a tatárok még soha.

Azok ott ördögökkel vannak.

A tatár vezér nagyon megszégyenlé magát a kudarczon s elővéve szokott taktikáját, egy csoportot az erdőn keresztül a székelyek megkerülésére küldött. Mindig így szokták azt, kozákok, tatárok: a kik együtt járnak.

Az illyefalvai siralmas krónika is így énekli:

«Kozák kurtány falat vágja,
Tatár tüzét ránk bocsátja.»

A vad nép nyílzáporral szokja messziről megtámadni, sebbe ejteni, lángba borítani az ellensége hadsorát és várát: az egész kedvük ellenére volt, hogy a másiknak meg olyan lövő szerszáma legyen, a mi az ő tegzénél messzebb hord. Pedig bizony a csikszeredai ágyúk sem voltak különb fegyverek a számszerijjnál.

A míg a kerülő csapat az átelleni völgy felől alászállt: addig a szemközt álló tatárok csak abban mesterkedtek, hogy egyes vitézeik előre nyargaltak, vitézi párbajra hivogatni fel a székely daliákat. Kár, hogy olyan közel egyik sem hozta a képes felét, hogy Boldizsár bá a kovás puskájával megtisztelhette volna. (Hiszen volna csak itthon Damokos Tamás, majd megmutatná az tinektek, hogy hány mázsát nyom egy font vas, mikor kardnak van lapítva! De hát nem voltak itt a daliák, csak a bölcseséghez kellett folyamodni.)

Odafenn a vár sánczain az asszonysereg állt őrt, szemfüleskedve mindenfelé. Damokosné meg künn a bástyaszegleten egész ökröt süttetett, bort üttetett csapra, hogy a tatárok láthassák, mily bővében vannak az ostromoltak mindennek: a gyerkőczök sem maradtak dologtalan, hordták az ételt, italt a harczoló csapatoknak.

Az őrtálló csapatok hamar észre is vevék, hogy az új erdő vágásan keresztül ugyancsak nyomakodik előre egy tatár csapat a város megkerülésére s jelt adának idejekorán Boldizsárnak. A hadnagy azonnal utasítást adott az alhadnagyának, ki a tulsó sánczban vigyázott. Ez pedig Mihály bá volt. A hátulsó sáncz pedig úgy el volt rejtve gyalogfenyő-bokrokkal, hogy abból semmi sem látszott: a közeledő gyümölcsös kertnek nézhette.

A megkerülő tatár csapat lármafával adott jelt a hegytetőről a tábornak, s akkor egyszerre támadtak minden oldalról a mikóvári sánczok ellen, a mikor aztán lett olyan nagy ágyúzás, hogy három mértföldnyi kerületben minden vad elszaladt az erdőből. De nem csak a vad, a tatár is elszaladt, a ki ott nem maradt. A gonosz pogány had véres fejjel lett visszaverve Mikóvár alul, pedig csak öreg emberek és suhanczok álltak vele szemközt: fából csinált ágyúk dörögtek ellenük.

A murza maga rohant utoljára a Boldizsár bá által védett sáncz ellen, a mundzukos lófarkat kezébe ragadva, s nem törődve az ellene szórt tört patkódarabokkal, miket zsákszámra okádának a faágyúk. – Ekkor azonban egy ilyen fenyőfa-csatakigyó azt a tréfát mivelte, hogy nagyon erős lőportöltést kapván, a kartácscsal együtt magát az ágyú béllését, az összegöngyölt pléhcsövet is kilőtte a csőből, s az mint valami röpülő tüzes sárkány, úgy szállt nagy süvöltve a tatárok közé. – Ez már nagyon erős argumentum volt! A hol már az ágyút is ellövik az emberre: ott nem lehet megmaradni! A murza a hátára kapta a pajzsát, s úgy elfutott ijedtében, hogy a saját hivei sem érték éjszakánál elébb utól.

Boldizsár bá azonban jól tudta azt, hogy mikor valaki a tatárt egyszer megverte, akkor még ne tartson «Te Deum laudamust», mert az annak még nem elég. Nappal megfutott, éjszaka visszatér: s iszonyú boszút áll. Kétszer kell a tatárnak a fejére ütni, mert az különben be nem veszi a tanácsot.

A mint leszállt az éjszaka, sötét felleges idő lett: Boldizsár bá kiválogatott százat a legjobb lábú ficzkók közül; azoknak a számára készített óriási nagy fakardokat, mikor aztán már nagyon sötét volt, akkor levezette őket egész a táborba szállt tatárseregig. Ott az erdő oltalmában valamennyinek a képét, meg a fapallosát bekente valami ördöngös zsírral, a mitől az ábrázat és kard úgy fénylett a sötétben, mintha tűzből volna.

«No most rajta, hopp a Jézus nevével! Szűz Mária hírével!»

A tüzes arczú alakok, a lángoló kardokkal nagy sivalkodás mellett rohanának a fáradtan elpihent tatárokra; azok meg, mint a kiket az ördögök szálltak meg, olyan rémüléssel kavarodtak fel erre a túlvilági rémek támadására, s egymást gázolták el a nagy szaladásban.

Boldizsár bá fakardos suhanczai még jobban megverték a tatárt másodszor is, mint a hogy a faágyus aggastyánai.

– No már most énekelhetünk egyet, kedveskéim! mondá Czirjék Boldizsár a sivó-rívó asszonyoknak: ezek már nem bántanak minket többé.

Nem is mentek a tatárok Mikóvárnak a tájékára sem többet. A murza visszafutott a khánhoz, s a prófétára esküdött, hogy olyan ellenségre még nem akadt, mint a «kisértetek völgyében».1) Mindig óvták attól az oláhok is, hogy oda ne menjen, mert ottan földalatti lelkek uralkodnak; de ugyan tapasztalta ennek az igazságát, mert ottan nemcsak hogy száz ágyut sütögettek el a népe közé, de utoljára magát az ágyut is közéjük röpíték; éjjel pedig tüzes arczú dzsinek szálltak le az égből, lángpallosokkal: a kire csak ránéztek is, rögtön korommá sült a tekintetüktől. Ezért aztán Mikóvár vidéke – ezen tatárjárás alatt – meg lett szabadítva mindenféle kelletlen látogatástól.