MUNDUKA RAVASEL.

Nem telt bele két hét, hogy Apor István uram vágtatva jött öt lovas hintóval Mikó-Ujvárra s még a dobogó hidon elkezdett valamit kiabálni, de a mit csak akkor értettek meg, mikor a várudvarba érkezve, ujra kezdte.

– Itt a kezemben a fetva! Hozom haza Damokos Tamást! Meg van már Damokos Tamás! Örüljön, örvendjen kegyelmed Damokosné asszonyom! Jön már az ura! Én hozom a szabadságát!

Olyan nagyon kiabált, hogy az ember azt hihette volna, hogy már ott hozza valahol a Damokos Tamást a saroglyában.

– No no! Mondá erre Boldizsár bá. «Lassan a testtel!»

A szegény Ilka asszony is nagy örömre volt gerjedve, a a mint azt a zajt meghallotta; kivált mikor Apor István azt a függőpecsétes fetvát megszünt lobogtatni a kezében s kiteríté az asztalra, s ő aztán meglátta benne azt a sok török szarkalábat, de a miknek közepette piros tintával pingálva maga a név ugyan olvasható vala: «Tomasius Damokos de Newtood.» Ez már itt van!

«Itt van már a mi Tamásunk.» Mondá Apor István s olyan ragyogó orczával tekinte Ilka asszonyra, hogy az szinte kísértetbe jött, hogy kezet nyújtson neki hála fejében, hanem Boldizsár bá egyet olyat nézett rá, hogy elment a kedve a kézszorongatástól.

– Itt biz’ a «rák a levélben», mondá Czirjék; de nagy út az odáig, a míg azt megkapjuk. Hadd tegyek csak egy pillantást ebbe a tarkafirkába.

Mint a féle ezermesternek, törökül is csak kellett neki tudni.

A míg pedig azt az irást (visszájáról) kisilabizálta, sok fejcsóválást mívelt azalatt.

– Sok teketória jár ám még ezzel. Azt értém meg belőle, hogy a Tamást csak Perekopig hozzák ki s nekünk kell odáig elküldenünk a kétezer arany váltságdíjat. Azután, hogy ezzel a fetvával két embernél több nem utazhatik. Annak sem szabad a kardon kívül semmi más fegyvert vinni magával, se puskát, se pisztolyt.

– Jól van, jól, mondá Apor; de ellenben meg van hagyva mindenütt a bégeknek, agáknak és hoszpodároknak, hogy egyik várostól a másikig hat fegyveres lovast adjanak egy csauszal együtt kiséretül a pénz vivőinek; hol pedig veszedelmes az út, a hegyek között, s félni lehet a hajdemákoktól, ott még azonkívül tizenkét fegyveres plájászt.

– Csakhogy tudom ám én jól, hogy mennyit ér azoknak a spáhi uraknak, meg a plájász ficsóroknak a védelme valami igazi veszedelem idején, jobban rá merném én bizni magamat az én hóka lovamra, meg a kovás puskámra, mint arra az egész kiséretre.

– Már pedig az így van elrendelve. Ez kötött marschruta: ettől el nem szabad térni.

– Hát hiszen majd kifundáljuk a dolgot; csak hadd gondolkozzam rajta egy cseppet; mert nem tréfa dolog ám kétezer aranynyal, puska, mordály nélkül keresztülútazni Moldvaországon.

Ilka asszony pedig jaj de szerette volna, hogy nyomban repültek volna Perekopba.

– Hát csak egy kis útravaló pogácsáról, elemózsiáról is kell gondoskodni. Mondá Boldizsár bá.

Ilka asszony rögtön futott az övéről lekapott kulcscsomóval, kiadni az éléstárból a szakácsnak: süssön mindenfélét az utazóknak.

– Várj csak, galambocskám, majd én leszedem a sonkákat a füstölőből; mondá Boldizsár bá, utána sietve nagy készségesen, s mikor aztán egyedül voltak a kamrában, azt mondá: «nem akartam az előtt a másik előtt szólni; de én nekem most épen eszembe jutott az a mese a révészről, a kinek egy folyón egy farkast, egy kecskét, meg egy káposztát kellett átszállitani, még pedig úgy, hogy egyszerre csak egyet szállíthatván át a lélekvesztőjén, az alatt a másik parton vagy a farkas meg ne egye a kecskét, vagy a kecske a káposztát. Hát most én is ezen tusakodom ám magamban. Mert ha én most magam megyek el a pénzzel, s itthon hagyom a várban Apor István uramat: akkor együtt marad az innenső parton a farkas a kecskével, ha pedig ő rá bizom a pénzt, hogy vigye el Perekopba Tamást kiváltani, akkor a tulsó parton lesz a kecske a káposztával!»

– Ejnye! Kegyelmed mindig a legrosszabbat gondolja az emberről.

– Ez az egy virtusom van, a miért szeretem magamat.

Midőn azonban déli harangszóra az ebédnél összegyülekezének, az étkezőben Boldizsár bá, szokása szerint, leghamarább érkezvén meg, hogy a háziasszonynak a leves kimérésénél segítsen, s a kenyérfelszelést másnak ne engedje, akkor Ilka asszony így beszélgetett hozzája:

– No lássa kegyelmed, hát a mesebeli révész mégis csak kitalálta végtére, hogy mi módon szállítsa át a farkast is, meg a káposztát is egyik partról a másikra, a nélkül, hogy valamelyik a másikat megegye. Az imént nyilatkoztatá ki Apor István uram, hogy ő semmi módon el nem engedi magától vétetni azt a szerencsét, hogy kegyelmeddel együtt menjen Moldvába, a pénzt elvinni az én lelkem uramért. És így már most a farkas is, meg a káposzta is együtt mennek, a kecske pedig itthon marad.

– No ha azt mondta Apor István komám, akkor hát neki osztom a zuzáját.

(Jaj, de érteni kell ám ezt! Mert hát itt mi nálunk az a szokás még mai nap is, hogy mikor azt a drága jó lúdgégés2) levest kiosztják, annyi szerecsendiót reszelnek föléje, a mennyi elég egy magyarnak, hát még azon feljül a mi aprólékja van a kácsának, lúdnak, a májával és zuzájával együtt, szintén felosztják a tányérokba, a nélkül, meg paprika nélkül nem volna igazi a leves.)

(Hanem aztán megint van egy magyar példabeszéd, a mi azt mondja, hogy «hamis a zuzája!» Valakit a lúd zúzájával megkinálni, gyönge czélzásnak vétetik.)

No de annál többet ittak azon ebéd alatt Damokos Tamás uramnak a boldog kiszabadulásáért! Elfogyott egy veder bor az asztalnál, s az inasok nem győzték a lengyel meggyvizes karcsú palaczkokat ujra töltögetni, a miknek a tartalmát kotyogtatva kell inni.

Ilka asszony tudatá az útra kelendő uraságokkal, mi mindenféle drága elemózsia van összehalmozva a számukra az útra. Azt elvinni magát kell egy fogadott mokány ló.

Ebéd után aztán Apor István uram, meg Czirjék Boldizsár hadnagy kiülének a szakállszárítóra pépányozni. A boros veder ide is utánuk kivánkozott.

– Hát holnap reggel korán hajnalban útrakelnénk Ojtoz felé. Mondá Czirjék Boldizsár.

– De má minek mennénk mi Ojtoz felé és nem Gijmesnek? veté ellen Apor István uram, mikor az először is nagy kerülő; háromszor annyira van a határhoz és négyszer annyira Jászvásárhoz, mint ha Gijmes felé mennénk ki; másodszor, a míg a gijmesi szorosban a székely határőrség strázsál, addig Ojtoznál, a hires Rákóczy várat a török tartja megszállva, annál kell kéredzkednünk.

– Az ám, mert nem kellett volna a várőrségnek épen akkor szedni széjjel a puskáit, tisztogatás végett, mikor a törökök megrohanták a várat, hogy aztán egyet se tudjanak lőni.

– No de már az megvan. Az a vár most a töröké.

– Hát az nem baj. Legalább a mint előmutatjuk a fetvánkat, azonnal kapunk kiséretül hat szpahit, a ki elkoczog velünk Bakuig.

– De miért mégis az a nagy kerülés?

– Hát csak egy szót mondok, s az elég lesz, «Munduka Ravasel».

– A rablóvezér?

– Elég jó hire van, mindenki ismeri a nevét. Ha magát az érdemes personáját senki se tisztelheti is, mert a zsiványkodásánál fekete álarczot visel.

– Nagyobb annak a füsti, mint a lángja.

– De én a füstjét sem szeretem, (hogy töltené vele a poklokat). Azt azonban bizonyosan mondhatom, hogy ez a martalócz most az egész hajdemák csapatjával ott kóriczál a gijmesi szoros körül s lesi a Bakuba menő vásárosokat.

– Kitől tudja ezt kegyelmed?

– Hát kitől mástól, mint az oláh-csügödiektől. Mert a gijmesi határon két falu áll egymással szemben; Magyar-Csügöd Erdélyben, Oláh-Csügöd Moldvában; csakhogy a Magyar-Csügödben csupa oláhok laknak, az Oláh-Csügödben pedig merő csángó magyarok. Ezektől kaptam az értesülést.

– Hát akkor jól van. Akkor menjünk Ojtoz felé, mondá Apor István; megadva magát ennek az arguválásnak.

De nagyon szeget ütött a fejébe Boldizsárnak ez a gyors engedékenység. Mi lehet ennek a köpenyege alatt?

Kezdte már bánni nagyon, hogy egy pillanatra hűtelen lett ahhoz a virtusához, hogy a legrosszabbat teszi föl az emberről, s elmondta a maga kedves komájának az igazi okot, a mért nem akar a rövidebb uton menni ki Moldovába. Hogy minek beszélt neki Mundukáról?

De annyira csak még sem birt skeptikus lenni, hogy gyökeret hagyjon verni a lelkében annak a gyanunak, hogy előkelő magyar főur, az Apor familiából, a melynek minden tagja dicsőséggel és becsülettel halmozza el azt az Attilával egyidejű ős székely nevet: egy «Apor», a kinek ha a nevén kívül semmije sem maradt, még akkor is gazdagabb egy oláh hospodárnál, hogy az képes legyen valami oly árulást elkövetni, a minek a szégyenét az Olt vize se mossa le róla! Hogy az titokban összeszövetkezzék egy oláh rablóvezérrel. Nem! ilyen rosszat már csak még sem tudott róla föltenni.

Mert nem vette számításba, hogy nagy ördög az a szerelem. A kit annak a bögölye megcsip, kirug az minden hámból: még a becsület hámjából is. Hogy a ki úgy meg van bolondulva egy szép asszonyért, annak semmi se lehetetlen, mikor arról van szó, hogy azt a más kezéről elszakíthassa, magához köthesse.

No, hogy ez egyszer ilyen jóhiszemű volt Boldizsár bá, annak majd megadja az árát keservesen, ő is, meg más is.

A mint ennek a beszélgetésnek vége volt, Apor István uram nagyot nyujtózkodott s azt mondá:

– Ejh, de kegyetlenül ellakám vala! Egy siket fajdot megettem majd egészen, a mézesmálit meg nem is számítottam, hány kupával csuszik le? A «tálbansült» kissé kövér is volt. Csak a hátamba ne álljon a csömör a sok mindenféle jótól! Nem fog ártani, ha egyet lovagol az ember az erdőben. Hátha csapázás közben még egy vad koczát is elejthetnék.

Boldizsár bá ráhagyta, hogy no hát lovagolja ki azt a nagy evést-ivást, ha máskép nem bir vele.

Apor István aztán előhozatta a paripáját s kilovagolt a várból; csatlóst sem vitt magával.

De olyan soká kimaradt a főur, hogy estére válván az idő, Boldizsár bá nem győzte tovább várni: lefeküdt, elaludt.

Azonban oly imette szokott mindig aludni, hogy a mint a hidon meghallatszott a hazatérő főur lovának a dobaja, rögtön fölébredt rá, s meg akarta tőle kérdezni, hogy ugyan talán eltévedt az erdőben valahol s talán egy egész vaddisznókondát hoz magával haza a cserkészetből? Azonban az a nagy lárma, pofozkodás, a mit a lováról leszálló főur elkövetett a cselédség között oda lenn az udvaron, aztán meg a pitvarban, végig a tornáczon, eléggé fölvilágosítá őt az állapotokról. Úr uram ámbár csak egyedül jött meg, mégis hozott haza egy disznót. Nyilván folytatta a szomszédban a kupák ürítgetését, s ilyenkor aztán jobb kitérni az utjából, mert belevész ez még az útfélen álló ártatlan kőszentbe is.

Azonban ismét lefeküdvén a hárságyra, nagyon rosszakat álmodék Boldizsár bá; elannyira, hogy mikor fölébrede, s felnyergeltetvén a paripákat, mindent elkészíte az útra, a mokány lovat is megterhelte az elemozsinás tarisznyákkal, a pénzes turbát pedig felcsatolá erősen a saját lovának hátára a nyereg mögé; hát e közben, folyvást a rossz álmait magyarázgatva, az a furcsa bogara támadt, hogy hátha most már csak azért is Gijmes felé venné az utat?

Hej ha ez után a bogár után indult volna, az nem vezette volna őtet ezuttal valami gonosz büdübe.

De nem akart most már az utitársával e miatt ungorkodni.

Lett arra alkalom a nélkül is.

Mert a mint Apor István uramba lelket lehetett verni, hogy felöltözék és elkészüle az útra: Boldizsár bá majd a falnak esett, mikor meglátta őt előtámadni granát szinű karassia posztó-köpönyegben, ezüst gallércsattal és az alatt karmazsinpiros kamuka-dolmányban, arany sujtással.

– Hejhej! Kegyelmes komám, lakodalomhoz öltözék kegyelmed! Kár lesz ez a czifra öltözet erre a nehéz útra.

– Az nem a kendtek gondja! förmedt rá a főur. (Mikor nagy crapulája volt, mindenkit «kend»-nek tractált.)

– De az én gondom is, mert ha így meglátnak bennünket az oláhok útközben, mind azt hiszik, hogy herczegek vagyunk s rézgaras helyett aranyat várnak tőlünk fizetésképen.

– Hadd várjanak! Én fizetem! horkantott rá Apor István nagy kevélyen, a tarsolyára csapva, hogy csak úgy csörömpölt. Lássák, hogy urakkal van dolguk.

– Hát jól van, akkor én is felveszem a parádés ruhámat; nekem is van veres dolmányom, granátszin köpenyegem. Különben azt hiszik, hogy én kegyelmednek az inasa vagyok.

– Kend pedig csak maradjon a kékbelijében! toporzékolt rá mérgesen a főur. Kendnek abban is jó!

Czirjék nem veszekedett vele. Hiszen úgy se vette volna fel az ünneplő köntösét. Jobb az ilyen útra a jó báránybőrrel béllelt dóka, meg a nagy kerek köpönyeg brassói posztóból.

Még az elindulás előtt lejöve hozzájuk Ilka asszony, a két kis fiát is lehozva az ölében, hogy búcsút vegyen az útrakelőktől s mindenféle izeneteket kössön az emlékezetükre, a miket azok az ő szerelmes urának átadni el ne felejtsenek, még a két kis poronty is küldött egy-egy üzenetet az apának; a kisebbik az igaz, hogy nem többet, csak annyit, hogy «pá-pá!»

Még azután is, hogy eltávozának, sokáig lobogott utánuk az a fehér kendő onnan a vár erkélyéről, üdvözletet, áldást küldve a vándorok útjára, a mit a hátratekintgető Apor mind a maga számára foglalt le, ő válaszolván az üdvözlésekre, vitézi módon kivont kardjának megvillantásával. S mikor így hátramaradott visszaköszöntgetni, olyan édes volt, mint a reszelt füge, midőn megint oda rugaszkodott Boldizsár bá mellé, akkor mérges volt, mint a fias ménkü.

De úgy látszik, hogy Ilka asszony áldásai nem igen érték őket utól, mert a mire Kézdi-Vásárhelyre értek, Apor István uramnak a lova mind a négy patkóját elvesztette. Ott meg kellett hálni s az egész lovat ujra megvasaltatni. De még más időhaladék is támadt. A török azt rendelte, hogy a ki valamely szoroson ki akar menni Erdélyből a Havasalföldre, annak el kell magát látni paksussal; még pedig a brassói tanácstól, mert a mostani nyomoruságos időkben a háromszéki királybirákat mind rabszolgaságra hurczolták. Ki menjen hát Brassóba?

– Lóduljon be kelmed hamarjában! Mondá Apor Czirjéknek.

– Én? Brassóba? A szindikushoz paksust kérni? Inkább szunyogot nyuzni fanyelű bicskával!

Tehát Apornak kellett beugratni a teherhordó mokány lovon. Csak másnap estére került vissza.

Két napot tehát már eltarisznyázának az úton, csak harmadnap reggel indulhattak neki az ojtozi szorosnak.

De az is nagyon szakadozott utazás volt; nem mintha valami veszedelem állt volna a vándorok elé, sőt inkább a nagyon is barátságos fogadtatás miatt. Végig kellett menniök a hosszú Nyújtódon, a Damokosok eredethelyén s az Aporok mostani birtokán, ott egyik kastély a másikat éri, valamennyiben mind atyafi lakik, annak a portája előtt meg csak nem lehet úgy elhaladni, hogy az ember be ne térjen egy szóra; ilyenformán Bereczknél tovább megint nem juthattak naplementig s csak negyed nap láthatták meg a szép Rákóczy várat az ojtozi szorosban. A többi szép, nagy, erős várakat mind elpusztították a mongolok, a kik erre vonultak ki, a Rákóczy vár akkoriban még új vár volt.

Itt már aztán kezdődött a török világ. A két vándor úrnak meg kellett mutatni az igaz járatbeli voltuknak minden bizonyítványait a parancstevő aga előtt, a ki megfeketekávéztatván őket, a fetva értelmében rendelt melléjük hat darab szarácsit, régi, kanóczos puskákkal, aztán meg tizenkét szál oláh plájást, a kiknek a salláriumát előre mindjárt le is fizették.

Mindezek egész Oknáig voltak fogadva, a mi a legközelebbi határszéli város Moldovában, alig egy jó hajtás az ojtozi Rákóczy vártól hegynek lefelé.

Idáig csinált út volt egész a határig, régi várak romjai a hegytetőkön; kallók, ványló malmok, kásatörők, fürészmalmok, ércz-zuzók az Ojtoz folyam mentén, bekerített szilvások, a szép kőházak körül, az oláh határon egyszerre mindez megszünt, az út nem út többé, csak görgeteg kövek végtelen vágánya, csupa fenyőerdő minden egész az ösvény martjáig; csak a bemeszelt fák mutatják, hogy merre kell tartani a haraszt lepte bozótban: itt-amott a tisztáson egy pakulár-gunyhó, mellette egy szénaboglya, felpóczkolva egy terebélyes fa tetejére, néhol a nappal is sötét mély útban egy kiálló sziklán látszik egy sok ágú keresztfa, melynek minden oldala tele van irva cyrill-betükkel. Ott valami gazdag bojárt vertek agyon a zsiványok: annak az emlékére emelték azt a hirmondó keresztet az utódok.

Egy helyen ezt az útnak csufolt járókát egy meredek palakő-sziklapadmaly annyira odaszorítja az Ojtoz folyamhoz, hogy a lovagoknak magában a mederben kell csülökig gázolni. A palakőréteg amfitheatrum alakban karéjt fog, a miben a folyó fennakad; ezt meg azután mesterségesen összébb vonja valami cziklopsi kőrakás: úgy látszik, hogy ez is valami hajdankori agathyrz munka, a mikből azután a meggyüjtött vizet, ellenséges berohanás idején a támadók fejére zudíták. Azóta senkinek sem jutott eszébe ezt a védgátat egészen elrontani, s az most is ott állt, szinig megtelve vízzel, a meredekebb partjairól hosszan libegett alá a tavak zöld «úszszakála», a csendesebb öböl rejtekében pedig felverte a vizi tök, meg a békakorsócska, széles gömbölyű bőrleveleivel.

Itt csak egyesével lehetett haladni a karavánnak.

Elől ügettek a plájások mokány lovaikon, középen a két utazó magyar uraság, hátul a hat török szarácsi.

Mikor a palakő-padmaly mögül kikaptattak a nyilt térre, hát egyszerre a közeli erdőből sűrű puskaropogás üdvözölte a karavánt.

Embert ugyan nem talált a golyó, hanem azért tökéletes lett az ijedtség erre az orvtámadásra. A plájások egyszerre mind hason feküdtek a földön, hogy még tanunak se lehessen őket hívni: ők nem láttak semmit; a szarácsiak pedig megfordították a lovaik fejét s hátrafelé gyorsan elszeleltek.

S akkor egyszerre nagy ordítozással rohant elő az erdőből minden oldalról a hajdemák sereg: lehettek negyvenen-ötvenen. A ki a parancsot osztotta közöttük, az egy magas, veres köpenyeges alak volt, fekete selyem álarczczal, az arnót harámbasák módjára öltözve.

Boldizsár bá mindjárt kitalálta, hogy ez a Munduka Ravasel. Ilyennek irják le, a kik vele találkoztak s élve megmenekültek a körme közül.

Ennek ugyan a torkába jöttek, mikor épen ki akarták kerülni. Valaki elárulta neki az errefelé választott útjokat.

Apor István uram erre a rémségre azonnal vitézül kardot rántott, s neki rugtatott – a hátrafelé vonulásnak, a merre a szarácsiak is elinaltak.

Egynehány handzsáros hajdemák ugyan eléje kapott a sziklán keresztülszökdelve s elállta az útját, hanem ekkor Munduka Ravasel dörgő hangon kiálta reájuk, hogy szikla és erdő viszhangzott bele:

«A vöröset hagyjátok futni, csak a kéket gyilkoljátok agyon.»

Boldizsárnak valami világosság lobbant át az agyán erre a szóra: nem erre való volt-e az a pirosba-veresbe való öltözködés?

Hanem e fölött nem sok ideje maradt elmélkedni, mert egyszerre több puska ropogott körülötte s ő észrevette, hogy lova megrogyik alatta. A lovát sebesítették halálra.

No innen most nincsen menekülés.

Apor István már messze elrugtatott a veszedelem helyéről, a nélkül, hogy a kardját csak egyszer is összecsapta volna az önként utat nyitott rablókkal, s még csak hátra sem tekintett; Boldizsár magára volt hagyva, egyedül. S bár legalább a puskája lett volna vele.

A lova csülkeire rogyott alatta, három golyó is találta szegény párát. Csak nagy ügyességének köszönheté Boldizsár bá, hogy maga is a lova alá nem szorult, de kétfelé vetett lábakkal szépen talpon maradt s kiszökhetett a kengyeleiből, mielőtt a rablók az üstökébe kapaszkodhattak volna.

Nem volt itt meggondolásra való idő annyi sem, mint egy ménkücsapásnak századrésze. Előtte az egyedüli szabad tér, a mély vízgyüjtő tó, abba ruhástól, köpönyegestől bele! Csak azután, mikor odalenn vala a biztos vízfenéken, akkor kezdett el azon gondolkodni, hogy de mi lesz már most? Itt már volt rá egy kis ideje.

Élni kell! Ez volt az első thesis. Ez volt a feladat. A «quis? – quid?» – «ubi?» meg volt állapítva. De «quibus auxiliis?» Ez várt még megoldásra. Micsoda segítséggel?

Kik vannak itt? Nagy víz. Nymféa bokrok a víz alatt, leveleik fölötte, jó árnyék, rengeteg sok pisztráng.

Megvan!

A köpönyegét kikapcsolta a nyakából s víznek ereszté.

Hallotta jól, odafenn hogy biztatták egymást a rablók, «a mint felbukik, lőjjed!»

«Csak te lőjjed!»

Annak a köpönyegnek a belső zsebében volt egy jó nagy darab kolbász. Azt a pisztrángok rögtön megsejtették s prédálni kezdték. Ettől a víz szinére emelkedő köpenyeg olyan rángatózásba jött, mintha igazi ember volna alatta. Hangzott is rá a puffogás és a köpönyeg nem egy golyót kapott. Hanem az azért csak úszott és rángatózott tovább, míg belekerült a folyam árjába s akkor aztán haladt a víz sodrában.

Hanem hát ez jó volt a köpönyegnek; de a gazdájának odalenn a víz fenekén lélegzeni is kell.

Az is mind kitelik a maga emberségéből. Itt van a hosszú törökmeggyfa-pipaszár, a mit az ember az övébe dugva visel, annak az egyik végét a szájába dugja, a másikat felereszti a nymféa bokrok közé s olyan szépen elpipázgatja azon keresztül a drága jó levegőt, hogy csupa gyönyörüség a dolga.

Hallgatta, hogy mit beszélnek odafenn.

– Hozd utánam ezt a turbát Zernyestre! parancsolá a vezéri hang.

«Ahá! Zernyesten lakol! Tehát erdélyi ficsór vagy?»

Ezt jó volt megtudni.

Azután még egy kis érthetetlen szóváltás volt s arra a távozó dobaj jelenté, hogy a rablók tovamentek.

De azért Boldizsár bá csak nem hagyá el a maga kényelmes buvó helyét. Azt mondá: fürödjünk, ráérünk; urak dolga ez.

Élt a gyanuperrel, hogy a rablók hátrahagytak egy pár őrt, puskával a lesben, a ki arra vigyázzon, hogy nem bukkanik-e fel a víz fenekéről az ezermester? hátha nem halt meg igazán? s csak a köpönyege lett agyonlőve?

S nagyon jól sejtette. Két martalócz ott hasalt a parti fövény-bokrok között s ott őrizte a tavat.

Boldizsár bá pedig őrizte a tó fenekét. Hanyatt feküdt és levegőt pipázott.

Egyszer a két rabló megunta magát s elkezdett ümmögni, vartyogni, mint a béka.

– Ahá! gondolá Boldizsár bá. Az apádat tedd bolonddá! Azt gondolod, nem tudja a székely, hogy a béka nem lakik olyan vízben, a hol pisztrángok laknak?

Ezzel árulták el épen a rablók a jelenlétüket.

Ekkor aztán ő talált ki a számukra valami ravaszságot.

Volt neki egy vitézkötéses süvege nyestből: azt nem vesztette el, mert jól a fejébe volt szorulva. Leszakította róla a vitézkötést, s aztán felbocsátá a víz szinére.

A mint a süveg felbukkant, egy lövés eldördült, a víz nagyot csattant a marék göbecstől, a mi érte.

Erre a közelebb álló martalócz el kezdett kaczagni.

– «Sus ki! de ne lú!» (Tréfásan: süsd ki, de ne lőjj!)

– Nem ember volt, csak süveg, mormogá amaz távolabbról.

– Bizonyosan elvesztette, s most jön fel.

– Pedig szép süveg, nyestből van.

– Piros bársony a csákója.

– Boglárt is látok rajta.

– Ki kellene halászni.

– Tudsz te úszni?

– Tudok, de nem merek; mert még nem próbáltam.

– Gázolj be érte, majd én fogom az üstöködet.

Ráállt a másik.

Ennek az egyiknek még töltve volt a puskája.

Boldizsár bá megvárta szépen, míg az egyik rabló neki vetkőzik, a másik meg kötelet köt amannak a derekára, hogy így a víz fölött tartsa, s aztán ketten egyesült erővel kihalászszák a drága szép süveget.

Ekkor aztán Boldizsár bá hirtelen felrugta magát a víz fenekéről, kiszökött a partra, felkapta a rabló töltött puskáját, a mi a falnak volt támasztva. Az pedig ijedtében háromfélét gondolt: ha a pajtását elereszti, az a vizbe fullad, ha megrohanja Boldizsárt, az a kardjával levágja, ha pedig szaladásra veszi a dolgot, a saját puskájával lelövi.

Az utolsó esett meg rajta.

A parton maradt rablót Boldizsár keresztül lőtte; a másiknak elég volt a vízbe fulni; azt elvitte a folyó.

Ekkor aztán megcserélte a ruháit az áldozatul esett ellenfelével; a kardját is annak az oldalára kötötte, evőeszközeit is a csizmaszárába dugta, a hosszú haját levágta, s aztán beledobta a vízbe.

Maga pedig felvevé a megölt rabló puskáját és szeredását, hálákat adott az Istennek a megszabadulásért s azzal nyakába vevé az erdőt.

S ugyan okosan tevé, hogy hamarosan végzett: mert alig volt annyira a sürüben, hogy a fák eltakarták, a midőn látta, hogy jönnek ám fáklyákkal az eltávozott rablók egész csapattal vissza, és hálókat hoznak magukkal. Ezek ki akarják őtet halászni! Jó volt felváltatni magát.

Munduka Ravasel pogány káromkodást mivelt, mikor a két otthagyott őrt nem találta sehol. Esküdözött, hogy mind a kettőt felakasztatja, amint kézre kapja. Neki is indítá a fáklyásai egy csapatját, hogy hajtsák fel az erdőt a helybenhagyottakért, s a hol megkapják, mindjárt fára húzzák.

– Ne te né! Bolondok! Mondá Boldizsár bá. Bizony még felakasztanának tolvajképen! Holott ha meg akartam volna halni, meghalhattam volna én ma már becsületes emberképen is. Nem úgy verik a czigányt.

Talált is nyomban egy odvas fát, a melybe bizton elbujhaték s annak a padláslikán keresztül gyönyörködheték benne, hogy verik fel a rablók az egész erdőt idefenn s hogy húzzák a hálót odalenn a tóban. Egyszer aztán a halászoknak meg van a nagy örömük: meglelték, a mit kerestek. Ruhája, kardja ugyanaz, még az ezüstnyelű étszerei is ott vannak a csizmaszárában. Azt azután nagy riadallal viszik el dorongokra fektetve, míg lassankint az utolsó fáklyafény is eltünik az erdők sötétjében, s a kurjantások hangját elnyelik a sziklák.

De azért csak akkor jött elő a rejtekéből, mikor már a bakőzeket hallotta rigyetni. Most már csakugyan nincs közel emberi fenevad.

Akkor aztán sietett erdőn, bozóton keresztül, a merre a vén Nemere ormait látta fehérleni a csillagfénynél.

Azt már megtette, hogy életben maradt.

«Hanem ez még kevés! Ez még semmi sem! Oda a turba a kétezer aranynyal. Oda van Damokos Tamás!»