A DAMOKOS-VÁGÁS.

Siralmas dolog volna azt leirni, a mik ez alatt Erdélyben történtek.

A felgerjedt török szultán ráereszté a maga hadait minden oldalról a szerencsétlen országra, mely azt sem tudta már, hogy kinek engedelmeskedjék? annyi volt a fejedelme.

A krimiai tatárok hordája végigpusztítá az egész fejedelemséget mind a Királyhágóig, de még ott sem állt meg, hanem átcsapott Magyarországra, olyan rémületet támasztva maga előtt, hogy senki sem mert neki ellentállni, csak futott előle minden nép, a hol az előcsapatja megjelent s engedte a városait fölégetni. Ekkor pusztították el Gyula-Fehérvárt is, a szép kollégium könyvtárát halomra rakták, úgy gyujtották meg. S csak akkor hagyták oda az országot, mikor már úgy megterhelték magukat zsákmánynyal, hogy többet nem birt el a ló, meg a rabszolgahad.

A Rákóczy György jenői diadalának ez volt a szomorú következése.

Buzdurgán murza is megelégelte már az olcsó diadalokat, jóllakhatott vérrel és jajkiáltásokkal, egész csordaszámra hajtá maga előtt a rabszíjra fűzött férfit, asszonyt, marhát, birkát – vegyest.

Ekkor került haza Damokos Tamás, a maga kiszabadult kétszáz vitéz bajtársával.

Mikor az ojtozi szoroshoz ért, a hol II. Rákóczy György által épített vár zárja el a völgy kijáratát, hát akkor ő még azt hitte, hogy ez a vár a székelyek kezében van, semmit sem tudott arról, hogy milyen furfanggal foglalták el azt a törökök. A hazaszabadult székelyek pedig mindnyájan tatár-öltözetet viseltek; mert bizony Krimiában senki se varrt az ő számukra székely zekét, harisnyát; a fegyverzetük is egészen tatárokéhoz hasonlított. Annálfogva azt mondá Boldizsár bának Damokos Tamás:

– Eredj csak, édes bátyám, előre be a várba. Neked magyar gúnyád van, beeresztenek, s világosítsad fel a bennlevőket, hogy mi nem vagyunk tatárok, különben még közénk ágyuznak, puskáznak; elnéznek bennünket.

– De nem megyek biz én; mondá Boldizsár bá. Mert ha én bemegyek a magyar ruhámmal a Rákóczy-várba, soha ki nem jövök onnan többet. Török van odabenn. Inkább adj nekem is egy tatársüveget, meg egy hosszú dárdát, aztán hadd lovagolok előre valami huszadmagammal a várba. Ilyen kevés népet bizton beeresztenek. Ha egyszer aztán ott leszek a felvonó hidon, ti többiek az erdőben rohanjatok utánam, egy hajtással elkapjuk ezt a várat.

A bizony sikerült az ezermesternek. Lomha oláh őrséget hagyott a török a Rákóczy-várban, nem is gondolt rá, hogy azt hátulról, Moldvából fenyegethesse valami veszedelem. Egy kardcsapás nélkül el lett az foglalva. Az őrséget kilökték, menjen haza az anyja örömébe!

A mint annak hire futamodott, hogy hazakerült a Damokos Tamás meg a lúfők hada Krimiából, hogy be is vették a Rákóczy várát, egyszerre nagy lett a csődület az ojtozi hegyekben. Csikből, Háromszékből a hegyek közt lappangó székelység mind odasietett. Volt ember is, fegyver is elég; csak a vezető hiányzott.

Mikor Tamás megtudta, hogy Mikóujvárát is elvette a tatár, nagyon szidta érte a csiki székelyeket; minek engedték magukat olyan könnyen kizavarni a várukból? Azok azt felelték rá, hogy «mikor nem volt lovasságunk:» Aztán beszélj velük, ha tudsz!

– No hát már most van lovasságtok. Hát gyertek velem, foglaljuk vissza.

– Megyünk is!

S meg is indulának Damokos és Czirjék vezetése alatt egész seregestül a száguldó tatárra.

Ott találkozának Buzdurgán murzával a csikszeredai sikon. Az jött Ojtoz felé a nagy prédájával s szörnyen elbámult rajta, mikor dárdaerdőt látott maga előtt; a miről azt hitte, hogy a gyökerét is kitépte már a földből.

Hát már ez a székely, akárhányszor agyonverik, mindig újra feltámad!

Bizony fel az!

A tatárnak pedig az volt a szokása, hogy a hol váratlan ellenállásra talált, ott mindjárt lekonyult a taréja.

Buzdurgán murza dühös volt, hogy így elállják az útját.

Kilovagolt maga a két sereg közötti sikság közepére s kirántva hatalmas pallosát, elkezdett kiabálni, olyan szörnyű hangon, hogy félmértföldnyire is meg lehetett hallani.

«Ti hitetlen kutyák! Majd elbujtok egérlyukaitokba, ürgének születtek! Ha van közöttetek embernek való ember, küldjétek ide elém; csapjunk össze egy szál karddal! No hát van-e ember a székelyek közt!»

Ember volt biz elég, de óriás nem volt. Azok rég kihaltak már a nagy Czohárdról, a hol legutoljára laktak. Ki mérkőznék össze egy ilyen nagy bolond hustoronynyal, a kinek a pallosát más Isten teremtése két kézzel sem tudja megemelni.

Pedig hát nagy szégyen lesz, ha a kérkedő góliáthtal nem tudnak senkit szembeállítani.

Egyik a másikra nézett; de csak egyiknek sem akaródzott a kardját összepróbálni a murzáéval. Hosszabb az valamennyiénél.

– Hej édes jó öcsém, vitéz Damokos Tamás kapitány uram. Csak neked kell ezzel a csodával összeakaszkodnod! Mondá Czirjék Boldizsár a főkapitánynak.

A többi hadnagyok is mind neki esének: «te vívhatsz meg vele, senki más.»

Damokos Tamás látta, hogy ezt a harczot nem kerülheti ki.

És akkor erre az emlékezetes mondásra fakadt, a mi fel van jegyezve a Damokos-család hagyományaiban.

«Héj becsület, becsület! Ha te nem volnál, nem kellene én nekem most meghalnom!»

S mondván, kirántá a kardját, eláldotta ennek a világnak keserüségét nagy búbánatában, «aztán köszöntsétek a feleségemet, meg a két kis árvámat!» És most «segíts uram Jézus!» azzal a lovát megsarkantyuzva, kiugratott a homloksorból a síkság közepére, Bozdurgán murzával szembeiramodvást.

Amint a murza meglátta a feléje vágtatót, megismerte az elcsufolt orczájáról a kiszabadult rabját s rárivalt csufondárosan:

– Hát te hogy szöktél meg a csávagödörből, Tamás a Damokosok között? Tán biz a feleségem bocsátott szabadon? Te világcsaló hazug! Nojszen. Voltam a gyulafehérvári nagy medreszben: kerestem a huszonnyolcz övet, a kiről te mčhdruli ábéczét tanultál; egyet sem találtam; no majd oda haza esztrengára veszem a kadinát, hogy mint jutottál az ő öveihez? Most pedig csak gyere ide a kezem ügyébe, hadd hasítlak kettőbe. Az egyik feledet a magad feleségének, a másikat az enyémnek! Ha olyan nagyon szerettek, osztozzanak rajtad.

Azzal felemelte faágvastagságú karjával magasra azt a széles pallost, a mi egy bikát is képes kettészelni s csak úgy forgatta a feje fölött, mintha nádszál volna. Úgy várta be a reárohanó Damokos Tamást.

Hanem hát meglehet, hogy az ilyen nagy testnél nem olyan nagyon gyors az agy és a kar közötti összeműködés, mint a kisebb termetűnél, a míg az ő feje azt mondja a kezének: «vágj», míg az ezt megteszi, az alatt a tömzsi régen odavágott: Damokos Tamásnak az éles szablyája csak egy villámlásnyi kis idővel elébb csapott le hamarább a Buzdurgán nyakára, mielőtt annak a palosa ő reá alázúdult volna, de olyan szerencsétlenül talált neki oda, hogy a hordónyi nagy fő csak lerepült az óriás válla közül s a mint talpra esék a földön, nagy mordiásan összehuzta a szemöldökeit, fintorgatta az orrát s nagyokat pillogatott meredező szemeivel, a szája tátogott hozzá, mintha szemrehányásokat tenne: «Ej Damokos Tamás, ezt nem vártam tőled!»

A fejnélküli test pedig, megfordulván a lovával, elkezdett szaladni vissza a tatár tábor felé, szokása szerint a két földig érő lábával is segítve nyargalni az alatta futó lónak. Az öklébe szorított pallos egyre csapkodott a levegőbe jobbra-balra, mint a bomlott szélmalomszárny. A tatárság erre a látványra úgy megijedt, hogy hátat fordított, elfutott világgá, ott hagyva a székelyeknek az egész prédáját s pányvára fűzött rabjait valamennyit.

Azok között megtalálta Damokos Tamás Apor István uramat is. De nem tett neki semmi szemrehányást, csak azt tanácsolá, hogy máskor legyen Istennel s ne kivánja a felebarátja romlását.

Ekkor aztán a várát is visszafoglalta Tamás, de az olyan rongált állapotban volt, hogy meg nem maradhatott benne, hanem elvitte családját Alsó-Csernátonba, az ősi lakházába. Most is ottan laknak az ivadékai. Mind olyan derék emberek, mint ő volt, meg a felesége.

*

Nem sokára a török szultán kihozá tatár rabságból az egész fogoly magyarságot, vezérükkel, Kemény Jánossal egyetemben, a kit egyúttal megtett Erdély fejedelmének.

És így beteljesült az égi jóslat a négy vak nappal, hogy Erdélynek négy fejedelme fog lenni egyszerre.

Két év mulva mind a négy elmult: három csatákban esett el.

Szegény Erdély, de sokat szenvedett!

De fennmaradt a családi hagyományok között, a székely nép ajkain, Damokos Tamásnak az a jellemző mondása: «hej becsület! becsület! ha te nem volnál, nem kellene én nekem most meghalnom!»

És aztán az olyan vágást, a milyennel Tamás Buzdurgán murzát elbocsátá a világról, máig is úgy hivják, hogy «Damokos-vágás».

Adjon Isten mindenkinek belőle, a ki megérdemli!