ASSZONYOK VERSENYE.

Csak úgy magában járdogálta végig pompás kertje tekervényes útjait a kadina. Nem telt öröme se a bajadérek tánczában, se az almék dalaiban. Virágnyilás nem vidítá fel, gyümölcsérés nem vigasztalá meg: körüle paradicsom volt, de belül volt a sivatag. A kiket maga körül lát, azok rá nézve nem emberek: asszonyok és eunuchok, engedelmes szolgalelkek. Üres neki ez a világ.

Az őrt álló cseléd jön feléje sietve, s arczczal a földre borulva, jelenti alázatosan, hogy odakinn az udvarban egy gyászruhás asszonyság könyörög bebocsáttatásért, a nevét felirta erre a teszkerára.

Kalme arczán valami villámlott át, a mint ezt a nevet elolvasta: «Damokos Tamásné!» Megköté magát kevély indulattal s azt felelte:

– Mondjad neki: «jöjjön holnap!»

Miért utalta másnapra? Éreztetni akarta tán vele dölyfös hatalmát? Ebben is lehet valami. De más oka is lehetett. Ma nem hitte magát elég szépnek. Törődött volt. Pedig olyan nagyon kivánta, hogy valaha az életben ezzel az asszonynyal összetalálkozzék, hogy aztán hadd lássák, melyik volt a szebbik? ő-e, vagy a másik, a kiért őt megvetették, cserébe el nem fogadták?

Meg akarta ezt az asszonyt verni női szépségével. Az egész nap előkészülődésekkel telt el. Háromféle fürdőt is vett, legelőször késő este szamártejből, azután reggel korán damaskusi rózsavizből, utoljára délben a bűbájos szűzleánytejből, a mit ambrával és pálmaborral készítenek az arab bűvészek, így árulják ólommal beforrasztott üvegekben. – Akkor befonatta a haját az asszonyaival gyöngyfüzérek közé; előhozatta legragyogóbb selyemruháit, kösöntyüit, karpereczeit, macskaszem, karbunkulus, rubint ragyogott a nyakán, füleiben. Az arczát kifestette szafflórral, violagyökérrel hajnalszin pirosra; minden száj azt mondta, de még a tükre is azt vallotta, hogy szebb asszony nem lehet a földön Kalménál!

Jöhet az a másik!

Inte, hogy vezessék be az udvaron várakozó gyászruhás asszonyt a hárembe.

Biz az a violaszinű gyászruha nem árulgatja, csak eltakarja a női szépséget: arany, ezüst, gyémánt sem ragyog a szomorú alakon, egy makulányi sem, de van azért neki két olyan ékszere, a minővel nem bir a kadina, s ha az övé volna, bizony csak odaadná érettük cserébe minden drágaságát, az a két szép poronty, olyan piros arczú, olyan kökény-szemű mind a kettő. A kisebbik az anyja keblén csügg, két karjával átfonva a nyakát s szégyenkedve rejti az orczáját az anyja fátyola közé, a mint ez a sok idegen asszony mind reá néz bámulva. Az anyja suttogva biztatja, hogy ne féljen semmit; – csak ő vele van elfoglalva, egészen felejti, hogy a ház úrnőjét köszönteni is kell. És a kadina irigy szemmel látja vágytársnéja arczán, hogy annak a kis kölyöknek a csókja mennyivel szebb pirosító minden szafflórnál, violagyökérnél!

S ez a könyörgő asszony még nem is alázza meg magát ő előtte, úgy a hogy illik, hogy az ajtónál belépve, leborulna mindjárt a földre s aztán, a hány lépés, annyiszor értetné a homlokát a tarka szőnyeghez, míg az ő zsámolyához eljut, hanem csak ott alkuszik a nagyobb fiával, a kit kézen vezet: «térdelj le szépen fiacskám az úrasszony előtt!»

«Biz én nem térdelek; hisz nem a Szűz Mária ez itten!»

No hát ő is akarja vele éreztetni a büszkeségét.

Az őrt álló eunuch sürgetős levelet hoz a kadinának. Kalme asszony ezüst csiptetővel veszi azt el a vert ezüsttálczáról. Buzdurgán murzának szólt a levél, kívül ráírva: Foglyok dolgában. Akmet bégtől. Sürgetős.

A murza kedvencz nejét bizta meg azzal, hogy távollétében az érkező leveleit felbontsa s a mi sürgős elintézni való, azt az ő személyét képviselve, elvégezze. (Ez már egy kis európai erkölcs volt nála.)

Kalme felbontá a levelet s a míg elolvasta, addig hagyta maga előtt állni a gyászruhás asszonyt, két kis porontyával.

Ez volt a levélben:

«A Damokos Tamás nevű rab magyar urat, volt székely főkapitányt, a mint ezen levelemet veszed, szultán ő felsége parancsolatjából (ki ura minden igazhivőknek és így neked is) fejed vesztésének büntetése alatt azonnal bocsásd haza. A kétezer arany váltságdíjról adjon neked írást, s azt majd innenhazulról neked megfizesse, mikor neki lészen. Hogy mikor lészen? azt ő tudja lészen. A mit is pedig neked az ő feleségéről irék, hogy más lator férfival, az Apor István urammal eő kegyelmével boronálta volna össze a fátyolát, az csupa csalafintaság volt. Az asszony sőt inkább nagyon is hűséges az ő rab urához; még az Rákóczy György fejedelmet is megkergette ő miatta. A kétezer arany váltságdijat is megküldte rendén az napjára az uráért, hanem a furfangos Apor István elfogatta azt útközben a Munduka Ravasel harámbasával, azért, hogy az Damokos Tamást rabságba veszítse, s így az asszonyát könnyebben elkaparinthassa, a kiben fülig szerelmes. Tehát az asszonyról többé semmi rosszat ne mondj. Az Damokos Tamást pedig rögtön hazaküldjed, különben elhivattatol Sztambulba, a Tsiragány palotába, a hová tudod, hogy egy kapun megy be az ember, de két kapun jön ki: a feje az egyiken, a teste a másikon.»

Mikor ezt a levelet végigolvasta a kadina, úgy aláhanyatlott a feje és két karja, mintha halálos betegség lepte volna meg egyszerre. A mint véletlenül, tétova szemével maga körül nézett, belepillantott a nagy velenczei tükrébe s elijedt magától! Halálsárgára volt sápadva az egész arcza, a mely sápadáson úgy elütött a szafflórral festett kendőzésnek pirja, mint a hogy a bealkonyult ég sárga szinétől elválik egy elszakadt rózsapiros felhő.

Se gyöngyök, se gyémántok nem adják vissza az arczának azt a ragyogást, a mi arról eltünt. A két asszony közül ő volt a gyászolóbb.

– Mit hoztál, jó asszony? kérdezé, Ilkához fordulva.

– Én bizony, kegyelmes asszonyom, elhoztam magammal az én édes, jó uramnak, Damokos Tamásnak a váltságát, hogy neked átadjam s az uramat kiváltsam rajta. Kérlek, hogy fogadd el; számláld meg s aztán adasd nekem által az uramat: nézd, ez a két kis gyerek hogy örül, hogy repes, hogy mindjárt megláthatják az ő jó apjukat.

Kalme összevonta vékony szemöldeit s hidegnek mutatta magát, erőltetve.

– Jó asszony. Én addig el nem fogadhatom a váltságdijat, a míg az uradra rá nem találtál. Én a rabokat nem ismerem, azoknak a neveiket sem hallottam soha. Majd felhozatom őket ide az udvarra, szemeld ki, melyik az, a kiben ráismersz hajdani férjedre.

– Oh én bizony ráismerek, ha daróczrongyban van is, ha nap elégette is, fekély meglepte is az ábrázatját, rögtön, ezer közül is egyszerre kilátom.

– Kivánom, hogy kilásd. De ha nem találnád itt meg, ha nem ismernél rá, bizony visszaadom az erszény aranyad.

Azzal parancsot adott a kadina az eunuchoknak, hogy hozzák fel az udvarba mind a kertben dolgozó rabszolgákat, a kiknek még tisztességes kinézésük vagyon.

Azokat ott sorban felállíták s akkor Damokos Tamásné végig haladt a sor előtt, arczaikba nézett, búsan fejet csóvált és visszatért a kadinához, a ki hölgyeivel együtt a kastélynak egy aranyrácsos köröndjéből nézte ezt a szemlét.

– Az én uram nincsen ezek között.

Ekkor Kalme azt parancsolá, hogy tereljék fel a többi rabokat a bőrgyárból, a kik ott dolgoznak.

Egyszerre nem fértek el mind az udvarban, csak úgy csapatonkint hajtották fel őket. Ezek már elzüllött, marczona alakok voltak, naptól agyonégett, szenvedésektől elkényszerült arczokkal; félig mezítelen, rongygyal til-túl fedett sovány tagokkal; karjaik, lábszáraik a bőrcsávától sárgára, feketére, vörösre edzve. Kín ezeket látni, végig szemlélgetni. Damokos Tamásné sorba járt előttük, végig nézett rajtuk s csüggedten tért vissza: «egy sem az én uram!»

Egyre nyomorultabb alakok csoportját terelték eléje. A könytől alig látott már. Azok között sem volt még Damokos Tamás.

Most aztán Kalme parancsot adott, hogy hozzák elő a bőrlúgzóból a foglyokat. Ezek végzik a legkinzóbb munkát, melyre azokat szokták kárhoztatni, a kik vagy szökést kisérlettek meg, vagy a váltságdíjukra hiába várattak. Ezek nem emberi alakok már, hanem kisértetek!

Ilkának a szive úgy elszorult, mintha hegy feküdnék rajta, mikor ez ijesztő alakok eléje lépdeltek, arczuk elcsúfitva, megcsonkítva, Isten képe kitörölve róla. Óh mily szívfájdalom őket igyen látni, egy kedves alakot közöttök keresni!

De mégis megtalálja!

Arczát szétmarczangolhatták, de azt a büszke fejhordozást el nem vehették tőle. A szennytől fekete, a rongytól undok alakban ráismer az ő kedvesére, s oda rohan hozzá, öleli karjával, elhalmozza forró csókjaival s mondja édes szóval ennek az elundokított arcznak: «én angyalom! én szivem bálványa!»

Kalme nem állhatta ki ezt a jelenetet, kirohant a körönd ajtaján; nem törődött vele, hogy férfi szem látja fátyoltalan arczát, odarohant az ölelkezőkhöz.

– Menjetek előlem! Takarodjatok innen! Ne öleljétek itt egymást, ha én látlak! Itt a pénzed, asszony! Vedd vissza a váltságdíjad!

Azzal oda veté az erszényt a lábaihoz Ilkának.

– Nem akarnád őt kiadni? kérdé megrettenve Ilka.

– De kiadom ingyen!

Damokos Tamás még most is büszke volt! Rongyos, szurtos és ijesztő! De még mindig kevély.

– Vedd fel azt az erszényt, mondá a nejének s add vissza az urasszonynak. Ennyit kértek értem: ennyit adnak értem.

– És én még sem veszem vissza, mondá Kalme; s most már ő is versenyre szólítá a maga büszkeségét. Most vettem Akmet bégnek a levelét, a mely mást parancsol; hallgasd meg, nem fogod megbánni.

(Mint azt a másik levélolvasást, gondolá magában.)

Mikor azt elolvasta Kalme, az eltorzított arcznak is volt ragyogása.

– Lásd, mondá a levél elolvasásánál, Kalme: a feleséged ilyen hűséges volt hozzád.

– Tudtam én azt mindig! kiáltá Damokos Tamás, keblére szorítva édes egyetlenét.

– No hát vedd vissza a pénzed!

– Még sem veszem vissza, mondá Tamás. Hanem ha kegyelemosztó napod van, fogadd el hát ezt a váltságdijat nem értem, hanem kétszáz fogolytársamért, kik velem együtt jutottak rabságba. Add ki őket, hadd jöjjenek ők is velem.

– Jól van. Vidd őket magaddal. De ha a rabokat nem adhatom ingyen, szabad nekik adnom egyéb útravalót. Gyalog hosszú az út, ott künn a ménesem. Válaszsz ki belőlük annyi paripát, a hányan vagytok, magyar rabok. S aztán nehogy a moldvai oláhok, kozákok fegyverteleneket megcsufoljanak, itt van a fegyvertár, vigyetek belőle magatokkal kardot, lándzsát, a mennyit elbirtok. De meg az sem illenék, hogy útközben fosztogatásokból tartsátok magatokat: utiköltségnek vegyétek el tőlem ezt az erszény aranyat.

S ezzel a sokat utazott kétezer arany megint csak visszavándorolt a Damokos Tamás kezébe.

Még utoljára majd a Kalme marad győztes az asszony versenyben.

Most már Ilka asszony könyező szemekkel fordula hozzája.

– Óh úrasszonyom! Mivel háláljam én meg ennyi jóságodat? Mit adhatok én teneked ezért?

Kalme szemei úgy égtek, ragyogtak.

– Add ide egy pillanatra azt a kis kölyket a karodról, hadd csókoljam össze.

Ilka odanyujtá két kezével a kis szégyenkedő pirospofájú angyalkát. Kalme odaragadta azt a keblére mind a két karjával, s elhalmozta arczát, szemeit, homlokát forró csókjaival: a köny, mint a zápor, úgy szakadt szeméből, egy hosszú pillanatig olyan boldognak álmodta magát, mint az a másik asszony.

Akkor visszadobta a gyermeket hevesen az anyja keblére.

– Fogjad! vigyed! S most már szaladj előlem a kincseiddel: a míg jókedvemben találsz, a míg föl nem ébredek haragos kedvemre, mert akkor, nem tudod, hogy nem öllek-e agyon, s elveszem tőled az uradat és a gyermekedet!

De úgy megijedt ettől a fenyegetéstől Ilka asszony, hogy egy pillanatig sem maradt ott állva, hanem a két kezével megkapta egyfelől az urának, másfelől a nagyobbik fiának a kezét, a kisebbiket a nyakába ültette lovazva s úgy futott ki velök a nyitott várkapun, mint a ki lopott kincset visz magával.

Csak azután, hogy a kapun kívül voltak, s látta, hogy senki sem kergeti, tért magához, s azt kérdé az urától:

– De vajjon Buzdurgán murza, ha hazakerül, helyeselni fogja-e azt, hogy a felesége ennyi rabot elbocsátott s még lovat, fegyvert is adott nekik?

– De bizony nem fogja.

– Talán meg is haragszik érte a feleségére?

– De nagyon megharagszik.

– Mit fog vele tenni? uram Jézus!

– Bőrzsákba varratja s beledobatja a nagy vizesésbe.

– Hogy az úr Isten pusztítsa el őtet, mielőtt hazaérkezne!

– Magam is azt kivánom neki!

(Talán nem is tette volna azt hozzá Damokos Tamás, ha előre tudta volna, hogy az úr Isten meghallgatja ugyan azt a kegyes óhajtást, hanem épen ő rá fogja bízni annak a végrehajtását.)