VAN ISTEN A FÖLD ALATT IS!
Boldizsár bá azonnal levelet ira a mikóujvári hadnagynak, melyben tudtára adá, hogy hol keressék az eltünt várkapitányt, Apor István uramat s miféle furfanggal jussanak hozzá az ő nagyrabecsült személyéhez, a kinek azóta már fogytán lehet az elemózsiája; de különben sem kellemetes a tartózkodási helye. Egyébiránt köszönteti ő méltóságát, a furulyát megkapá s igen szép nótákat fujdogál rajta. A mit ő jobban meg fog érteni stb. stb.
Csakhogy erre a levélre már akkor semmi szüksége sem volt Apor István uramnak.
A csaptatóba jutott főkapitány úr ugyanis sehogy sem akart belenyugodni a maga kellemetlen állapotába. Boszantotta nagyon, hogy ilyen együgyü módon engedte magát a concupiscentiája kötőfékénél fogva belevezettetni a kelepczébe. Ha ez kisül, az egész világ példája lesz belőle; kicsúfolják, kinevetik, még a fejedelem sem fogja többé semmi dolgát rábízni. Hiába mondja, hogy hiszen Oroszlánszivű Richardot is elfogták, azért még is csak őt fogják kigúnyolni. Nem várja ő, hogy érte jöjjenek, hanem kitör innen. Vele volt az evőszerszáma, azt szokás volt ezüst tokban magával vinni mindenkinek. Egy kés elég a rabnak, hogy a falát keresztül ássa, akármilyen vastag is az.
Rögtön hozzáfogott a munkához. A késével kivájta a mészragaszt egy kő körűl. Csak az első kőnél ment az nehezecskén; de mihelyt az ki lett a helyéből mozdítva, a munka mindjárt könnyebben ment. Ha napszámba dolgozott volna, bizoy megkeresett volna a kőmüves pallérnál három dénárt egy nap alatt. Soha sem szolgálta még meg ilyen jól a kenyerét. De volt is láttatja. Másod nap már akkora rést vájt a falban, hogy maga is belefért; s nagy vigasztalására szolgált, hogy a hátralevő falon keresztül már a külvilági neszből meghallott annyit, hogy a toronyőrök trombitálnak. Hej ha ő neki egy trombitája volna: most ő is jelt adhatna innen a föld alúl, s azt a hívei majd meghallanák.
Idelenn a föld alatt csak az órájáról tudta meg, hogy mennyire haladt az idő; s hogy éjfél van és nem dél. A harmadik nap éjszakája. Alig fordított belőle valamit álomra. Egyszer azután olyan akadályra talált, a min az egész tudománya kudarczot vallott. Azt a rést, a mit ő a falon keresztül tört, mikor már egy ölnyire haladt, egyszerre csak elzárta egy olyan nagy kőkoloncz, a minek széleire sehol sem akadt rá; de a mit onnan elmozdítani nem is volna elég egy ember, még ha maga Sámson volna is.
Hogy vágja magát ezen a nagy kövön keresztül?
A kétségbeesés kezdte környékezni; szakadt a testéről a nehéz veríték.
«Hát nincs Isten a föld alatt!» zúgolódik nagy keserűségében.
Dehogy nincs! Csakhogy nem Isten hírével kerültünk ám ide!
No de jól van: alig hogy e szót kimondta Apor István uram, mit hallanak fülei? Csákányütéseket kívül a falon. Épen ottan, a hol ő az alagútját elzáró nagy követ találta. Ez aztán a gyors igazságszolgáltatás! Az ő hívei kivülről ássák a falat. Tulajdonképen nincs is benne valami különös csoda. Kár is volna érte letérdepelni és hálákat adni áhitatosan, mert hisz az egész természetes következése az eseményeknek. A hű darabontok és a hűséges székelyek, nem találván reggel az ő főkapitányukat, a ki eltünt, sem Czirjéket, a ki Mundukát keresni szökött, elindultak a jó uruknak a keresésére: tudván, hogy itt kell neki valahol eldugva lenni a vár bástyáiban. Most azután, az éj csendességében, meghallották a neszt, hogy kaparja ő belülről a börtöne falát, s nosza csákányt, vasrudat ragadtak, hogy ők meg kivülről bontsák a köveket, a mik a fogolynak útjában állanak!
Dehogy jutott neki eszébe az imádság, meg a félmázsás viaszgyertya, a mit kínszenvedésében a Boldogságos Szűznek felajánlott. «No megállj Czirjék! Megállj Damokosné! Ezért véres boszút állok!» Még az is eszébe jutott, hogy Dimbora Lupujhoz is el lehetne még futtatni s eszére adni a veszedelmet.
Egyszer aztán nagyot roppant a fal, a nehéz alapkő kigördül; a csillagos ég derengése bevilágít a földalatti oduba.
– Itt vagyok fiaim! Itt a főkapitánytok, Apor István! kiált a megmenekült fogoly, kibújva a törött résen szabadítói elé.
De azok ugyancsak furcsán köszöntötték. Egyik az üstökébe markolt, a másik a gallérjába, a harmadik-negyedik a két kezét kapta el, az ötödik a száját tömte be, s mielőtt egyet kiálthatott volna, hozzá kötötték a nyakánál fogva egy lónak a farkához, elkezdtek vele vágtatni, neki aztán szaladni kellett tüskön-bozóton keresztül, ha azt nem akarta, hogy a pányva a nyakára szoruljon.
No ez szép kis megszabadulás volt!
A minek pedig az a magyarázata, hogy nem Apor István uram darabontjai voltak azok, a kik a bástyát kikezdték; hanem a krimiai tatárok, Buzdurgán emberei.
A haragos murza, a mit megigért, sietett megtenni. A maga csapatjával legelébb betört Erdélybe, az ojtozi szoroson keresztül, mit senki sem védelmezett; éjszakára ott termett Mikó-Ujvár alatt. Fogadása tartotta körmére keríteni Damokos Tamásnét, a ki az uráért sajnálta megküldeni a váltságdíjat. Nagyon számított rá, hogy még a szeretőjét is ott fogja a várban találni, a kiért az urát ott hagyta veszendőben. Nem volt ott most Czirjék Boldizsár, a ki a faágyuival egész tatár-sereget pocsékká vert ugyanazon a helyen: székely és szász a fülére fekve aludt a várban. Sem kapitány, sem hadnagy nem volt, a ki az őröket fegyelemben tartsa. Könnyű volt őket meglepni gondtalan álmukban.
A tatárok észrevétlenül kiásták a bástyafalat, azután ugyanazon a sülyesztőn keresztül, melybe Apor István lezuhant, felmászának szépen s a várszobában alvó darabontokat irgalmatlanul megkötözték. Az alsó boltozatban alvó székelyek csak erre a lármára ébredének fel. Akkor látták, hogy benn van az ellenség a várban. Ők aztán, nehogy kívül és belül két tűz közé szoruljanak, senki sem lévén, a ki vezette volna őket, felnyiták a kaput és fegyveres kézzel kirohanván, elverték maguk elől, a kit utjokban találtak s aztán elmenekültek a hegyek közé. A kapitány ám lássa, mitévő legyen?
Azt ugyan attól nem kérdezték, hanem addig nyargaltak vele, a míg a murza elé nem érkezének.
«Itt hozzuk az Apor Istvánt!»
Hejh! mekkora kaczagásra nyitotta fel az állkapczáját ennél a névnél Buzdurgán murza.
– Hehej! Hát te vagy az a híres? «Kedves egyetlen Pistukám!» A szép asszony szerelmes bálványa? A kiért az urát, Damokos Tamást ott hagyja a csávában! Te rád fáj a fogam. Csakhogy megkaptalak! No ne félj, elviszlek oda társad mellé: legyetek együtt ketten. Akkor aztán válogasson majd a szép asszony bennetek, hogy melyitek szebb legény a talpán? Szerettél a közös tálból enni? No majd lefetyölöd a közös moslékot, a közös vályuból, Damokos Tamással, s egy korbács csókolja mind a kettőtök hátát.
Most tudta hát már meg Apor István, hogy bizonyára van Isten a föld alatt is; csakhogy nem jó a haragját fölébreszteni imádkozással az olyan embernek, a ki valami rosszban töri a fejét; mert így jár, a hogy ő járt.
Ellenben Buzdurgán murza még egyszer olyan dühös lett Apor Istvánra, mikor a kurtányok, a kik a várból visszatértek, hirül hozták neki, hogy a keresett szép asszonyt nem találták sehol. Vannak ottan fehér népek többen, de azok mind vének és ránczos képüek. Hogy az asszonyuk hová lett? azt senki sem tudja.
– Akkor csak te tudod magad, Apor István, dörmögé Buzdurgán. Ha nekem elő nem adod, ha ki nem vallod, hová dugtad el? bizony mondom neked, hogy olyan dolgot hallasz, a milyent még soha sem hallottál. A talpadnak mondják, s mégis a fejed érti meg.
Azt pedig, hogy hol van most Damokos Tamásné, nehéz lett volna akárkinek is megmondani. Mert azoknak a hegyeknek, a miken keresztül Nogáli uram lovas szolgálói vezették ez órában Ilka asszonyt, még neveik sincsenek.
