BUZDURGÁN.

A mit Ilka asszony megtudott az elfogott férje felől, az mindössze annyi volt, hogy a rabbá lett Damokos Tamásnak a gazdája Buzdurgán murza.

Ezt hírül hozták neki illyefalvi szökevények, a kiknek sikerült rabságukból kimenekülni s ezer veszély és kiállott nyomoruság után a «záptenger» halálbűzű morotváin keresztül, nagy vargabetűvel haza kerülni.

Ezek ugyan rettenetes dolgokat tudtak regélni Krimiáról és az odahurczolt rabmagyarok borzasztó sorsáról. Hogy hurczolták őket ló mellé kötözve, hogy etették, itatták őket olyan «gazzal», a mit meglátni is undorodás; hogy fogták őket olyan sanyarú munkára, a mit idehaza a barmok végeznek. Ezek közt pedig legkeservesebb volt az állatbőrök kallózása, csávázása, cserzése, lugzása.

A krimiai tatárok marokin-bőripara hires volt az egész világban. Nem tudtak olyat sehol előállítani. Rabszolga kellett annak a készítéséhez. Eszes állat, a ki baromszolgálatot végez. A krimi tatárok hirhedt bőriparuk által kincseket halmoztak össze; el lehet mondani, hogy a Bakcsi-Szeráji és Akhtiári tatár fejedelmi paloták bőrből lettek építve. Minden finom saru, keztyű, a pompás könyvtáblák a régi könyvtárak incunábuláin, a préselt borítékok a karos székeken, az úrnők czipői s a fejedelmi paloták aranynyal, ezüsttel kivert bőrszőnyegei, mind a krimi tatároktól származtak.

Átkozott munka volt annak az előállítása!

A legelső csáva, a mibe a bőröket beáztatták, a legrondább hulladék, marótrágya keveréke volt, a minek bűzét megszokni nagyobb gyötrelem volt a purgatoriumnál. Ebben a keverékben kellett térdig gázolni, könyökig vájkálni a szegény raboknak: szabad ember semmi fizetésért meg nem tette volna.

Azoknak, a kik ezzel a legelső csávába rakott bőrrel bántak, a karjaik és lábszáraik olyan feketékké váltak, mintha szerecsentől kérték volna kölcsön.

Azután jött a bőröknek eczetben, füzfahéjlúgban, savanyú lótejben keresztül erjesztése, a minél megint olyan hőséget kellett kiállniok, hogy az bevált a pokol előcsarnokának.

De legrosszabb sorsuk volt azoknak, a kik a finom szattyánbőrt készíték, mert annak meg az volt a módja, hogy a lenyúzott állatbőrt összevarrták, szumachgubicsport tettek bele, s akkor egy embernek egy csövön át addig kellett belefujni, míg az irha simára felpuffadt, mint egy bendő: így került az aztán a csávába. Ettől a munkától az ember tüdejének előbb-utóbb meg kellett szakadni.

No hát erre volt jó a rabszolga.

A derék krimi bőrgyárosok gondoskodtak róla, hogy soha szükséget ne szenvedjenek: az európai uraságokat marokinnal, szattyánnal és bagariával mindig elláthassák.

A legtöbb rabszolgát Oroszországból hordogatták el. Maga Dewlet Ghirai khán alatt, Moszkvából és környékéből nyolczszázezer munkást hajtottak el bőrt gyártani Krimiába s egy egész százötvenezer főre menő orosz hadsereget elfogtak mindenestől a tatárok.

A rabszolgákból ritkán került valaki haza.

Az a kegyetlen, sanyarú munka rövid idő alatt elpusztította a vele foglalkozókat; a kik kiállták, sem telepedhettek meg. A férfit és nejét (ha fiatal volt) nem hagyták együtt: a rabszolgaságból nem származik új ivadék. A kit nagy áron ki nem váltottak: az ott veszett a csávában, vagy elmult magától, ha megvénült. Idegen nem települt meg a félszigeten a tatárokon kívül, csak épen a koraita zsidó, a ki ott földműveléssel, kertészkedéssel, állattenyésztéssel foglalkozott.

A leghiresebb bőr volt ez idő szerint a «buzdurgán».

Azt a zománczos színt, azt a kigyófényhez hasonló arany-ezüst ragyogványt, azt a művészi préselést, azt a magas izlésre mutató rajzot, pompát, színvegyüléket, a mi e bőröket oly nagybecsűekké tette, nem birták utánozni se a francziák, se a mórok Spanyolországban. Ez a tatárok titka volt.

S ezt a bőrt azért hivták «buzdurgán»-nak, mert a kinek a gyárában az készült, az volt Buzdurgán murza maga. (Most már csak egy hires krimiai körtefaj tartogatja a nevének az emlékét; bőrt csinálnak mások is azóta, de olyan szépet soha, mint a buzdurgán volt.)

Buzdurgán murza különben is kiváló nevezetesség volt. A megszokott emberi mérveket meghazudtoló rengeteg óriás; a kinek a legmagasabb férfi is elsétálhatott a hóna alatt: a bibliai Góliáth második kiadásban.

Mint előkelő murza, ő volt a vezére egy egész dandárnak, s annálfogva, mikor hadba kellett menni, ő is lóháton ült. De ő nem úgy lovagolt, mint más jámbor ember, a ki a kengyelbe dugja a lábát; hanem a hogy a kutyán szoktak nyargalni, hogy a lovagnak a két lába is éri a földet, s a hányat lépett a lova, annyit lépett ő is, úgy hogy hat lábbal futottak; s annál gyorsabb volt a haladásuk, minthogy még a lovas is segített a lónak szaladni. Volt neki egy iszonyú nagy kardja, a mivel egy vágással ketté tudott hasítani egy embert, a sisakjától kezdve a nyereg kápájáig; s tizenötfontos buzogányával tovább tudott hajítani, mint más ember a parittyával.

És a mellett tetőtől talpig pánczélba volt öltözve, mikor csatába ment. A pánczélja csupa egymásra fekvő árticsókaszerű lemezekből állott, a mik mint a halpikkelyek fedezték egymást, finom aczélból voltak készülve; de elől a mellükön aranyveretű korán-mondatokkal ékesítve, a két vállán pedig ezüst madarakkal, és trombitafarkú kutyácskákkal. Maga a pánczélja nyomott egy mázsát s megért három falut. A dárdája pedig beillett árbocznak.

Hanem hát Buzdurgán murza holmi dib-dáb csatában elő se vette a kardját, buzogányát, dárdáját: elég volt neki maga a nogajka. Ez egy hosszú, szíjból font korbács volt, végtül végig megrakva réz- és ólomgombokkal. A kire ezzel egyet végig húzott, nem kellett annak többet semmi kenet ezen a világon. A futó ellenséget kergetve, csak ezzel csapkodott jobbra-balra maga körül, s hullott előtte a halandó, mint a letört bogáncs.

A mellett a hangja olyan volt, hogy egy mértföldnyire meg lehetett hallani, mikor neki ereszté az ordításnak, s ha az ellenséget hivogatta vele, bizony inába szállt a lelke ettől a nagy hangtól a legbátrabbnak is.

No hát ez volt az a Buzdurgán murza, a ki a jó Damokos Tamásnak a rabtartó gazdája lett.

Így hozták azt hirül Ilka asszonynak a hazatérő illyefalvi menekülők. Így tudósítá őt Apor István uram is.

Napról napra többet kellett Ilkának hallani a borzasztó Buzdurgán murza felől, meg a rab magyarok válogatott szenvedéseiről, azoktól a menekültektől, a kiket Apor István uram a várba hozogatott s Ilka asszony az asztalához ültetett, a családjával együtt vendégelte meg, hogy mindig a könyei hullottak a tányérjára, s egy falatot nem volt képes enni, mikor azt hallotta, hogy a szegény magyar raboknak a tatár tört kölest ad ételül, feleresztve savanyú lótejjel, vagy pedig lóhust, a mihez nem kapnak sót, úgy hogy a bőrgyártáshoz való salétromot használják só helyett.

Boldizsár bá, a kinek ezeket szintén mind végig kellett hallgatni, mert mint várnagy, ő is ott ebédelt Ilka asszony úri asztalánál, utoljára már megsokallta azt a sok szerencsétlenkedést, s a hirhordó menekülteket még a kapuban elfogdosta: «mit akarsz? honnan jösz?» Ha azt mondta a jámbor: «Krimiából,» akkor azt kérdezte: «ettél-e altyinnát?» arra akár azt mondta a góbé, hogy «ettem bizony,» akár azt, hogy «nem ettem,» mindenképen kidobta a nyakánál fogva a kapun: mert a ki valaha akár koldus, akár rabszolga volt Krimiában, annak tudnia kell azt, hogy az altyinna a legkisebb tatár rézpénz, a mit alamizsnának osztogatnak.

E miatt elvádolta Apor István Boldizsár bát Ilka asszony előtt; hogy nem ereszti a hirmondókat ő eléje. Ilka asszony ezért négy szem között előfogta Czirjéket s zsémbelni kezdett vele.

– Mikor úgy hazudnak, mint a köles! A tizedik sem volt tatárrabságban; hanem egytől hallott a többi valamit, azt azután tódítja tehetsége szerint tíz más.

– De már ugyan mért akarnánk engem ezzel keseríteni?

– Hát ezt Están komám tudja jobban.

– Csak nem gondolja tán kegyelmed?

– De biz azt gondolom én, hogy ő uszítja te rád ezeket a Szentlázár vitézeit, hogy tégedet jobban elijesztgessenek.

– De már ugyan miért tenné azt?

– Hát azt is kitalálom én. Úgy-e bár, hogy ő alkuszik a mi Tamásunk váltságdíjára a tatár tihajával? Azt mondja: négy ezer aranyat követel a murza, azon alúl ki nem adja az urunkat. Te neked pedig azzal a pénzzel együtt, a mit az urad küldött én általam, alig van több készpénzed kétezer aranynál. Most pedig, ez után az országos tatárdulás után, alig lehet pénzt kapni egész Erdélyben: a kinél van is, a maga családjához tartozók kiváltására szükséges neki. Tudom, hogy már a mi arany, ezüst-marhád volt, mind Brassóba vándorolt a göröghöz: de még sem telik ki a nagy váltságdíj. Kész volnál végtére még a mikóujvári uradalmat is, várastul együtt zálogba adni, hogy az uradat kiszabadítsd; ha azon nem aggódnál, hogy akkor meg a két kis fiadat rontod meg. Ezért rémítget Están komám mindennap új meg új hirekkel, hogy állj rá minél elébb az ő feltételeire, s az uradért cserébe add-oda a várad, az egész birtokod: majd ő kerít rá pénzt.

– Hisz oda is adnám! mondá rá Ilka asszony.

– No úgy-e, hogy kivakkantottad a titkot, a mit súgtok-bugtok a tutor urammal? Ezért az a nagy ijesztgetés. De hát én azt mondom, hogy ne tedd. Beéri a tatár a kétezer arany váltságdíjjal, még kezet is csókol neked érte. Ne hagyd magad agyonijeszteni. Nagy pénz az: kiadják érte Damokos Tamást.

– De mikor én nekem rettenetes érzés az, hogy ő ott törje a fekete csávában a bőrt az ő szép kezeivel! Minden nap, a mit neki ott kell szenvedni, egy örökkévalóság én előttem.

– Hiszen ne vedd ám azt úgy, a hogy ezek a gyászvitézek hiresztelik. Én is ismerem a cserző varga mesterségét: magam is tanultam. Igaz, hogy az első munka nagy undorsággal jár: de arra csak a legaljasabb szolgákat használják, a kik egyébhez nem tudnak. Ámde az olyan nagy eszű, irástudó embert, a milyen Tamás öcsém, nem küldi a tatár cserző-csávába: hanem beviszi a palotás műhelyébe, ott azt bízza rá, hogy a legfinomabb munkát végezze ügyes kézzel. A mi Tamásunkat bizonynyal abban foglalkoztatják, hogy ezeket a szép aranyos-ezüstös madarakat, tulipánokat festetik vele a kész préselt bőrre, a miket itt a karos székeiden látsz; az pedig kellemetes munka. Ő ért az irás mesterségéhez: vele iratják bizonynyal a nevezetes mondásokat azokra a pánczél-bőrökre, a miket a tatár uraságok hordanak. Mert ne ezekből a rongyos, szurtos tatárokból itéld meg ám a krimi tatár nemzetet, a kiket mi itten faágyúval, cséphadaróval rakásra öldösünk: ez csak a söpredéke. Otthon a tatár fényes, kérkedő úr, duskálkodik a világi pompában. Aztán azt se hidd el ám senkinek, hogy az egész Krimia egy olyan dögleletes pusztaság, a milyennek a kezdetén, a záptengernél mutatkozik, a honnan a szökevények elillantak; belül fölséges szép birodalom az: tele pompásnál pompásabb kertekkel, erdőszámra vannak ott a gyümölcsfák, a miket mi csak aszaltgyümölcseik után ismerünk. A mi Tamásunk pedig, tudod, hogy milyen nagy kertész volt: akármi legyek, ha most ő ott nem a főkertésze a tatár murzának, s míg mi itt a jégcsapokat bámuljuk az ereszen, ő most ott a virágos kertben a jáczintokból, meg tulipánokból kötöz bokrétákat Buzdurgán uram feleségeinek.

Ezzel a mondással még szinte hogy majdnem meg is nevetteté Boldizsár bá a szegény kesergő asszonyt.

– Aztán még egyet teszek hozzá: mondá Czirjék. Azt is vedd fontolóra, hogy Buzdurgán murza nagyon jól tudja ám, hogy Damokos Tamás főfő székely ember, főkapitány, primor, kastélyos uraság. Ott van Kemény János uram, a fővezér; az is megmondja neki, hogy ki az a Damokos Tamás? Ő érte Buzdurgán uram kétezer aranycsikót kap. Hát csak van esze, hogy elpusztulni ne engedje. Ne félj bizony, mikor ennek a többi szegény rabnak szalmát sem adnak alomhoz valót, s a sótalan lóhúsra fogják őket, a te uradat mandolával, meg mazsolaszőlővel hízlalják; s még a helyét is megtörlik a murza feleségei, a hová leültetik. Úgy él az ott, mint a paradicsomban, csak te hibázol neki, egyéb semmi.

Erre aztán sírt is, meg nevetett is egyszerre Ilka asszony.

– No látod, édes mézem, nem kell az embernek magát mindig a leggonoszabb bajok képzeletével gyötörni. Aztán Isten is van a világon. Nem hagyja ő el az inségben levőket.

Ilka asszony egészen megvigasztalódott erre a kecsegtetésre, és azt mondá Boldizsár bának, hogy áldja meg ezért a jó szaváért az Isten.

– Hanem hát arra kérlek, hogy el ne mondd ám Están komámnak mindezeket, a miket most neked elbeszéltem; mert az majd megint valami új furfangot fundál ki. Hej, mert sok-fábul-faragott-ember ám az én komám. Te csak mondd neki mindig azt, hogy itt van a kétezer arany: ennyi elég legyen, többet nem tudsz előteremteni. Ha a tatár keményen tartja magát, vársz a míg megszottyan.

Ilka asszony megigérte, hogy majd úgy tesz. Nem szól Apor Istvánnak semmit. Pedig hát dehogy állhatta meg, hogy ne szóljon. A legelső találkozásnál persze hogy elmondta előtte azt, a miben vigasztalását találta.

Egyszer aztán megint csak kisírt szemünek találta Boldizsár bá Ilka asszonyt.

– Hát már most megint ki törte el a mécses cserepet? Támadt rá atyafiságos zsémbeléssel a hugára. Miért itattuk meg ismét az egereket?

Az csak húzódozott s felelt is, meg nem is: «hát csak van énnekem elég okom, hogy sirással töltsem a napjaimat».

– Épen annyi, mint százezer özvegy asszonynak Erdélyországban, a ki mind úgy van, a hogy te. Ha azok mind rákezdenék nap-naponta a sirást: uram őrizz, felvenne bennünket az árvíz! De te neked még kevesebb okod van annyival, hogy hírt hallasz az uradról.

– Hírt ám, szepegett az asszony: de milyen hírt?

– No hát milyent? Talán bizony hátul kötötték a sarkát?

– Kegyelmednek mindig tréfára áll a kedve!

– Hogyne állna? Mikor egész nap nekem muzsikálnak – a hátamon. De hát ugyan mi rossz hírt hallottál Tamásról? Lánczra verték? Ütik verik?

– Azt nem teszik. Sőt inkább…

– Talán bizony ölelgetik, csókolgatják?

Az asszonynak megint olyan formára görbült a szája, mint a ki mindjárt sirva akar fakadni.

– Mondtam úgy-e, hogy tovább ne add Están komámnak azt, a mit tőlem hallottál? Most az már telebeszélte a füledet, az egész lelkedet azzal, hogy hja bizony a Tamás szemre való legény: az bizony megtetszett a murza feleségének; azóta össze is szőtték, boronálták a dolgukat; talán még tatárul is megtanult a Tamás, s el is felejtette, hogy van felesége. Ott lakik már benn a palotában, s kalamajkát tánczol, a tatár ifjasszony meg timburán muzsikál hozzá; – úgy-e, hogy ezt mondta neked Apor István uram?

– Nem! Nem ő mondta; hanem úgy álmodtam.

– Álmodtad ám: az Están komám szemeivel. No hát akár álmodtad, akár ő tőle hallottad, ne hajts rá semmit. Álom: szófia beszéd! Hát ugyan olyan embernek ismered te a te derék jó uradat? A ki hitvesi hűsége ellen még akkor sem vétett, mikor a világ magas paripái ragadták magukkal; hát az majd most fogja megtörni esküjét, mikor az Istennek ilyen sulyos látogatása van rajta? Eredj már! Ne légy gyermek! Nézz bele a tükörbe, aztán kérdezd meg magadtól, hogy elfeledhet-e valaki egy ilyen deli magyar asszonyt? Aztán kiért? Egy tatár debelláért! Ha láttál volna valaha egy tatár asszonyt, kinevetnéd magadat. Azzal a fekete pofával! Az orruk ég felé áll, úgy hogy beleesik az eső: s a füleik akkorák, hogy legyezhetik vele magukat, s szájuk meg olyan nagy, hogy saját maguknak a fülébe sugdoshatnak vele; a fogaik feketére, a szemöldökeik kékre vannak befestve; egy ilyen madárijesztő váztól félted az uradat, hogy elszereti tőled. Inkább attól félthetnéd, hogy megeszi.

Nevetett, nevetett ezeken az asszony, meg is törlé szemeit a könyektől, hogy hát jól van, nem gondol erre a bolondságra. De mégis csak komolyan vette a dolgot.

– Mert hiszen, lássa kegyelmed; nem azért aggok én, hogy az én Tamásom mást szeret, nem engem. Nem vagyok én olyan írígy. De attól reszket a szivem, hogy ha azt a murza egyszer meg találja tudni, én édes Istenem, még valami szörnyű csufondáros módon megcsonkíttatja szegény uramat.

– De verd ki az egész aggságot a fejedből. Add vissza annak, a kitől kaptad. Ha álmodtad, álmodd vissza. Annak az én kedves komámnak, a tutornak pedig mondd meg: hogy az Isten őrizze őt attól, hogy egyszer én is ott legyek álmomban, mikor ő te neked álmodban ilyen hireket hord haza, mert Isten úgy segéljen, olyat somodorintok a feje tarkójára – álmomban, – hogy ébren is megtapogatja a helyét.

Ezt hát valahogy elütötte-vétette Boldizsár bá; de azért magának is szeget ütött ez a fejébe. Mert nem igaz ám az, hogy azok a tatár-asszonyok olyan csúfak volnának! Inkább nagyon is szépek. Termetük, arczuk, hát még a szemeik! Veszedelem azoknak a villámlásába kerülni. – Aztán húsból van az ember, még ha Damokos is. Az ilyen dologban az asszonyok nagyon helyesen szoktak álmodni. Ébren sincs az máskép. Az egész világtörténet egyetlen egy esetet tudott följegyezni a férfiúi erényről: az is ki tudja igaz-e? Az a történet Potifárné és József között azzal a köpönyeggel. Az egyik így adja elő, a másik amúgy.

Hogy melyik mondott igazat: az excellentiás asszony-e vagy a zsidó-gyerek? ez a kérdés még nem volt biró előtt. (Ezeket Boldizsár bá óggta-mógta így magában.)

Csak legjobb lesz siettetni a kiváltási ügyet, s e végett ő neki magának felmenni Gyulafehérvárra a szultán tihajájához és siettetni az alkut; mert a mit az asszonyok álmodnak, annak fele is igazság.