KALME.

Buzdurgán murzának a hires nevezetes telepe ott vala, a hol a Karaszu és a Salgir folyamok egybeszakadnak s egy hegyes félszigetet képeznek. Maga ez a telep egy egész kis város volt: mondhatni erősség; mert a két folyam csupa zuhatagokban omlott alá a hegyek közűl, úgy, hogy a vízsebesség miatt hajóval nem lehetett egyik partról a másikra átmenni, de még a ki úszással akart is átjutni, számot vethetett a lelkével. A száraz felől pedig erős kőfal vonult egyik partról a másikig, mely a háromszöget bezárta.

A félsziget csúcsa az utolsó pontja volt egy lankás hegyláncznak, oldalai szőlőkkel, gyümölcsfákkal beűltetve, a miknek koronái közül messze kifehérlett a murza palotájának márványhomlokzata, a lapos terrasseokkal, a mikben alkonyi órákban a háremét lehetett látni mulatozni a távolból. Bizony csak távolból, mert a bőrgyár telepei lenn voltak a parti lapályokon: azoknak vízhez közel kellett lenni, ott voltak az erjesztő, posajtó medenczék. Az egész emberi lakcsoportozat igazi tatárépítmény volt: rendetlen, egymást támogató házak, vakolatlan falak, kiálló szarufák, nyers bőrrel, náddal, fakéreggel fedett kunyhók, közben egy-egy sárgára, kékre, pirosra festett, hanem azért mindenütt lyukas épület; hosszú szárnyékok, nyitott színek; semmi utcza, csak szűk sikátorok, a mikben két öszvér ki nem kerülheti egymást; áthidaló ereszek egyik sikátorból a másikba a háztetők felett; szárító esztrengák, vörös téglafalu ablaktalan rakodók, sötét bolt-odúk: azok előtt megint rudakra épített lombsátorok; szép lugasok, dögbőrökből; s mindenütt sár, piszok, rondaság; fekete, sárga, veres, zöld rondaság; bűz, büdösség, pestilentia a förtelem minden fokozatain keresztül: s mindezekhez hozzáillő félmeztelen, piszkos, cseredzett, sovány, elkényszeredett, vadállattá aljasult embertömeg; rabságra hurczolt áldozatok minden körül lakó nemzet népeiből, a kikről régen megfeledkeztek. Itten gyártják a marokint, meg a bagariát.

Hanem odafenn, a palota körül, valódi paradicsom van. Idáig nem hatol fel sem a posajtók lugszaga, sem a rabszolgák jajveszéklése. A természet maga alkotta édenné ezt a helyet, a midőn a magasabb hegyekről egy hatalmas patakot irányzott a félszigetre, a mi aztán a magas előfokról zuhatagban omlik alá a Karaszuba.

Fenn a várban kristályvizet isznak; lenn a városban cserző luggal, trágyalével zavaros habarékot. Idelenn a csáva bűzölög, odafenn a balzsamfák ambrája terjedez.

A hegylánczon túli része Krimiának egészen az olasz égalj áldásai alatt virul. Épen úgy diszlenek a szabadban a babérfák, a gránátalmák, a narancsok egész ligetszámra, mint Róma körül, s az olajfák ezüstszürke örökzöldje között már otthonossá lettek a kis-ázsiai nemesített gyümölcsök, körték, almák, baraczkok. Talán el is felejtette már a világ, hogy ezek keletről jöttek a nyugati zord világba, s úgy terjedtek tovább: úgy, hogy mikor már a székelyek a szilvából «ízet» főztek, akkor még ennek a fáját Belgiumban, Angliában nem ismerték s a poroszoknál az egyetlen érett gyümölcs volt a főtt körte.

Buzdurgán murza nem is volt semmire olyan büszke, mint a kertjére. A nagy rablóhadjáratokból, a miket vezetett, zsákmányon és foglyokon kivül még a kerti virágokat és ritka gyümölcsfákat is haza hordta s nagy gondja volt rá, hogy megéledjenek; kertészeit a szultán Gökk Sü melletti palotájában kitanult bosztandzsik közül szerezte s azoknak, mivelhogy eunuchok voltak, szabad bejárásuk volt a palotájába s fizetést és kaftánt kaptak. Az elhurczolt foglyok közül is kiválogatta a legelőkelőbbeket, az értelmeseket, meg a kik tanítók voltak, s azokat sorozta a kertben dolgozó rabszolgák közé. Az izoglán-basi azokat dirigálta oktató szóval és – nogajkával.

Február végével, a mikor még a székely földön haragosan fujdogál végig az öreg Nemere s rázza a havat a szakálláról, a krimi félszigeten már teljes virágpompájukban állnak a gyümölcsfák s a talitarka virágágyak csak ugy nevetnek a kinyilt jáczintoktól és tulipánoktól. A Tsatir-Dagh magas hegyein megtörik az észak fagyos szele s a Fekete tenger felől langy áramlat sietteti a tavaszt.

Hanem hát van az öreg Nemerének egy felesége, a Burána. Ez orosz születésű. Ez még sokkal kegyetlenebb szél a másiknál. Megesik az félszázadban egyszer, Olaszországban is, hogy az adriai tenger befagy s ugyanakkor a tél köpönyege beteríti egész Nápolyig a délszaki paradicsomot; az olasz, a ki először lát havat esni, azt hiszi, gyapot hull az égből. Ilyenkor természetesen minden növényzet elfagy. Ez a rém meglátogatja Krimiát is.

Mikor legszebben virágoznak a fák, csaknem nyári meleg van: egyszer csak felülkerekedik a kopasz hegyormokon valami csunya, rongyosszélű ólomszürke felleg s nagyhamar betakarja a ragyogó kék eget, olyan hegyes esőt szitálva alá, hogy szinte szurja vele az embernek a bőrét. Ez így tart három nap, három éjjel. Olyan hideg van, hogy bunda nélkül nem lehet kilépni a szabadba. A bunda a tatároknál a thermométrum.

Buzdurgán murza mindennap háromszor bejárta az egész kertet, sorra nézegetve a virágzó fáit, különösen sokat elidőzött az épen egész pompájukban diszlő gránátalmák alatt s tanácsot tartott a kertészével; de biz az sem tudott neki mást mondani, mint hogy ha a keringélő dervisek naponkint háromszor végig nem tánczolják a kert minden útjait s az imám négyszer a nap négy szakaszában el nem énekli a Koránból a XXIII-ik szúrát, hát akkor nincsen segedelem. Ha estére ki talál tisztulni az idő, éjszakára olyan dér lesz, hogy minden fűnek, fának vége.

Pedig hát épen estére állt meg a kegyetlen hideg szél. Ugy szokta azt a Burána asszony. Elvégezte a nagy szapulást, most aztán kitereget. Szép «fogas verőfény» lett.

Az imámok üvöltöttek, a dervisek verték a csörgő dobokat; a kertész a szakállát tépte; Buzdurgán murza pedig, mint egy őrült szaladgált a kerti utakon alá s fel, hol az eget, hol a fákat nézve kétségbeesetten.

Egyszer egy rabszolga, a ki ott gereblyélt a virágágyak közt, megszólítja:

– Kegyelmes uram, murza: nem használ ám semmit ez a könyörgés, a mit a derviseid mivelnek; attól a fagy el nem mulik rólunk; hanem én tudnám egy módját, a hogy mi szoktunk az ellen védekezni székelyek.

A murza végignézett rajta, s ráhorkantott boszusan.

– Hát te székely vagy? Mi a neved?

– Damokos Tamás.

– Damokos is, meg Tamás is? Melyik vagy hát?

– Mind a kettő. Székelyek főkapitánya vagyok.

– Héj ha azt tudom, nehezebb lánczot tetetek a kezedre, lábadra. Hát aztán mit tudtok ti székelyek Allah haragja ellen, a kik még arra sem vagytok érdemesek, hogy az árnyékába elbujjatok?

– Hát mi füstölni szoktunk ilyenkor.

– Hisz azt tudom bolond nélkül is. Olyan rakás tömjént gyujtaték meg a serpenyőben, hogy az egész mosée tele van az illatával.

– De mi kinn a szabadban füstölünk a fák alatt, és nem tömjénnel, hanem tőzeggel, nyers gazzal, a mi nehéz büzt ád: az veri el a fagyot. Engedd meg nekem kegyelmes uram; hadd tegyek vele egy próbát.

– No hát tedd meg; adj rendeletet a többi rabszolgáknak, hogy segítsenek neked ebben a székely istentiszteletben. Hanem annyit mondok neked Damokos is, meg Tamás is: hogy ha engem lóvá tartasz s nekem hiába büzölöd tele a kertemet meg a palotámat, s reggelre mégis elfagy minden: hát akkor tégedet, a Damokost is, meg a Tamást is karóba huzatlak.

– Ott is ott leszek én. Felelt vissza a rabszolga.

– No hát kezdj hozzá a babonádhoz: megengedem.

Damokos Tamás azonnal összehordatta a tisztásokra a többi rabokkal a nyers iszalagot, reketyét, s tüzet gyujtott alá. Mire a nehéz füst elkezdett szétterjengeni s elülte az egész kertet. De egyuttal beszüremkedett az a palota szobáiba is, s betölté keserű illattal még a háremet is. Buzdurgán murza dult-fult, prüszkölt az orrtekerő illattól s szidta a székelynek még a dédükeit is, a ki ezt támasztja; de kénytelen volt eltürni, mert maga rendelte meg. Éjfél felé pedig Damokos Tamás jó nyers cserhulladékot hordatott fel a gyárból, azt rakatta a tűzre. Buzdurgán murza azt hitte, hogy a poklok kéménye nyilt meg: az füstöl az orrába; pedig dehogy az nyilt meg: az még ezután következik. Végtére afféle drágalátos bőrhulladék szemetet gyujtatott meg Tamás a kert minden részében, a minek a kedveskedésétől Buzdurgán murza valamennyi asszonynépével mind a pinczeboltokba menekült, s a muezzimnak odafenn a minaréhban a torkába rekedt a «la illah il Allah!» Az egész kert palotástól be volt burkolva a füstbe.

És aztán olyan hideg lett, hogy a szökőkut medenczéjében befagyott a víz.

A mint kisütött a hajnali napsugár s Buzdurgán murza előjött a pinczéből, az első dolga az volt, hogy felszaladt a palotája lapos tetejére, széttekinteni a világban. Rémülve látta, hogy a tegnapi zöld erdők mind szürkék-barnák köröskörül, s az udvaron levő szökőkut medenczéje be van fagyva, a csövekről jégcsapok függnek alá. A szép paradicsomkert maga pedig még most is sűrű füstbe van burkolva.

– Átkozott hitetlen kutya! ordítá Buzdurgán, féktelen dühében s szaladt válogatni a korbácsaiban, melyikkel verje halálra a csalfa rabszolgát, a ki egész éjjel így megkinozta a maga füstölésével őt és egész háza népét s ehun ni! még jobban megharagítá vele Allaht! A míg azonban a korbácsai közül megtalálta az igazit, az alatt keletkezett egy jó friss reggeli szellő, az hirtelen elfujta a kertet elülő nehéz füstöt, s mikor Buzdurgán murza lerohant a kertbe, ime eléje mosolyogtak a lángvirágú gránátalmák, a tulipánok és jáczintok: nem pokolbűz, hanem millió eleven virág füszerillata lengett a szellőben. A kert meg volt mentve: zöld maradt minden falevél.

– Allahé a dicsőség! kiálta a murza elbámulva azon a nagy csodán, s aztán maga elé hivatta Damokos Tamást.

– No te székely! látom bizony hogy a te isteni tiszteleted jó volt. Büdös volt; de jó. Szidtalak egész éjjel, megdicsérlek nappal. És már most, hogy megjutalmazzalak, háromféle kegyelmet teszek veled.

Damokos Tamás megörült, hogy ilyen nagy embertől valami kis kegyelem nem jöhet.

– Először is elengedem neked azt a kétszáz korbácsot, a mit az éjjel megfogadtam, hogy saját kezemmel rád verek. Másodszor levétetem a lánczodat; ezentul láncz nélkül dolgozhatol a kertben. És harmadszor minden napon kapsz egy egész kenyeret, nem a többi rabszolgák moslékjából eszel.

Ennyi nagylelküség csak elég egy napra egy tatár murzától.

– No most már elmehetsz dolgodra. Hát te csakugyan Damokos is vagy, meg Tamás is? Ej, ha azt tudtam volna, dupla váltságdijat kértem volna érted. Feleséged is kettő van?

– De az csak egy van.

– Kár. Ha ketten volnának, könnyebben kiteremtenék érted azt a kétezer aranyat.

– Kiteremti azt az az egy is, kegyelmes uram; légy felőle bizonyos; nem hagy az itt engemet sokáig rabszolgaságban.

– Örülök, ha kivált; örülök, ha itt hágy, jó Damokos Tamás.

Ettől fogva aztán Tamásnak könnyebb volt az állapotja az ő rabságában: a kertészkedést otthon is nagy kedvvel szokta gyakorolni.

Mondtuk már, hogy Buzdurgán murza bőrrel kereskedett. Állatok bőrével is, meg emberek bőrével is. Nagykereskedő volt mind a két szakmában; azt is mondhatjuk, hogy nagyiparos. A marokinját, szattyánját, bagariáját elhordták messze földre a kalmárok s kereskedtek vele. Az eleven bőr ellenben nem került nála vásárra. Ő azt sokkal gyakorlatibb uton tudta értékesíteni. Maga is egyik előkelő vezér lévén, a ki alatt kilencz orta állt, valahányszor egy hadjáratból haza került s rendesen egész sereg foglyot hozott magával, azokat legelőször is szakértő módon osztályozta. A tenyereiket nézte: a melyiké fel volt törve, az paraszt, földmives, nem sok váltságdij néz ki belőle, ez mehet a bőrgyárba dolgozni; a melyiknek a tenyere sima, ez urféle, ezért váltságdijat fognak adni, ennek az életét meg kell őrizni. Az öltözet nem tehetett náluk különbséget, mert az uri köntöst már az elfogáskor lehuzta róluk a tatár s rongyos daróczot dobott a nyakukba helyette, úgy, hogy mind egyformák voltak. Leány vagy asszonyféléből csak azt hozta el, a mi nagyon szép és fiatal volt. Azt azután megtartotta magának feleségül. Volt az neki sok. Ugy volt vele, mint a kutya a szénával. Ezeket nem engedte kiváltani.

A kedvenczhölgy volt Kalme a kadina: cserkesznő, a tsetsencz fajból, mely a török padisahk szerályának szokta a legtöbb csillagát kölcsönözni. Ezt onnan rabolta el a Kaukazusból, mikor hajórajjal mentek át a tengeren a murtizigátorok ellen. A szép Kalme olyan úr volt Buzdurgán murza fölött, mint a murza a többi rabszolgái fölött.

Forró délutáni órákban le szokott jönni Kalme a palotából a többi háremhölgyekkel a kertbe sétálni és mulatozni, mielőtt azonban kijönnének, elébb trombitaszó adott jelt a kertben dolgozó férfiaknak, hogy siessenek a fallal körülkerített rekesztéken kívül eltünni, s a harmadik trombitaszó után fekete eunuchok jöttek elő, rhinoczeroszbőr korbácsokkal, végig szaladgálva a kerti utakat, s sorra kutatva minden bokrot, de még a terebélyfák lombos koronáit is, hogy nem maradt-e ott valami kanember? Jaj lett volna annak!

Egy délután Damokos Tamásnak azt a munkát adta a főkertész, hogy a nagy vízmedencze körül levő virágágyakból szedje ki az elvirított tulipánhagymákat s azok helyébe későbbi virításra szánt tubarózsákat ültessen. Tamás elvégezte mind a kettőt nagyhamar; mivelhogy az urfélének az a szokása, hogy ha egyszer parasztmunkába fog, azt nagy sietve elvégzi; nem tempózik vele, mint az igazi napszámos; egy nagy kosár megtelt kiszedett tulipánhagymával, a másik kasból meg kiürültek a tubarózsák. Ekkor aztán a fáradságtól, meg a hőségtől úgy elnyomta a buzgóság, hogy biz ő ott elaludt. A főkertész, a ki visszajött, megnézni a dolgát, látta, hogy már el is van végezve s az ő szolgája alszik: megszánta szegényt, jó szive volt, fogta az üres kast, letakarta vele, hogy ne süsse a verőfény, s ne csipjék a legyek: a mitől az aztán még mélyebben aludta az igazak álmát.

Egyszer aztán harsog a trombita; a feketék jönnek nagy riogatással, végig toporzékolva a tévutakon, s kergetik a férfi-népet ki a kertből, felkutatják a bokrokat, a filagoriás kösköket: nem bujt-e oda valaki? Látták biz azok ott a virágágyak között azt a két kast; az egyiket tele hagymával, a másikat fenékkel felfordítva; de eszük ágában sem volt, hogy még azt is megvizsgálják.

A jó Damokos Tamás pedig csak aludt szép nyugodt lélekkel a lefordított kas alatt s eszébe sem jött, hogy a trombita szóra és lábdobogásra felneszeljen; mert ő épen most hazatérőben volt Mikóujvárára mind hadseregestül: annak a trombitái szóltak, annak a lovai dobogtak úgy. Diadalmasan tért haza a megvivott harczból. Szó sincs róla, hogy őt elfogták volna; sőt inkább harczi trophæumokkal, tatár-lengyel exuviákkal megterhelve tér haza népestől. A várának a tornyai megaranyozódtak az alatt, hogy odajárt, úgy ragyognak. A két fia eléje jön lóháton: hej, hogy megnőttek azóta. Félinges kis babákul hagyta őket otthon, s egész legényekül jönnek most eléje; mégis rájuk ismer. No van csókolódás! Hát anyátok hol van? Felelnek valamit: de nem érti. Elszokott a füle attól a beszédtől, a mit Erdélyben beszélnek.

A szerály felőli rácsozatos kertajtó megnyilik, s a rózsalugassal fedett lépcsőgádoron át leszállnak a palota hölgyei. Egész dandár azoknak a száma. Nem mind ikbál, a nagyobbrész odaliszk, a ki az urnője arczát ernyővel védi a nap ellen, pávafark-legyezővel hüsseli, mandolint, hárfát hoz, vagy csengős nakarát, a mi tánczhoz való. Napkelet minden festői divatja szerint van öltözve valamennyi, a hány annyiféleképen. Azt, hogy ki közöttük a kadina, a legelső urnő, ha a szolgálattevő hódolat nem árulná is el, ha a ragyogó ékszerek nem kérkednének is vele, hirdetné maga az arcza, a termete. «Mikor te kilépsz a házadból, a nap eltakarja az arczát felhővel, azt mondva: most világíts te helyettem!» így zengedezne róla valami keleti költő. Mi azonban nyugodjunk meg abban, hogy Kalme legszebb volt a tizenkét hölgy között.

Eleinte fel s alá sétálgattak a tekervényes tévutakon, virágokat szedtek, koszorukat fontak, éretlen gyümölcsökbe beletorkoskodtak, pillangókat kergettek; azután énekelni, tánczolni kezdtek; majd karéjban összefogózva, majd párosával, fátyolkendőt tartva a fejük felett, egynek kedve kerekedett szilaj magántánczot járni leterített szőnyegen, s míg a csörgős dobot ütögette a feje fölé emelt kezeivel, az alatt a többi odaliszkok zümmögő dalt dudoltak félkaréjban állva. Kalme, két hölgytársa vállaira dülve gyönyörködött bennük.

Damokos Tamás pedig ottan a kas alatt látá, hogy vonulnak ki eléje Csik-Szereda ifjú hölgyei nagy zsolozsmaénekléssel. Danolnak is, tánczolnak is. No lelkecskéim, énekeljétek azt a zsoltárt, hogy «A Sionnak hegyén Ur Isten, Tiéd a dicséret!» Éneklik is, de valami olyan furcsa nótára, a milyet ő soha életében nem hallott. Nem illik ez a melodia sehogy a textushoz. Aztán nem kellene az embernek tánczolni a zsoltárhoz.

A táncz után sorbetet, meg szultánkenyeret s egyéb csemegéket hoztak; a hölgyek letelepedtek a nagy persa szőnyegre, a mit a pázsitra terítének, s akkor elkezdett egy török hölgy meséket mondani, a mik fölött egyszer-egyszer valamenyi felkaczagott. Elhiszem azt, hogy mikor egy pogány isten egy csoportban ennyi kaczagó női ajkot látott megnyilni, hát azt mondta, hogy «de bizony szebb a földön, mint az égben.»

Mikor aztán a nap kezdett aláhanyatlani, s a nagy olajfák, cziprusok árnyéka betakarta a kertet, a fülemülék megszólaltak köröskörül, akkor a kadina megkivánta a fürdést. A nagy medenczében a szökőkut sugara olyan dallamos hangokon fecsegett a naptól átlangyult habokkal, hogy lehetetlen volt a hivogatásnak ellene állani. A hölgyek valamennyien mind lerakták lepleiket, s aztán csintalan játékot üzve, kergetölőztek a nagy medenczében; maga a bűbájos Kalme, mint egy élő márványszobor oda állt a szökőkút sugara mellé, s karját feje fölé emelve, engedé a kristálygyöngyöket vállain végig peregni.

Halandó szeme nem láthatta ezt a képet: az istenek pedig hadd lássák! és irigykedjenek.

«No micsoda bolond ez már megint!» mondá Damokos Tamás. Ne sikoltozzatok annyit a lovam körül, mert még lefordulok róla. Ne nyulj hozzá te menyecske, mert megrug! Egyszer csak felugrott a lova, s ő keresztül esett a fején. Szerencsére csak a kosár oldalába ütötte a homlokát. Aztán nagyon elbámult, hogy olyan szűk lett egyszerre a láthatár. Kereste Mikóujvárát: az már nem volt ott; hanem a menyecskék sikoltozása folyvást hallható volt most is.

Már csak még sem állhatta meg, hogy a kasnak a fonadékán ki ne tekintsen, hogy mi lett a lovával, a melyikről leesett? S akkor egyszerre előtte állt az a látvány, a mi csak az olympi isteneknek való. Észbontó, szívbetegítő látvány. A hol az üdvösség és az elkárhozás összetalálkozik. Az örvénynyé vált mézcsepp!

A mythoszi regét látta maga előtt, Anadyomene születéséről, a mint a nereidák vállaikra emelik a tajtékból született Dionét, hogy hosszu, aranyba játszó hajfürteit, a mik lebontva végig omlanak az élő márványon, illatos olajjal bekenjék. Egyik nimfa a tenyerével befogta a szökőkút csövét s az elszorított víz sűrű permetegekben lövell szét a tenyere alól a csoportozat feje fölött, a mire, a mint a pálmafák közül kilövellő rózsaszin alkonysugár rásüt, félkerek szivárvány tündérkerete támad körülötte, maga a medencze vize a szétterülő olajtól gyöngyházszinben játszik. Kép csupa ragyogásból, fényre festett fény, a minek közepette csak a szökőkutat elfojtó bizbariba néger rabnő jaspis szobor alakja fekete. A vidám, csintalan női kaczaj s a fülemüle csattogás egymásba vegyül: közbe egy-egy hárfahur pendül s a megzavart víz habja locscsan, dallamos lubiczkolással.

– Ne lássam ezt az álmot! sóhajtá erényes elborzadással Tamás. Soha sem vitte őt arra a lelke, hogy asszonyok után leskelődjék. Sybaritának, mohamedhivő töröknek való ez. «Nem akarom látni! Más álmot akarok látni!» S hogy annál biztosabb legyen magáról, a két kezével eltakarta a szemeit és hanyatt feküdt s aztán csak a fülei hallották még a dévaj kaczagást, a csalogány czuppogását, a habok locscsanását. Rá tudta magát kényszeríteni, hogy ujra elaludjék. Kevés ember tette volna ezt meg az ő helyén.

Ámde az ébren látott tünemények az álom országába is utána találtak: ha elfutott előlük, eléje kerültek. Pedig olyan jól elbujtatta magát: egy nagy kőkoporsó födele alá. Itt csak nem lelnek rá. A dal, a kaczagás hangja ugyan ide is lehatol hozzá; de legalább sötétségben van.

Csakhogy egyszerre az a kőkoporsó elkezd átlátszóvá lenni; kristálylyá lesz a födele, keresztül láthatni rajta. Most látja már, hogy hová jutott? ott van a török szultán szeráljában, annak a legbelső háremében: a fehér márvány fürdőteremben, a minek a falai arany betűs alkoránmondásokkal vannak teleírva.

Egész serege zsibong ott a háremhölgyeknek: tánczolnak, dalolnak, vízben lubiczkolnak, hintán himbálódnak, hegedülnek és tamburáznak, egymást narancsokkal hajigálják.

A világ mindenféle szinű hölgyei vannak ott, fehérek, feketék, sárgák, olajbarnák, aranyozott és karmazsinra festett szemöldöküek, kék, fekete és zöld szemekkel, selyemsárga, sáfránveres és koromfekete hajzattal. Valamennyien mind tudják, hogy ő ott van, egy férfi, lezárva kristálykoporsóba. Körültánczolják nevetve, gúnyolódva; kinálják csemegékkel, gyümölcsökkel, habzó serlegekkel, még ajkaik mézével is: tudják, hogy nem nyulhat hozzá, nehéz ez a koporsófödél. Csak azért ingerkednek vele, hogy a tehetetlen kínlódásában gyönyörködjenek.

– Pokol tüze emészszen meg benneteket! mormogá magában az álomlátó.

– Tüzet kivántál? Ha csak ez kell, az is meglesz.

Nagy hirtelen oda hoznak eléje egy roppant nagy medenczét, aranyozott vörös rézből, a min virágok vannak kiverve kék ezüstből, fehér aranyból. Ez a medencze tele van parázszsal. Odahelyezik a kristálykoporsó mellé: olyan közel, hogy a kisugárzó meleg süti az orczáját.

– No már most mi lészen ebből? dörmögi a fogai közt.

Az üstre valami tömjénformát hintenek, a miből egyszerre nagy fehér füst támad, a mi eltakar mindent.

– No ezt jobban is szeretem, mondja magában.

De a füst nem soká tart, nagy zsivaj támad: «jön az aszszeki szultána! A padisah kedvencz kadinája!»

A füst kétfelé vonul, mint egy kárpit.

Most száll le a szultána a negyven márvány lépcsőn a nagy fürdőtükörbe, melybe két óriási márványoroszlán okádja a vizet.

– Vakulj meg két szemem! nyögi az álomlátó. Mert nem elég, hogy látnia kell az eléje szálló alakot, hanem még rá is kell ismernie. Az ő felesége ez, az ő Ilkája! Nem! Csak volt az övé, most már a szultáné, pogány török császárnak a rabfelesége.

Óh mi irtózat ezt látni! Azért hozták ide őt ebben a kristálykoporsóban, hogy ezt meglássa. Pokollá akarták tenni az életét. Csak legalább ne mosolyogna ez a nő! Ne mutatná ragyogó orczáján, hogy szépsége vásárra bocsátásában diadalát találja. Pedig hiszen ő az! Nincs másnak ilyen arcza! Csak legalább arczát takarnátok el! Dobjatok rá valami fátyolt.

S az álmodónak csak kivánni kell, mindjárt beteljesül.

A rabnők előhoznak egy kis szelenczét, abban van egy arany fátyol. Az egész nem nyom talán többet egy aranynál.

Egy nehezék arany olyan finommá ellapítva, hogy egy egész emberalakot képes tetőtől talpig eltakarni, mint egy palást.

De ez a finom, vékony aranylepel úgy odatapad minden tagjához, mintha semmi sem volna rajta, még az arczvonásai is mind oly hiven kitünnek alóla: az maradt a ki volt; csak egy élő aranybálvány lett belőle, a ki mozdul és jár.

S hogy még feszesebben álljon rajta az aranypihe: a derekára övet körítenek.

De nem is őv az, hanem egy olvasó, csat helyett a közepén a feszület van rajta.

– Távozz tőlem sátán!

Ez meg épen hivogatás volt. Az aranyozott túlvilági alak ismerős mosolylyal jön hozzá közelebb s meg nem állhatja, hogy mikor őt meglátja ebben a zárkában, fel ne kaczagjon rajta. A kaczagástól szétreped az arczán az aranyfüstlemez s most már egész mivoltában látja őt maga előtt.

Az ő Ilkája az, nem más.

Ha most megölhetné! Csak ez az egy vágya.

A fantóm leveszi derekáról az olvasót. Tán imádkozni fog, keresztyén módra?

Dehogy azt cselekszi! Sőt inkább letépi az olvasóról az egyes szemeit a rózsafüzérnek s aztán szemenkint belehajigálja a parázszsal telt füstölőbe s a fejével bólint hozzá: «Ez a miatyánk! Ez a hiszekegy! Ez az Ave Mária!» s aztán tovább megint szemenkint: hiszekegy! úr imája! üdvözlégy!

A tűzbehajított golyócskák izzóvá lesznek ott, s mint megannyi haragvó angyal szeme, úgy sugárzanak a szentségtörő arczába, a ki egyre nevet és bólintgat.

Az álomlátó szeretné ledobni magáról azt az átlátszó koporsó-fedelet, s aztán beletemetni abba a tűzbe azt a bűbájos vétkezőt, a ki minden mozdulatával, de minden szempillantásával őt öli meg ugyanannyiszor. Hanem hát a koporsó födele olyan nehéz, hogy azt egy Toldi Miklós sem tudná ledobni, az ő kezei pedig olyan gyöngék, hogy csak egy kosár födelét sem birnák fölemelni.

Az a sok rabnő, milyen dévajul kaczag ott köröskörül!

Az utolsó szem is lepergett már az olvasóról: csak a feszület maga maradt még meg a zsinóron. A csábalak most azt is odaveti a tűz közé.

A zsarátnakon izzó felfeszített alak a halálkinoktól látszott vonaglani; Damokos Tamás a megváltónak minden végmondását hallani véli, mik a keresztfán haldokló ajkairól aláhangzottak; düh és keserüség szállja meg idegeit; izmait, inait emberfölötti erőkitörésre feszíti; sikerül ledobni magáról a nehéz koporsó födelet, s azzal odaugrik a rézmedenczéhez, a parázstól izzóhoz, az olvasó gyöngyöktől ragyogóhoz s felragadva azt két sámsoni öklébe, a fogantyúnál fogva, odazúdítja: – – igen is az egész nagy kosár tulipánhagymát Kálme asszonyság és lubiczkoló rabnőinek a nyaka közé…

A fürdő hölgyek e tulipántos felköszöntésre, de még inkább az égből cseppent férfinak a látására iszonyú sikoltozásnak eredtek, s nosza rejtegették az arczaikat a tenyereikbe. Csak Kalme nem takargatta a képét szeméremrejtő kézzel, hadd égjen azon a haragnak lángja teljes lobogásában!

– Fogjátok meg a vakmerőt és korbácsoljátok halálra! kiálta istennői durczával, félig befont hajtekercsét ökölre szoritva, mintha az is korbács volna. Mire a rabnők csoportja nagy sivalkodással rohant rá Tamásra minden oldalról.

Az pedig csak állt ott, mint Lót felesége, sóbálvány korában, elámulva s azt sem tudva, égen jár-e, vagy a földön? Vajjon ez is álomlátás-e még?

A dévaj mænadsereg körülfogta, üstökébe kapaszkodtak, karjait hátra csavarták, s ő csak állta mindezt csendesen, mint a megbénult, a ki se kezének, se lábának nem tudja hasznát venni. Azt is eltűrte, hogy az egyik hölgy hajából kitépett selyemszalaggal a hátrafacsart ökleit egymáshoz kötözze. Hanem a mint az a feketebőrü leánycseléd egy irgalmatlan nagy bőrkorbácscsal reá rohant, egyszerre visszatért a szivébe a lélek; nagyott sikoltott, szétszakítá az öklére tekert selyemszalagot, s azzal hirtelen nyalábra kapta a fekete rabszolgálót, mint egy gyermeket s a fejét a hóna alá fogva, annak a lábszáraival, mint két cséphadaróval, úgy szétverte az egész rátámadó asszonynépet, hogy mind elfutott az a bokorba; végre pedig a verekedő eszközül használt szerecsennőt visszadobta a vízmedenczébe, s akkor aztán oda állt annak a szélére s kevélyen kifeszitve széles mellét s megrázva büszkén felemelt fejét, így szólt a kadinához:

– Én nem vagyok gyáva rabszolga czenk; hanem igazi magyar nemes! Hivass ellenem férfiakat, hozzanak kardokat, vágjanak darabokra; de az én testemet korbácsütés nem éri, amíg élek!

A kadina elbámult a merész szavakon; ez a délczeg alak megigézte. Visszaemlékezteté azokra az őshonában lakó vitéz murtizigátorokra; akik közül soha még ellenség foglyul egyet sem ejthetett, mert mindegyiknek ott van az öve mellett a görbe kés, a minek a sarlóéle arra való, hogy ha nincs menekülése a hősnek, maga vágja el a nyakát. Ezek voltak az ő rokonai.

– Hagyjátok őt! parancsolá a hölgyeknek. Ne hívjátok az őröket. Magunk tartunk törvényt fölötte. Azt mondja, vitéz volt: megérdemli, hogy kard által haljon meg. Te, vakmerő férfi, most lépj be oda, abba a köskbe és várd el további sorsodat.

Tamás megfordult s bement a czifra nyári lakba, anélkül, hogy csak egyszer is visszafordította volna még a fejét.

Kevés idő vártatva utána jöttek az asszonyok; felöltözve és arczaik lefátyolozva.

Kalme maga felült a kösk közepén levő diványra; a többi hölgyek félkörben letelepedtek körülötte a puha szőnyegekre.

– Jőjj ide és beszéld el életed történetét; parancsolá Kalme Damokos Tamásnak.

A délczeg ifjú a rabszolga köntösben is daliás alak volt, s a nyomort is megaranyozza a büszke férfitekintet. A nők szeme mind rajta függött; de a ki leginkább el nem ereszté egy pillanatig is tekintete elől, az Kalme volt.

Mikor hazájáról s annak szabad népeiről beszélt Damokos Tamás, az asszonyokról, a kik a férfiakkal egy becsületben vannak, arról a titkos érzésről, a mi a magyar föld lakóját hazájához vonzza: hát akkor egy-egy elfojthatatlan sóhajtás támadt szavaira, és mikor leírta fogságra jutását, sok szenvedéseit, bizony könybe lábadt az asszonyok szeme: de valamennyié.

Még a büszke kadina is tenyerébe hajtá fejét, olyan nehéz lett az azoktól a regéktől, miket a rab vitéztől hallott.

– Megértők sorsodat; kimehetsz előlünk. Várd el az itéletedet.

Tamás elhagyta a kösköt, s aztán hozzálátott, hogy legelébb is azt a kárt helyrehozza, a mit bolond fővel a kertésznek tett. Kihalászta a tulipánhagymákat a vízből s gereblyével szépen elegyengette a dulakodás nyomait a virágágyak között: mire Kalme és asszonyai előjöttek a köskből, már helyre volt hozva minden kártétel.

– Hallgasd meg itéletedet: mondá Kalme kegyesen. Életedet meghagyjuk, sőt kemény sorsodat enyhíteni akarjuk. Tudd meg, miképen?

Kalme e szavaknál olyan közel lépett Tamáshoz, hogy a vékony aranyos fátyolon keresztül a forró lélekzete érte az arczát. Suttogva beszélt hozzája. Azonban Tamás minden szavára kemény, jól hallható hangon válaszolt, miszerint mindenki tudhassa, hogy ő igazjáratbeli ember.

– Te azt mondád, szólt Kalme, hogy minden iskolát kijárt, tanult, tudós ember vagy? Tehát írni is tudsz?

– Igenis, hogy tudok.

– Úgy van az az én hazámban is. A férfiakat mind megtanítják betüket írni: de a lányokat csak a betüket elolvasni. Azért én eltudom olvasni a mčhdruli írást: de leírni nem tudom.

– Akkor mégis többet tudsz, mint én, mert én tudok ugyan írni és olvasni magyarul, meg diákul, egy kicsit görögül is; a góth betükhöz is konyítok valamelyest; de a mčhdruli írásnak soha hírét sem hallottam, azt se írni, se olvasni nem tudom: mert azt az én hazámban nem ismerik.

– Ha olvasni nem tudod, az nem baj. De hogyha kezed járatos a toll, vagy a nád, vagy a karczoló tű, vagy az ecset forgatásában, úgy bizonyára egyik betüt a másikról le tudja másolni, ha eléd teszik.

– Az már meglehet. Azt mondom rá az egyszeri székelylyel: «még nem próbáltam, hogy tudok-e hegedülni? de meglehet, hogy tudok».

– Hát példaképen tekints ide. Kalme lecsatolta karcsu derekáról a karmazsinpiros marokin bőrövet, melyre domboru rajzokban mindenféle kacskaringók voltak aranyfestéssel formálva.

– Látod: ez a mčhdruli írás. Ez egy mondat az alkoránból.

Annak a mčhdruli írásnak (a mi a cserkeszeknél a nemzeti kalligrafia) betüi semmihez sem hasonlítanak olyan nagyon, mint azokhoz a zsinorkacskaringókhoz, a mik a magyar dolmányra elül-hátul felvarrva láthatók. Meglehet, hogy ha egy ilyen zsinóros magyar a cserkeszek közé tévedne, ezek annak a dolmányáról csodadolgokat tudnának leolvasni. Azért ezek az írásjegyek pompásan diszítik a préselt marokint, sokkal inkább, mint az arab, vagy akár a török talik írás betüi, vagy a tatárok szarkalábjai és az örmények szerteszétágazó ákombákjai.

– Le tudnád-e ezt erről az övről írni?

Damokos Tamás vállat vont. E bizony nem szentírás.

– Ha rávetném a fejemet, miért nem?

– No hát tartsd ezt az ővet most magadnál, s rejtsd el egy múza-pálma fiatal hajtásának a közepébe. Mikor aztán holdvilág lesz, vagy pedig pitymallatkor, a midőn még mindenki alszik, vedd elő, s ezzel a hegyes késsel karczold fel ezeket a betüket, jobbról balra kezdve, ennek a kösknek a falára. A fal veres, a karcz fehér lesz, elolvasható. Holnap reggel lejön a murza ide, az abdesztán mosakodást végezni. Meglátja ezt a felkarczolt irást itt a falon. Közel légy akkor. A murza fel fog kiáltani: «Ki karczolta ezt az írást ide erre a falra?» Te akkor lépj elő bátran és mondd meg neki: «én karczoltam azt oda!» A többit azután várd be csendesen. Meglátod, hogy mi történik? Ha van bátorságod hozzá, megteszed; ha nincs, abba hagyod. Ha mersz a sorsoddal megküzdeni, kiállhatsz; ha nem mersz, elbujhatsz. Én nem árulom el senkinek, ami itt történt. Hogy biztosságban légy, neked adom ezt a kis görbe késemet. Ilyent hordanak az én bátyáim maguknál, hogy a rabszolgaságtól magukat megóvják. Most pedig rejtsd el magad oda, ahonnan előjöttél.

Kalme ott hagyta Tamást a cziprusbokroktól rejtve s hölgyeivel együtt visszavonult a palotába, énekszó, lant, koboz elhangzott. Tamás visszafeküdt a kas alá s bevárta csendesen, míg az eunuchok őrjárata előjött, kinyitogatni a kertajtókat, hogy a kertészek, bosztandsik és izoglánok újra bejöhessenek. Mikor a bosztandsi basi előkerült, már ott találta a virágágyak között Tamást, gereblyézve.

– Csak látszik, hogy legszorgalmasabb valamennyi között az én Tamás szolgám.

Másnap kora hajnalban lejött a murza az abdesztán mosakodást végezni a kerti köskbe.

Tamás ott kapargatta a körtefák derekáról a tarjagot, s vizsga figyelemmel nézte a murza orczáját.

Hiszen tanulmányozásra méltó pofa is volt az: széles és lapos, nagy, kiülő ökörszemekkel, a mik egymáshoz igen közel állottak, a közbeeső orr azonban olyan pisze volt, hogy annál fogva ugyan nem lehetett volna őt vezetni. Ennélfogva aztán a szájának sokkal több hely jutott, mint a mennyi a szépségre megkivántatik, s hozzájárult még az a hiányosság, hogy a széles ajkon alig berzengett itt-amott öt hat szál bajusz, mint a kandurnál.

Azután, ahogy minden ilyen óriásnál szokott lenni, az érző idegei olyan lomhák voltak, hogy amíg a szemeivel valamit meglátott, nagy idő telt bele, hogy az arra támadt érzés az arczvonásaiban kifejezze magát, s az is olyan finta kifejezés lett, hogy a ránézőnek nehéz volt kitalálni, vajjon haragjában agyarkodik-e az most, vagy örömében vigyorog?

– Ki karczolta ezt ide a falra? ordítá Buzdurgán az ott kapargáló Tamásra, amint elébb a szemeivel megbámulta apróra a kacskaringós cserkesz írást, s aztán széthuzta a száját, fogait kivicsorítva (ki tudja, mosolygás-e ez nála, vagy emberevési szándék?)

Tamásnak bizony megrezzent az ina erre az ordításra.

– No csak ne szepegj! mondá neki Buzdurgán. Hiszen csak suttogtam most! Mászsz közelebb! Ki írta ezt ide a falra?

S a szemei keresztbe álltak, s a fogai csattogtak hozzá.

S hogy a rabszolga nem sietett elég gyorsan, kinyujtá eléje hosszú kezét s megfogta az orrát, annálfogva húzta közelebb.

– Milyen nagy orra van a czudarnak! Olyan mint egy vaddisznónak az orra.

Buzdurgánnak elég oka volt, hogy irigy legyen rá.

– No hát beleverjem az orrodat ebbe az írásba? Látod? vagy nem látod? Ki írta ezt ide?

Tamásnak eszébe jutott a kadina mondása: «ha van bátorságod, megteszed». De hát hogy ne volna.

Már is magasra emelte az orrát.

– Én írtam azt oda.

Erre a szóra Buzdurgán a két térdére tette a két tenyerét, így görbíté alá a hátát, hogy a nagy pofájával egyenesen szembe nézhesse Damokos Tamást.

– Te írtad ezt? Te magad? Nem hazudsz? Hát le tudnád ezt még egyszer írni?

– Le biz én.

Azzal Tamás fogta a kaparó-vasát s annak a hegyével rendén leírta az egész sort az út porondjába. Éleseszű volt: bár nem is értette a mčhdrul írást, amit egyszer leírt, azt el nem felejtette.

Erre Buzdurgán murza akkorára feltátotta a két sor fogát, olyat ordított mellé, s úgy terjeszté ki a két karját, hogy Damokos Tamás most már csakugyan azt hitte, hogy meg akarja őt enni.

Ő pedig, a milyen gyors volt, mint a párducz, hátraszökkent, s kirántva kebléből azt a görbe kést, marokra fogta azt, s azt mondá a murzának:

– Meg ne gyalázz! mert elébb ezzel a késsel elvágom a torkomat.

Buzdurgán előbb megbámulta a görbe kést, s miután meggyőződött róla, hogy az csakugyan görbe kés, egyszerre rémületre hosszabbodott arczczal kiáltá, reszketőssé vált hangon Tamásra:

– Jaj fiam! el ne vágd a nyakadat azzal a késsel! Nem akartalak én bántani: csak meg akartalak ölelni. Ne félj tőlem, édeském, fiacskám. Kaftánt adok, salavárit adok, selyembe takargatlak, lépes mézzel etetlek, csak el ne öld magadat. Fiammá fogadlak, gyaloghintóban járatlak: olyan jó dolgod lesz nálam, hogy az édes anyádnál sem volt jobb. Ne bolondozz azzal a bicsakkal.

– No hát! mondá Tamás daczosan; mit akarsz hát velem?

– Megmondom egy szóval. Valamennyi rabszolgám közt legelsővé teszlek. Te parancsolsz valamennyinek, teneked meg senki. Akkor dolgozol, a mikor akarsz. Mindent tehetsz, csak el nem szökhetsz. Kapsz tőlem külön házat, a miben lakhatol; a hányszor ebédelni akarsz, csak küldj a szakácshoz! mit iszol? hozasd! Ha feleségre van szükséged, csak annyit mondj, hány kell? Még fizetést is adok, s azt, ha akarod, haza küldheted az atyádfiainak. Olyan jó dolgod lesz nálam, hogy soha többet a rongyos pereputtyaidhoz vissza nem kivánkozol.

– De hát most mégis szeretném tudni, hogy mivel szolgáltam én rá erre a nagy dicsőségre?

– Megérted fiam azonnal: csak nyisd ki a füledet és csukd be a bicsakodat. Ülj le ide mellém a fübe. Vigyázz, hogy meg ne csipjen a hangya. Hát azt tudod úgy-e, hogy én nekem van a leghiresebb bőrgyáram a világon. Az én bivalybőrömből készitik a pánczélokat, az én marokinomat viszik fejedelmi palotákba a frankok és egyéb gyaurok birodalmaiba, a kik lábas székeken ülnek, s a könyveiket beköttetik, épen úgy, mint az igazhivők templomaiba, a hol azokat szőnyegek gyanánt leterítik; az én korbácsaim osztják az igazságot a jeges tengertől elkezdve a Verestengerig; az én bagariámmal gázolja keresztül a csikorgó telet a moszkó, meg a polyák; az én szattyánomat viselik a törökök papucsnak, az én kordoványomat a magyarok sarunak. – És ezért mégsem az én hirem a legnagyobb a világon: nem a «buzdurgán» név a legragyogóbb a bőrök között; mert van a csecsenczek közt egy bőrgyáros, a ki azokat a hires övöket és tüszőket készíti, a mik drágábbak az aranynál. Ez veszi el előlem az erzerumi vásárt, a hol az örmények, cserkeszek, oszszetek, mind csak az ő portékáját veszik. S miben áll a titka? Abban, hogy az ő bőreire ilyen szép kacskaringós irásban vannak aranynyal ezüsttel rajzolva, sajtolva alkoránból vett szép mondások. Csak ezért keresik őket olyan nagyon. – Csináltam volna én ezt már régen utánuk; de nem tudtam szert tenni olyan rabszolgára, a ki irni tudja a mčhdruli ákombákot. Magam vittem annyira, hogy el tudom olvasni, de az olvasás meg az irás közt tudod jól, olyan nagy a távolság, mint a földön lépegetés, meg az égben repdesés közt. A gólya is lépeget a földön, mint én; de én nem tudok úgy repülni, mint ő. S hamarább meg tudnám azt tenni, hogy a két öklömmel ennek a pálmafának a derekából ilyen ákombákot csavarintsak, mint hogy egy nádszár hasított orrával betüt kanyarítsak belőle. S ezek a murtizigátorok, a kik ezt az irást tudják, olyan kutyahitüek, hogy a mint egyet közülük a harczban vagy éjjeli megtámadásban elfogdosunk, mielőtt a lánczot kezére tehetnők, kirántja a görbe kését s elvágja vele a nyakát s azzal porba esett a pecsenyém. – Értheted már most, édes fiacskám, hogy milyen nagyon szeretlek én téged, azért, hogy el nem vágtad a nyakadat. Te tudod a mčhdruli irást! Úgy-e bár, ezt tinálatok székelyeknél a medreszekben tanítják.

Tamás ráhagyta, hogy igenis: ott tanulta ő ezt a fehérvári fő-medreszben.

– Hát most te fogod nekem ezt az én irhabőreimre írni! Hahaha! majd meglátod, hogy kiszorítjuk vele a csecsenczeket az erzerumi vásárból? Micsoda? Még Bagdadból is! De még Aleppóból is.

(Jól van, jól; gondolá magában Damokos Tamás; de majd mikor kisül, hogy nem tudok többet annál az egy mondásnál az egész mčhdruli alkoránból, azt is csak úgy tudom, mint a tyuk az ábéczét!)

Hanem hát már benne volt. Uszni kellett. Hadd lássuk, mi lesz belőle?

Buzdurgán pedig nem tréfált: rögtön futtatá az izoglánjait a kastélyba, hogy hozzanak a számára pompás öltözeteket s nagy rimánkodásába került Tamásnak, hogy azt a grácziát elengedjék neki, a mi együtt jár a turbánviseléssel: tudniillik, hogy a berberbasi simára leborotválja a koponyáját; jó lesz az így is.

Hanem egy különös kegyelmet kért a murzától, mikor a czifra ruhákat ráadták, a mi csupa prém és paszománt volt.

– Nem bánom: napestig kész vagyok a te bőrödre arany mondásokat festeni; hanem azután engedd meg, hogy este megint kijöhessek a kertbe dolgozni. Ez a munka én nekem a gyönyörűségem.

De még meg is dicsérte ezért a kivánságért a murza.

– Ember vagy fiam! Ilyen szolga kellene nekem sok. Látjátok ti többi kutyafülüek! Ez nem azt cselekszi, a mit ti, hogy a mint a muezzin estét ordít, rögtön abba hagyjátok a dolgot; hanem a mikor az egyik munkájába belefárad, akkor pihenésül a másikat veszi elő; estig betüket ír a szakmányban, este gyönyörüségből neki áll kapálni. Ne félj, fiam, megjutalmazlak. Te fogod jövendőben a vétkes, tunya rabszolgáknak a talpára leszámlálni a botokat.

Tamás köszönte szépen ezt a szivességet: nem kiván belőle.

– Nem kivánod? Pedig én azt gondoltam, hogy ez a legnagyobb gyönyörüség a világon.

Buzdurgán felvezette a maga kitüntetett rabszolgáját a kastély udvarára.

A nagy négyszögü tér, a mit a palota négy szárnya képezett, olyan tisztára volt gereblyézve, s behintve fehér poronddal, hogy azon még csak egy füszál sem volt látható; – a középső napkelet felé fordult részén volt a széles lépcsőzet, a min a palotába fel lehetett járni, s ennek a tornáczából indult ki a földszinten körülfutó folyosó, a melyen folyvást járkáltak alá s fel az eunuch őrök, kivont kardokkal. Mert azokon a vasajtókon belül, a mik e folyosókról nyilnak, dolgoznak azon a munkán, a mi Buzdurgánnak legféltettebb titka: a drága bőrök aranyozásán, virágokkal és betükkel itt festik azokat tele. Ezt a tudományt őrizni kell, nehogy megszökjék vele valaki. Azért is rendelte ide azokat a műhelyeket a murza, a saját palotájába, hogy hármas zár alatt legyenek s mindig az ő szeme előtt.

Olyan alacsonyak is a zárkák ajtajai, hogy közönséges embernek is le kell bukni, mikor rajtuk belép, maga Buzdurgán pedig épen csak négykézláb teheti látogatását, s mivel nem illenék, hogy ő fejet hajtson a rabszolgái előtt, annálfogva háttal szokott hozzájuk bemászni.

Damokos Tamást itt átszolgáltatá a felügyelő timárbasinak, lelkére kötve, hogy ezt a rabot nagyon megbecsülje, mert ez drága kincs.

Itt azután megtaníták Tamást, hogyan kell ecsettel a bőrre festeni az arany czikornyákat, aztán miféle tompa vésőkkel és fakalapácsokkal kell azokat úgy körülveregetni, hogy kidomborodjanak. Tamás egész nap ezt mívelte.

Este felé kezdte érteni, hogy miért vásárol a csizmadia szőlőt, mihelyt egy kis pénzhez juthat. Rettenetes dolog az, hogy az ember egész nap az előtte fekvő bőrt ütögesse kalapácscsal. Ennél sokkal kellemesebb a kertben kapálni.

Azonban hát ezért a munkáért jó ebédet adnak: piláfot, szultánkenyeret, sorbetet is hozzá; a kadinának talán mégis jó szándéka volt, mikor erre feleszelte. Hátha ez lesz a kiszabadulásának az eszköze?

A mint egyszer a mesterségbe beleokult: próbának oda tettek eléje egy övnek hasított bőrt, hogy cselekedje rá azt a mčhdruli mondást.

Ez nem ment olyan könnyen, mint az arabeszkek munkája; mert csupa kacskaringókból állnak a betük; de estig mégis csak elkészült meglehetős sikerrel.

Erre, a mint a muezzin a napot elbucsuztatta, bejött a mühelybe a murza.

Mikor az elkészített övet meglátta, nyalábra kapta Tamásnak a fejét s olyat csókolt az orczájára, hogy az majd megsüketült bele.

– Hiszen ezt gyönyörűen megcselekedted. Hohó! Hiszen ezzel mind leverjük az erzerumi vásáron a csecsenczeket. – Nagyon jól van fiam! Holnap mindjárt csinálj egy másikat, másféle szép mondással az alkoránból.

(Másfélével ám! gondolá Tamás. Ha tudnék másfélét! De ebből az egyből áll az egész tudományom a pogány szentirásból.)

– Nem, uram, ez még tökéletlen munka, kifogásolá a dolgot ravaszul. Nem vagyok vele megelégedve: kell hozzá egy néhány hét, a míg a kezem úgy belegyakorlódik, hogy olyan szépen megcsináljam, mint a milyen a mustrája.

– A mustrája? kérdezé a murza, s tátva feledte a száját bámultában. Hát hol láttad te ennek a mustráját?

Tamás csak most vette észre, hogy majd elszólta magát. Hanem aztán helyreüté a dolgot. Tudta, hogy hitetlenek ellenében a hazudás nem vétek.

– Hát biz én azt a fehérvári collégiumban, a muzeumban láttam.

Buzdurgán murza nagyot csóvált a hordónyi nagy fején.

– No, mihelyt betörünk megint Erdélybe, meglátogatom azt a fehérvári nagymedreszt. De ott találjam ennek az övnek a mustráját! Mert ilyen öve csak az én feleségemnek van, a kadinának, s azt is a patyolat öltönye alatt viseli, hogy senki sem láthatja rajtam kivül. S ilyen öve van neki huszonnyolcz: a hold minden napjára más-más.

A murza nagyot fujt.

Tán csak nem fogott neszt?

Azt mondják a czethalról (a ki igen nagy állat), hogy ha annak a farkába beleütik a szigonyt, kell neki öt percz, a míg az értesítő ideg egész a fejéig küldi a tudósítást, hogy sebet kapott odahátul s aztán megint másik öt percz, a míg az agyából az intézkedő ideg visszaküldi az utasítást, hogy csapjon maga körül a farkával. – Ilyen czethal volt a szárazföldön a murza: a döfést megkapta a szigonynyal, de kell neki rá egy hónap, a míg féltékenynyé lesz miatta.

– No hát eredj most a kertbe kapálni.

Tamás lerakta a czifra ruhát, felvette a kertész-gunyát s kiment kapálni a kertbe.

A többi rabszolgák már akkor mind kitakarodtak onnan.

A mint Tamás a nagy vízmedenczéhez ért, a hol azt a furcsa álmot, meg azt a még furcsább valóságot látta, eszébe jutott, hogy megvizsgálja a muzapálmának azt az új hajtású levelét, vajjon nincs-e még ott a kadinának az öve, a mit tegnap odarejtett. A mint lenyult a levélgöngyöleg mélyébe, bizony a kezébe akadt a bőröv. Tehát nem jött el érte a kadina. Ebből baj lesz; mert a murza keresni fogja nála azt a bizonyos övet.

Hát a mint kihuzza azt és megnézi, akkor látja, hogy az egy egészen másszinű öv: a tegnapi karmazsinszinű volt, ez pedig égszinkék. Aztán a cziframondás is egészen más betükből van összerakva rajta.

Tamás erre letört egy agavelevelet, annak a héjára felkarczolta a tövises hegyével az egész cziframondást a kék övről, ezt azután nagy hamar visszarejté a muzapálma hajtásába; s aztán az agaveleveléről mindaddig rajzolgatta a porondba a czikornyákat, míg könyvnélkül megtanulta; mikor a murza reggel lejött a mosakodásra a köskbe, már akkor ott gereblyélgetett Tamás megint. Innen aztán együtt tért vissza ismét a murzával a kastélyba a festőmühelybe.

Ezuttal a tegnap betanult verset készítette ki egy darab ujdonat égszinkék marokinra ezüsttel.

Mikor a murza este bejött, s meglátta a kész munkát, majd a gerendába ütötte a fejét meghókonyodtában.

– Te! Damokos Tamás! Ennek a mustráját is a fehérvári nagy medreszben találtad?

– Ott biz én. Van ott a muzeumban ilyen huszonnyolcz; a hold minden napjára más-más.

– No! Ne lássam addig a mekkai kaábát, a míg a fehérvári nagy medreszt meg nem látogatom.

(«Én is ott leszek akkor!» mondá magában Damokos Tamás, elfelejtkezve rab voltáról.)