HOGY HOZZÁK TÁNCZBA A TÖRÖKÖT?

Hát ha csak felét megálmodta is Ilka asszony ezeknek a krimiai állapotoknak, akkor bizony (valljuk meg az igazat) elég oka volt neki siettetni a jó Damokos Tamásnak minél elébb való kiváltatását a keserves fogságból; mert nem tréfa dolog az, hogy igazhitű keresztyén ember minden nap pogány alkorán mondásokat másolgasson mčhdruli irásban olyan mustra után, a mit a tatár murza legszebbik felesége rejtett helyen visel.

Sürgette is Ilka asszony a kiváltás dolgát, de az csak nem akart előre menni. Mintha valami titkos kéz, mihelyt meg van kötve a csomó, untalan eloldozgatná azt.

Egyszer aztán azt mondá Boldizsár bá Ilka asszonynak:

– No drága gyémántom, most már magam megyek fel Gyulafehévárra. Irj két levelet: az egyiket Akmet bégnek, a szultán tihajájának, a másikat meg Apor István uramnak, a te tutorodnak. A tihajának csak azt ird, a mit már máskor, hogy te bizonyosan tudod, szultán ő felsége, kinek Allah nyujtsa meg az árnyékát, azt rendelte, hogy a kapitányok rabváltsága kétezer arany legyen; ez készen is van nálad, azonnal elküldöd Perekopba, mihelyt Damokos Tamást oda kihozzák, oltalom-leveleket adván neki is, meg nekünk is, a kik a pénzt odavisszük. Több pénzed nincs, nem is szerezhetsz. Ennyi azonban készen áll.

Ilka asszony még hozzá akarta tenni, hogy odaadja bizony minden ékességeit, aranyát ezüstjét, marháit azon felül, de Boldizsár bá csak azt mondta, hogy «ne kinálj te neki egy batkával se többet, meglátod, hogy utána kap, esze nélkül, csak én beszéljek vele».

Mikor ez a levél készen volt, akkor azt mondá Ilkának:

– No már most édes ragyogó csillagom: irj egy másik levelet a te tutorodnak, Apor István uram ő kegyelmének is. Ezt majd én dictálom. Kezd el: «Kedves, egyetlenegy szeretett Pistukám!»

Ilka asszony földhöz csapta azonban a tollat, hogy a hegyével állt meg a padlóban.

– De már ilyen megszólítást csak nem irok ő kegyelmének!

– Jaj, édes tubavirágszálam: te csak a füleddel hallgasd, a mit én diktálok, de eszedben ne tartsd meg. Jaj de szeretem ezt a felgerjedésedet látni! Ha ezt Tamás látná, megenne örömében. De hát csak irjad te, a hogy én mondom. Én tudom, hogy miből lesz a gáliczkő? Megállj, majd új calamust csinálok, szép fáin irást tégy, a hogy az asszony-ember a szerelmesének küld érzékeny izenetet. De tán jobb is lesz, ha én magam elébb leirom azt a levelet; te aztán magadban lekópizálod; mert azt már látom, hogy ha fennhangon dictálom, megég az arczod a szégyennek miatta.

Tehát elkészíté Boldizsár bá papiroson a levelet, a mi eképen szólt:

«Hála az egeknek, hogy a mennybéli gondviselés ismét utat és módot nyitott a számomra, hogy valahára egymásé lehessünk. Az én uramat, a kihez a meghalt fejedelem erőszakosan kényszerített hozzámennem, de a kivel soha egy örömnapja nem volt életemnek, ellenben éjjelem-nappalom rosszabb vala a purgatoriumnál, elfogta a tatár. Mi nekünk kettőnknek ezzel nagy örömet szerzett. A mostani fejedelem bölcs akarata kegyelmedet rendelte el, hogy Damokos Tamás fogsága alatt az én tutorom legyen s a váramban lakjék. Ezzel csak a mi kölcsönös vágyódásunk érte el legkivánatosabb beteljesülését. Rettegek azonban azon gondolattól, hogy ha netalán a Damokos Tamás kiszabadulása által ezen mi édes boldogságunk megzavartatnék. Ő ha megtudna valamit, engemet talán még meg is ölne. Azért kérem kegyelmedet, vigye úgy az alkudozást a váltságdíj iránt a szultán tihajájával, hogy sohase legyen belőle valóság. Mert ha esztendő egy nap elmulik Damokos Tamás elfogatása után, akkor az erdélyi törvények szerint a rab felesége elválasztatik tőle és bátran férjhez mehet. És így ilyenformán végre mi is egymásé lehetünk. Azért csak kérem igen szépen kegyelmedet, tartsa a tihaját mindenféle szép kifogásokkal, hogy esztendő egy napig megállapodásra ne jussanak. Akkor aztán beszéljen Damokos Tamással más, nem én. Mert a lelkem fáj miatta, ha ránézek azokra a genge kétezer körmöczi aranyakra, a kiket a bolond fővel rabságba szaladt vétektarisznya Damokos Tamásért kellene tatár fogára adnunk, holott mennyivel jobban eltudnók ezt mi a magunk örömére költeni! Milyen szép kamukabársony mentét, dolmányt tudnék én varratni kegyelmednek, tarka skófiummal! Milyen jó tokaji négy puttonyos aszuval traktálnám kegyelmedet, ha ez a pénz nekem megmaradna! Azért csak okosan bánjék el kegyelmed a tihajával, hogy ő rajta muljék el a kiváltás, ne mirajtunk. Addig is csókolom kegyelmednek a két piros orczáját százszor meg ezerszer igaz szeretettel.»

– No hallja kegyelmed, Boldizsár bátyám uram, mondá Ilka asszony, mikor ezt a levelet lemásolva, pennáját kiverte az asztal széléhez, ha a miatyánkot, hiszekegyet és az üdvözletet visszájáról kellett volna elmondanom, (a hogy a gonosz boszorkányok cselekszik), nem került volna annyi lelki kinomba, mint ezeket a sorokat magam kezével leirni. Azonban az utolsó két sort nem is irtam ám le.

– De pedig azt is odaird, galambszálam! Mert együtt jó az, mint a csúz, meg a fogfájás. A nélkül nem valóságos ez a levél.

– De hogy irjam én le azt a szót «csókollak» egy idegen férfinak?

– Hiszen ne félj, soha sem kerül ez a levél Apor István uram kezeibe: sőt inkább visszahozom én ezt te neked, mihelyt elkészült vele a gáliczkő s akkor a tűzbe dobhatod.

– De én azt hiszem, hogy még a tintának is veressé kell válnia, mikor ilyen fertelmes mondást leir vele a toll…

– Ne féltsd te azt a tintát, angyalkám. Magam csináltam azt; nem veresedik az meg száz esztendő mulva sem, mert gumi arabikum van benne. Csak te rajzold oda még azt a két sort is szépen.

– No hát kegyelmednek a lelke rajta. De én tudom, hogy ha ebből valami bolondság lesz: hát én felhajtom ezt az egész kalamáris tintát s úgy ölöm el magamat.

– No csak ne tarts semmitől: minden bajt én vállalok magamra. Most pedig irasd fel az iródeákoddal erre a két kopertára a két urnak a titulusait: Akmet bégét magyarul; Apor István uramét pediglen deákul. Ez már ne legyen a te kezedírása.

Mikor aztán megkapta Czirjék a két levélborítékot, akkor egészen szépen megcserélte a leveleket, s az Akmet bégnek czímzett borítékba csúsztatta bele az Apor Istvánhoz irottat, ennek a borítékjába pedig az Akmet béghez szólót. Így pecsételte le mind a kettőt Ilka asszony pecsétnyomós gyűrűjével.

– Meglátod, hogy gáliczkő lesz ebből.

Boldizsár bá aztán azt tette, hogy kurtára nyirta a bajuszát, székely zekét, harisnyát, tört bőr-sarut öltött magára; nyakába akasztott egy zsiros szeredást, kölcsön kérte a legszélesebb karimájú viseltes kalapot az öreg gazdától s úgy ment fel gyalog Gyulafehérvárra, ott fűtől-fától kérdezősködött, hogy hol kapni itt meg a török basát? merre az a palota? Pedig jobban ismerte ott a járást, mint maga a bakter. Úgy tett, mintha nem tudna más nyelven, mint székelyül s a palota előtt strázsáló szász gárdistákat úgy agyba-főbe csókolgatta, hogy azok alig tudták a csákóikat helyreigazítani utána. Itt is kapott egy hátbaütést, ott is egyet, míg a sok hátbaütéssel végre csakugyan bebukott Akmet béghez; ugyan őrizve a kalapját a két kezével, hogy el ne maradjon tőle valahol.

– Hát kied az az Akmet basa? kérdé bebotorkázva.

A tihaja kicsiny, czingár emberke volt, sovány képű görögbe ójtott arabs.

– Látod; buksi!

– Aújnye! Nálunk mind azt mondják, hogy «török basa, nagy a hasa»; hogy maradt kied ilyen keszeg?

– Ne ugass, hanem beszélj, mit hoztál?

– Ejnye no. Soha sem láttam én még eleveny török basát: hadd nézzem ki elébb jól magamat, hogy elmondhassam odahaza a nagyasszonyomnak, miféle csudát láttam.

– Hát már nincs náladnál okosabb ember a Székelyföldön, te góbé, hogy téged küldtek ide?

– Van biz ottan, hanem azt okosabb helyre küldik.

– No hát ki küldött? mondd el.

– Hát ki küldött volna? Csak nem vetyegtem ide magamtul, mint egy goromba? Csak nem is a Herkópáter küldött. De meg nem is a vörös gárgyán küldött. Sem pedig a tarka Jeezus nem küldött kiedhez engemet talántán, vagy mi?

– Ördög bujjék a kelepelő nyelvedbe! Add ki már, hogy ki küldött?

– Hát nám mondom, hogy a nagyasszonyom küldött?

– Ki az a te nagyasszonyod?

– Ne te né! Hogy teszi kied magát, mintha nem tudná, hogy ki az én nagyasszonyom? Hiszen ahajt küld kiednek egy paksamétát tülem, hát csak tudni kell kiednek, hogy ki irja ezt az instancziát?

– Óh te külüfejű! Már hogy tudnám, hogy ki írja hozzám a levelet, a míg fel nem bontom. Adsza a levelet.

– Hm. Nem addig van ám az! Mert hát két paksamétát hozék. Az egyiket az Están urnak hozám. Aztán a jobbikat a jobbik csizmám szárába dugám, a balabbikat meg a balcsizmám szárába dugám, s már most nem tudom, hogy melyik légyen a bal, melyik a jobb!

– Óh, hogy a ménkő csapogasson a két füled közé! hát nem tudsz olvasni?

– Hiszen ha olvasni tudnék, nem járnék gyalog, hanem beállnék püspöknek: hat lovon járnék.

– Add ide azt a két levelet! Majd megmondom én, hogy melyik szól nekem?

Czirjék nagy küzködéssel előkereste a két levelet a két csizmaszárból. Biz az nagyon egyforma volt mind a kettő: az ember megtéveszthette.

– De aztán ne a jobbikat vegye el kied magának.

Akmet bég kikapta a neki czímzett levelet Boldizsár kezéből, a ki egészen odaállt az orra elé.

– Jól van! Most állj oda az ajtóhoz és meg ne mozdulj! Befogd a szádat: ne fújd rám a foghagymás kolbásznak a szagát.

– Aújnya! Kied talán próféta epret evett, hogy még azt is kitalálja, hogy mit evett a székely ma?

És aztán a legegyügyűbb pofával támaszkodék neki az ajtófélnek s az egyik szemét be is húnyta, csak a másikkal sandított a törökre, hogy mit fog az most mindjárt mívelni, ha azt a levelet (a mi nem neki van írva) elolvassa.

Akmet bég a diványon ült akkor, a midőn a levelet felbontotta, a két lábát törökösen maga alá szedve. A mint elkezdte a levelet olvasni, egyszerre csak kirugta maga alul az egyik lábát, a mint tovább ment, menmeg a másikat; aztán az öklével taszította meg a levegőt, ahajt talpra ugrott; az egyik lábát felkapta a másik után s nagyokat dobbantott, hol a fejéhez kapott, hol a térdére ütött: az ábrázatjának a cserszine csokoládészinüre vált; elkezdett toporzékolni dühében. – Boldizsár csak nézte ezt nagy delectátióval, s aztán mikor látta, hogy nagyon ugrál a török, elővette a zeke ujjából a tilinkóját s elkezdett rajta kedélyesen furulyázni.

– Elment az eszed, kutyaszánkázta góbéja, hogy itt nekem furulyázol?

– Hát azt gondoltam, hogy a «boriczát» akarja kied tánczolni.

– Majd tánczoltatom én mindjárt a te hátadon a korbácsot, csak sokat mókázz velem! Micsoda bolond levelet adtál nekem? Hisz ez nem nekem szól.

– Nám mondtam, hogy ne a jobbikat vegye el kied! De hát az után kapkodott, a melyik zsirosabb volt.

– Hozd ide, hol a másik?

– Nem én addig, a míg az egyiket vissza nem adja kied.

– Itt van, kapd el! Aztán mondd meg az asszonyodnak, hogy az iródeákjára vágasson tizenkettőt, a miért a kopertákat elcserélte.

– Hát a volt a hibás? No mert már megijedék, hogy talán a szászok cserélték el a lábaimat, mikor ott aluvék Ebesfalván.

– Nesze most ennek a másik levélnek a kopertája; tedd bele az egyiket: ez szól az Apor István uramnak. De hazudj neki valamit, hogy miért van a koperta feltörve, mert ha megtudja, hogy én olvastam el a neki szánt levelét a nagyasszonyodnak, bizony olyan ötvenet csapat rád, hogy nem adod százért!

– Dejszen majd leragasztom én ezt fáinul, macskamézzel, hogy a bolond se látja meg. Azért nem muszáj hazudni. Soha sem hazudok én igazán. Ha peniglen észreveszi valamelyest, majd úgy megmagyarázom én azt neki, hogy soha sem érti meg. Ejnye no, hogy hát ez így el volt cserélve. Né! Már micsoda dolog ez hát? Ejnye Jézuskám. Haj, haj. No.

– Elmehetsz már Isten hirével! Mire vársz még?

– Hát csak azt instálom, hogy ha hazamék, s otthon majd azt kérdi tőlem a nagyasszonyom: «no te Palya, hát kaptál-e egy pohár bort a basa urnál!» hát mit mondó legyek neki?

– Vagy úgy? Dörmögé a bég, s a tarsolyába nyúlva, oda dobott egy félpiasztert Boldizsárnak, a mit az elkapott a nagy kalapjával röptében. Itt van! Igyál rajta egyet!

– Hehéj! Hisz ez török pénz! Az apám látott ilyet, de én nem. Megér ez kétannyit, mint a fele! De biz ezt én be nem iszom. No ezt hazaviszem a gyerekeimnek, hadd tanuljanak meg tőle törökül. Adjon Isten kiednek basa uram ezer annyit, (de ne a mi zsebünkből). Áldja meg az Isten, jártában, keltében, minden maradékaival együtt; vigye szerencsésen a maga országába haza; adjon Isten kiednek bort, buzát, bölcseséget, jámbor csendes feleséget; jól szelelő pipát, vágott dohányt; megőrizze a rossz nyavalyától, ha pedig kiszólítja ez árnyékvilágból…

– Ha nem szaladsz mindjárt, rögtön elveszem a kalapodat! Riaszta rá Akmet bég a hálálkodásból kifogyhatatlanra, s ez a fenyegetés volt a legsikeresebb; Boldizsár olyan sebten ugrék ki az ajtón, úgy, hogy ha ide hátbaütésekkel igazították a bég cselédei, innen ki viszont üstökczibálással vezették; mert úgy szaladt, mintha lopott volna. Azonban a nagy húsz fontos kalapjával úgy talála fejbe ütni egy goromba csauszt, hogy az összenyaklott alatta, a kapuban útját álló szász alabárdosra pedig ráfogta a tilinkóját, a mitől az megijede, azt vélvén, hogy puska, s hátat adott. Mikor pedig aztán már egyszer Boldizsár kinn volt a piaczon, akkor abba hagyta a futást: a szájába vette a tillinkóját s nagy gyönyörüséggel billegette el rajta azt a szép székely nótát, hogy «aluszol-e te juhász? Hej dehogy aluszom». Hagyták menni békén.

Nem is kereste ő aztán Apor István uramat azzal a czigányutczára szaladt levéllel, hanem iparkodék minél hamarább kívül kerülni a sánczkapun, nehogy felismerje valaki, s aztán hazafelé vette az útját: nem is igen sietvén vele; még három napra való kolbász volt a szeredásában.

No, hanem az szép találkozás volt, a mi erre következett Akmet bég és Apor István között! Én nem tudom, mert nem voltam ott; de csak elképzelem, hogy mikor a nemes úr szokás szerint délután ellátogatott a tihajához, a kinél mindennapos volt fekete kávéra, hogy micsoda szemekkel nézett az rajta végig.

– Ejnye de szép dolmányod van, joldás (pajtás)! Kamuka bársony, úgy-e? Szeretnél úgy-e, egy egész kaftányt is kamuka bársonyból? Skófiummal kivarrva, úgy-e? Az lehetne szép! Az illenék jól a termetedre!

Apor István nem gondolt egyebet, mint hogy Akmet bég a nagy barátság jussán őt egy díszkaftánynyal akarja megajándékozni.

– Hát a tokaji bort szereted-e, joldás? – Azt a négy puttonyost! Az lehet valami jó! Magam is megiszom, a mikor nem látják.

Apor István szentül azt hitte, hogy Akmet bég most mindjárt előhoz egy olyan faedényt, a miről a magyar azt énekli, hogy «aszuszőlős átalag, jaj de régen láttalak!»

– Hát a szép menyecskét szereted-e, joldás? Az olyan menyecskét, a ki szalmaözvegy; a kinek van ura, csakhogy hátul köték a sarkát és nem jöhet haza? Szeretsz-e kecske lenni a káposztás kertben? szeretsz-e macska lenni a tejfeles fazék mellett? Hej te Apor István! Azt nézem én ki a te két szemedből, hogy te nagyon szereted a szépet!

A főúr valósággal azt hitte, hogy ez a török úr most valami okos dologban töri a fejét. Ez az ő gyönge oldala.

Akkor aztán kiverte a pipájából a hamut a bég, s felhörpenté a kávéja maradékát s odahajolva a joldásához, azt sugá neki a fülébe:

– No hát nem eszel belőle. Mert én ezelőtt egy órával indítottam el a lovas stafétát tatár Krimiába, hogy hozzák ki a rabságból Damokos Tamást Perekopig; elfogadtatik a kinált váltságdíj érette: kétezer arany! a minek egy tizede az enyém, két tizede a kháné, a többi a murzáé. Egy hónap mulva otthon lesz a várában Damokos Tamás.

Apor István uram boszusan gondolá magában: ugyan ki lehetett az a gézengúz, a ki ezt a dolgot így megkonfundálta? S hogyan lehetne ezen még becsületesen fordítani?

Nem iszol te abból a tokajiból!

A tutor nem értett belőle semmit. Nem kapta ám ő azt a levelet, a mit a bég elolvasott.

Boldizsár bá pedig csak úgy harmadnapra vetődött haza gyalogsorban Mikó-Ujvárra.

Ilka asszonynak már akkor a kezében volt Akmet bég válasza a levelére (azt lóháton hozták), a miben értesíti a nagyasszonyt, hogy elfogadtatik a kinált váltságdíj, csak küldje minél előbb Perekopba: ott átadják az urát érte.

Jaj, milyen nagy örömsirással fogadta Boldizsár bát a szegény jó asszony! Hogy megölelgette! Majd hogy a kezeit is meg nem csókolgatta: «olvassa kegyelmed a tihája levelét!»

– Tudom én, édes mézem, mi van benne? ha nem olvasom is; – én pedig visszahoztam neked azt a másik levelet, a minek megirása neked annyi sírásba került. Tedd el, össze ne tépd. Majd ha Damokos Tamás előkerül: sokszor elővegyük s nagyokat nevessünk rajta!