IX. Lemenő És Felkelő Nap.

Az áldozatok holttestei már az utczákon hevertek.

Achmed szultán összegyűjté az ulemákat a kupoly teremében. Arcza szomorú volt és levert.

Mielőtt ide jött volna, sorra csókolá gyermekeit és midőn tíz éves fiára, Bajazidra került a sor s látá, hogy az könyezik, azt kérdezte, mi baja? a gyermek így felelt: «Atyám, jó dolguk van azoknak, a kik te neked ellenségeid és szomorú azoké, a kik téged szeretnek. Mi sors vár akkor mi reánk, a kik legjobban szeretünk? Testvérnénéink között nem egyet fogsz találni szürke gyászruhában, nézd Ummettullah arczát, nézd Szabiha szemeit, Ezma tekintetét, özvegyek és árvák ők, kiknek férjeit, ipáit megöletted». – ‚Hogy titeket mentselek meg′, rebegé Achmed, keblére ölelve őket. – «Meglásd, hogy nem mentettél meg bennünket».

Ezen szavak viszhangzottak Achmed lelkében örökké.

Felült a trónra, körül az ulemák elfoglalták a kördivánokat, szemközt ült vele Ispirizáde a főimám. E mellett állt Szulali.

– Ime az áldozatok vére kifolyt, szólt Achmed bús, ingatag hangon; leghűbb szolgáimat feláldozám. Most szóljatok: mit kívánnak még a zendülők? Miért fújják még tárogatóikat, miért égetik őrtüzeiket? Mire várnak még?

Folyvást viszhangzott lelkében fiának mondása:

«Jó dolguk van azoknak, a kik te neked ellenségeid és szomorú azoké, a kik tégedet szeretnek».

Senki sem felelt szavaira.

– Feleljetek. Mit mondatok reá?

Újra mély csend. Egyik ulema a másikra nézett, többen elkezdék Szulalit rángatni, a ki állt: hogy feleljen. Erre aztán ő is leült.

– Beszéljetek tehát. Én nem azért hivattalak benneteket ide, hogy egymásra és reám nézzetek, hanem, hogy adjatok választ.

Az ulemák hallgattak. Némán ültek ott körül, mintha nem is élő emberek, hanem csak bebalzsamozott hullák volnának, minőket a Pharaok sírboltjaiban találni a királyi ravatalok körül sorba ültetve.

– Csodálatos ez, szólt Achmed, midőn tovább egy óranegyednél az egész tanács hallgatott és senki sem válaszolt neki. Megnémultatok-e?

Ekkor fölemelkedék helyéből Ispirizáde.

– Achmed!

Ez volt a rövid megszólítás, melylyel a szultánt illeté.

– Halil Patrona kivánsága az, hogy lépj le a trónról és add át azt Mahmud szultánnak…

Achmed fölegyenesült ülő helyéből. – A kimondott szavak után minden hang elmúlt a teremben s e rémletes csendben elszörnyedve látták az ulemák a padisáht trónja lépcsőjén állani, a mint kinyújtott kezét az imám felé tartá és szemeit rászegezte és ajka nyitva volt és egy hang sem jött ki rajta.

És sokáig állt így a trónon, kinyujtott kézzel, nyitott ajakkal, kőmerev szemeit az imámra szegezve, hogy a kik látták, az iszonyattól rendültek össze és Ispirizáde kővé válni érzé tagjait s feje körül forogni a világot e rettenetes kép előtt, mely reá nézett, reá mutatott. Egy néma átok volt az, egy néma, szótlan, megvető igézet, mely Istenre és az ő ártó angyalaira bízza, hogy kivánatának szavakat adjanak és olvassanak szívében és teljesítsék azt, a mit ő elmondani nem bir.

Az egész gyülekezet reszketve omolt végre a padisah trónja elé és sokan oda csúsztak lábaihoz és azt könyeikkel nedvesítve, kiáltának hozzá:

– Oh uram, bocsáss meg nekünk! Egy órával elébb egyhangúlag határozták el, hogy Achmednek le kell köszönni és most egyhangulag kérték bocsánatát. – De már megtörtént.

A padisah átkozó keze lassankint lehanyatlott, szemei félig lezárultak, ajkai összecsukódtak s palástja zsinórjába akasztva kezeit, nézett le sokáig az ulemákra, azután csendesen leszált a lépcsőkön. Midőn lenn volt, a trón mellett, reszkető, tompa hangon mondá:

– Én megszüntem uralkodni. Jőjjön utánam, a ki jobb. Nem kérek semmit, csupán csak egyet: esküdjenek meg az ozman birodalom mostani urai, hogy gyermekeimet nem fogják bántani. Esküdjenek meg az Alkoránra. Menjen el kettő közületek s vigye meg Halilhoz e kivánatomat.

Újabb mély hallgatás követte Achmed szavait, az ulemák a föld felé szegzék szemeiket s egy sem mozdult, hogy az izenetet megvigye.

– Gyermekeim halálát is kivánják talán? Vagy egyitek sem mer oda menni, hogy velök beszéljen?

Egy szélütött öreg reszketeg ulema volt ott, Mohammed Dervis, a ki végre megszólalt.

– Oh uram, kinek volna bátorsága beszélni az ordító oroszlánnal, ki tudna alkudozni a sivó Szamum viharával, avagy ki menne követségbe a felháborodott tengerhez, hogy vele beszéljen?

Achmed sötéten, csüggedten tekinte széllyel az ulemákon, arczán a hallgatag kétségbeesés volt kifejezve.

Szulali megszánta a szultánt.

Én el fogok hozzájuk menni, monda biztatólag. Maradj itt addig, uram, míg visszatérek. Bizony mondom, hogy vissza nem jövök addig, míg meg nem esküsznek arra, a mit kivántál.

Most Ispirizáde is felszólalt, hogy ő is együtt megy Szulalival. Nem volt elég ereje lelkének kiállani a szultán tekintetét addig, míg Szulali visszatért; inkább elment a lázadókhoz ő is. Különben is jól értették ők már egymást.

Halilt az Atmeidánon találták a sátor alatt a követek.

Szulali odalépett hozzá s átadta a szultán izenetét.

De nem úgy adta azt át, a hogy Achmed mondta; nem kérve, nem esedezve, nem keserű lemondással, mint Achmed tevé, hanem szigorúan, merészen, a hogy Achmednek kellett volna tennie.

– A padisah saját és gyermekei életét esküvel akarja biztosítani, szólt az egybegyűlt népfőnököknek. Azért esküdjetek meg az Alkoránra, hogy őket kimélni fogjátok; esküdjetek meg társaitok nevében is. A padisah el van határozva: ha megtagadjátok az esküt, ő az egész szerályt minden benne levőkkel együtt lőporral a levegőbe röpítendi.

A lázadók meg voltak döbbenve ez izenetre, csak Halil Patrona mosolygott. Jól tudta ő, hogy e fenyegetés nem Achmed szivében fogamzott. Az ő szelid lelke nem volna képes erre. Karjait összefonta és mosolygott.

Ekkor a főimám arczra borula előtte s alázatos hangon szólt hozzá:

– Ne halljad társam szavait Halil. A padisah alázatosan könyörög neked életeért és gyermekei életeért.

Halil összeránczolta szemöldeit és haragosan kiálta rá:

– Kelj fel ulema! és ne borulj a porba a szultán nevében én előttem. A kik őt meg akarják ölni, nem cselekesznek vele oly gonoszat, mint te, a ki őt megalázod. Szulali mondott igazat. A szultán nagy tettekre képes. Én tudom, hogy a szerály pinczéi lőporral vannak megtöltve, s nem akarom, hogy a Seikul Izlám s a próféta utódainak virága elveszszen. Én ime esküszöm az Alkoránra, hogy sem általam, sem társaim által semmi bántódása Achmed szultánnak nem leszen, sem az ő fiainak, sem leányainak, sem leányai férjeinek, és a ki ellenük fölemelné kezét, annak fejét én magam hasítom ketté, lelkét pedig vágják ketté Allah öldöklő angyalai, hogy soha egyik fele a másikra ne találjon. Menj vissza, és legyen béke Achmed felett.

Szulali futott vissza az izenettel. Ispirizáde pedig sietett az Aja Sofia-templomba, előre rendet csinálni az új szultán beavatási ünnepélyére.

Achmed ezalatt maga körül gyűjté fiait mind a kupolyterembe, s leülve a trón legalsó zsámolyára, odaülteté őket lábaihoz, s várta az izenetet, mely élet és halál felett határoz.

Szulali ragyogó arczczal jött be, kezében hozva az Alkoránt, melyre Halil és társai megesküvének, s azt a szultán lábaihoz tevé le.

– Élj sokáig, uram, s legyen szivednek gyönyörűsége gyermekeidben.

Achmed hálateljes arczczal tekinte fel és megköszöné Allah kegyelmét, kitől jő minden jó és tökéletes ajándék.

Gyermekei átölelték, örömkönyekkel szemeikben s Achmed nem feledé el kezét nyujtani Szulalinak, ki azt homlokához és ajkaihoz érteté.

Ekkor elküldé Achmed a Kizlár agát Mahmud szultánért, kinek mellékneve volt «a fehér herczeg», arczának halványsága miatt, hogy hívja őt eléje.

Fél óra múlva Elhadzs Besir kiséretében előjött Mahmud herczeg, II. Mustafa fia, kinek atyja épen így szállt le a trónról Achmed előtt, mint most Achmed ő előtte.

A szultán felkelt és eléje sietett, megölelte és megcsókolta homlokát.

– A nép téged kíván trónra. Légy kegyelmes gyermekeimhez, mint én kegyelmes voltam a te atyád gyermekeihez.

Mahmud szultán lehajolt nagybátyja előtt s annak tiszteletre méltó kezét megfogva, megcsókolá.

Ekkor fiainak inte Achmed, s azok egyenkint odajárulva Mahmudhoz, mindnyájan kezet csókolának neki. Az ulemák a földre borulva maradtak körülök.

Most jobb kézről bocsátva az új uralkodót Achmed, elvezette őt magával kézen fogva a próféta köpenyének teremébe, ott a trón előtt levette saját fejéről a gyémántos forgót, az uralkodás jelvényét, s tulajdon kezével tüzé azt fel az új szultán turbánjába, s kezét fejére téve megáldá őt.

– Uralkodjál és légy boldog. A kiket szeretsz, szeressenek, a kiket gyűlölsz, féljenek. Légy dicső és hatalmas, míg élsz, áldott és magasztalt, ha meghalsz.

Azzal meghajtá magát előtte ő és gyermekei mind háromszor, s akkor kézen fogva két legidősebb fiát, csendesen, méltóságos léptekkel elhagyá az uralkodás termeit, miket soha sem fog többé látni, és elhagyá egyenkint mind azokat, a mik előtte kedvesek valának.

A kihallgatási teremben átadá a próféta kardját a Silihdárnak, ki azt leoldá derekáról, a háremhez vezető ajtóban átadá gyermekeit a Kizlár Agának, megmondva neki, hogy üdvözölje nevében a szultána Asszekit és kérje meg, hogy gondoljon reá és tanítsa meg nevére apró gyermekeit!…

Mert sem éles kardját, sem a szép Aldzsaliszt, sem a többi édes delnőket, sem gyermekeit nem fogja ő látni többet. Örökre elzárva maradnak azok tőle. Mert a letett szultánt többé sem kard, sem nők, sem gyermekek nem illetik. Ez így történt ezelőtt huszonhat évvel is II. Mustafával; épen így választák el kardjától, nejétől, gyermekeitől. És erre Achmed jól emlékezett, mert akkor ő lépett fel a trónra; most ő lép le róla s csak az történik meg vele utódáért, a mi megtörtént érte elődével.

Mahmud szultán előtt pedig arczra borultak az ország nagyjai, s hódolva kívántak neki üdvöt.

Késő éjfélig tartott a hódolók hosszú seregének átvonulása a termeken, az udvari személyzet mind térdet fejet hajtott az új szultán előtt, a főfő tisztviselők, a papok, az eunuchok; de hátra voltak még a hadsereg vezetői és hátra volt Halil Patrona.

Rögtön irott leveleket bocsátának mind a hadvezérekhez, mind a zendülőkhöz, tudatva velök, hogy Achmed szultán lelépett s helyette Mahmud foglalta el a trónt, tehát jelenjenek meg holnap napfeljöttekor a szerályban, hódolatukat bemutatni.

A hold régen fenn volt már az égen s keresztülsütött a szerály színes ablakain, midőn a főurak eltávozának s Mahmud egyedül maradt.

Csupán a Kizlár Aga várt reá, sötét fekete arczával, mely mintha önmagára vetne árnyékot.

Mahmud mosolyogva nyújtá neki kezét, mit az megcsókolt.

És azután elvezeté őt Elhadzs Besir ama titkos teremek ajtajáig, miken belül az üdv és gyönyörök virágai nyilnak, s felnyitva azt, bebocsátá az új szultánt rajta.

Csak hárman voltak a szépség tündérei közül, kik inkább választák az örökös szerelemtelen rabságot, mint az új padisah kegyeit; és azok között, a kik a belépő ifju szultánra mosolyogtak, legboldogabb, legragyogóbb arcza volt a szép Aldzsalisznak, a ki szultána Asszeki, kedvencznő maradt a nagy változás után is, mely az egész országot úgy felzavarta, hogy a legkisebb lett a legmagasabb és a legmagasabb esett legalól.

Annyi mosolygó arcz közül az övé volt az, mely elé a boldogsága gyönyörében remegő Mahmud gyöngéd elragadtatással sietett, ő volt az, a kit keblére emelt, kinek karjaira bízta, hogy dicsősége álmait elringassák, és csókjaira, hogy aggodalmait elfelejtessék.

… Minden alszik már a boldogság termeiben, csak a szerelem van ébren. Mahmud önmagát és országát elfeledő gyönyörben szorítja keblére a bűbájos édes szultánát, ezt a legkedvesebb kincset mindabból, a mit e napon nyert; csak a szép szultána borzad el olykor a forró ölelés közepett. Úgy tetszik neki, mintha valaki háta mögött állana és suttogna, sóhajtana s hideg kezével érintené meleg kebelét.

Tán annak sóhajtását, suttogását hallja, ki mélyen és messze a kéj termei alatt ül álmatlanul a «feledség szobáinak» hideg boltozatai között, s vesztett országáról és vesztett édenéről gondolkozik!…

* * *

Másnap korán reggel megjelentek a hadsereg vezérei, a basák, a seikek a szerályban – üdvözölni az új szultánt. Csak a lázadók vezetői nem jöttek el.

A mióta Szulali azzal rettenté a zendülőket, hogy a szerály pinczéi lőporral vannak tele, tájékára sem óhajtottak menni annak, s midőn Mahmud felszólítását a kikiáltók felolvasták a mecsetek előtt, mintha egy szájból jőne a kiáltás, felelt rá ezer meg ezer hang: «nem megyünk!»

Hallani sem akart senki a szerályban megjelenésről.

– Ez csak kelepcze, monda a bölcs Reis Effendi, egy egérfogóba akarnak bennünket becsalni, mind, hogy egy csapással ott nyomjanak, mint a mézre gyűlt legyeket.

– Nagyon rövid út volna ez a paradicsomba jutásra, szólt gúnyosan Orli, ki softa létére nem restelt tiszteletlenül emlékezni a paradicsomról, hová minden igazhivőnek örömmel kell sietni.

Végre a «bolondos» Ibrahim adott tanácsot.

– Legjobb lesz így: válaszszuk ki magunk közül a leghaszontalanabb embereket, holmi gyilkosokat, börtönből kiszabadult gyujtogatókat, azokat nevezzük el Halilnak, Musszlinak, Szulejmánnak, öltöztessük fel agáknak, bégeknek, ulemáknak s úgy küldjük be a szerályba, s ha azután látjuk, hogy azok épségben visszatérnek, akkor magunk is bemehetünk.

Kérdést sem szenved, hogy ez a bolondos tanács általános tetszésben részesült. Mindnyájan helyeselték.

Halil Patrona megvető hallgatással nézte őket, s mikor aztán már ez indítvány határozattá vált, akkor felállt és monda:

– Én magam fogok a szerályba menni.

Ki bámulva, ki nevetve tekinte reá.

Musszli összecsapta kezeit.

– Halil! Álmodol-e, vagy félre beszélsz? Ezeregyéjszakai tündér-herczegnek képzeled-e magadat, a ki csodákon és rémeken vágja keresztül magát, vagy meguntad messziről nézni a napot s közelebb akarsz hozzá jutni?

– Nem a ti gondotok, a mit én cselekszem. S ha én nem félek, mi szükség tinektek helyettem félni?

– De gondold meg Halil, hogy okosabb tréfa volna tőled a kölykező oroszlán barlangját meglátogatnod s bölcsebb ember volnál, ha a balszórai kénköves üregbe készülnél, vagy ha fogadásból leszállnál a kandiai tengerfenék korallerdeje közé egy levetett réz asperért, mint hogy belépj a szerályba, midőn ott senki sincs más jelen, mint ellenségeid, hol még a falról leereszkedő pók is mérges, halálos ellenséged.

– Megölhetnek! kiálta Halil, mind a két kezével mellére ütve s bátran előre lépve; megölhetnek, de azt nem mondhatják, hogy gyáva voltam. Széttéphetik testemet, de a midőn azt fogják irni a krónikákba, hogy Stambul csőcselék népe gyáva volt, utána fogják irni, hogy egy férfi mégis volt közöttük, a ki nemcsak emlegetni tudta a halált, hanem midőn megjelent, szemébe is tudott nézni annak.

– Hiszen, Halil, megállok én is, másik is a töltött ágyú torkával szemben, láttam éles kardot is felém fordulva elégszer s nem került még ki az a dárda a kovács kezéből, a mely azzal dicsekedhetnék, hogy kifent hegye előtt behunytam szememet, de kinek legyen bátorsága ott, a hol tudja, hogy a föld alatt, melyen áll, a pokol van elásva s csak egy akkora szikra kell hozzá, a mekkorát egy pofoncsapás után szokott az ember szeme vetni, s repülünk az ég felé és ha tele volna mind a két kezünk fegyverrel, paizszsal, egyik sem oltalmazna meg bennünket, ki akarna itt bátor lenni?

– Én nem hívlak benneteket. Én megmondám, hogy magam megyek.

– De mi nem bocsátunk. Mire gondolsz? Ha te ott fogsz veszni, mi vezértelenül maradunk, széthullunk, elveszünk, mint a nádtető, mely alól kihúzták a csapfát, téged pedig ki fognak nevetni, mint a mesebeli kakast, a ki magát nyársra húzta és megsütötte.

– Azt nem fogják tenni, monda Halil leoldva kardját, mit a szerályba nem volt szabad bevinni s átadva azt Muszlinak. Viseld gondját míg visszatérek, s ha nem térek vissza, emlékezzél rám róla.

– Tehát csakugyan mégy? kérdé Musszli. No ha elmégy, akkor én is megyek.

És erre a szóra a többiek is megindultak, s miután látták, hogy Halil csakugyan nem tréfál, elkisérték őt egész a szerályig, oda be ugyan nem mentek, hanem körülfogták a roppant épületet, mely maga egy egész városrészt képez, s roppant üdvordítást emeltek, midőn látták, hogy Halil Patrona csakugyan belépett a szerály kapuján.

Egyedül, fegyvertelenül, kiséret nélkül ment végig a pártvezér ez idegen, ismeretlen termeken, miknek mindegyik ajtajánál fényes, fegyveres csapatok fogadták, s midőn átlépett az ajtókon, ismét keresztbevetett kopjanyéllel zárták el azokat mögötte.

A kihallgatási terembe érve, ott két Kapuagaszi karon fogá s úgy vezették be a kupolyterembe, a hol Mahmud szultán a hódolatokat fogadá.

Rendkívüli pompa uralkodott mindegyik teremben, minőt csak a trónralépés napjain lehet látni, már az előterem, melyet gyékények termének neveznek azon czifra szalmagyékényekről, mikkel az be szokott terítve lenni, most drága perzsa szőnyegekkel volt bevonva; a kupolyterem padozata egy virágágynak látszott, melyen emelkedett hímzéssel varrott szőnyegek terültek ezerszinű selyem és aranyezüst virágokkal, s gyöngy bokrétákkal. Az emelvényen álló zófa lábainál igazgyöngyökkel kivarrott terítő tündökölt, mindkétfelől alacsony, gömbölyű iróasztal, arany verettel, melyeknek egyikén drága kövekkel kirakott tárcza és smaragd s rubintól ragyogó iróeszközök voltak letéve; a másikon fekete bársonyba kötött Alkorán, briliántrózsákkal, egy másik Alkorán egy kisebb asztalon volt felnyitva, arany, czinóber és ultramarin talik irással készült sorokat mutatva és tizenhét más Alkorán volt a két ablak között ugyanannyi asztalra téve, mind arany kapcsokkal és gyöngyhimzetű kötésekben. A kandalló két oldalán mesterséges faragványú állványokon voltak a felhalmozott díszköntösök, miket ilyen alkalomkor ki szokás akasztani, s hosszában a fal mellett állt alabástrom emelvényeken nyolcz ütőóra, különbnél különbféle mesterséges alakzatokkal, melyek mozogtak és muzsikáltak minden óraütésnél, s három nagy velenczei tükör sokszorozta a teremben felhalmozott ragyogványt.

Körül pedig a dívánokon ültek a főhivatalnokok, a vezérek, a titkárok, a kérelemlevelek átadói, kiki rangja szerinti pompás viseletben, s hivatalához mért, gömbölyű, vagy pyramisalakú, vagy méhkas formára készült turbánokkal.

De mindannyi fényét elhomályosítá a ragyogvány, mely az új padisáhról szerte tündökölt, egy gyémánt- és igazgyöngy-esővel látszott elborítva lenni; akármerre fordult, a ruhájára hímzett rózsák, a derekára kötött öv, a turbán forgói és minden fegyverzete szivárványszikrákat látszottak hányni, hogy elvakult a ki rá nézett, mielőtt orczáját láthatta volna.

Az arany tróntámla mögött, melyen diónyi karbunkuluskövek villogtak, állt a szolgálattevő tisztek számos serege, kezeiket öveikbe dugva.

E terembe lépett Halil.

A két vezető itt elbocsátá karjait és Halil egyedül járult a padisah elé.

Arcza semmivel sem volt halaványabb, mint máskor, léptei oly szilárdak, tekintete oly merész, mint mindig.

Viselete most is az volt, a mi eddig. Egyszerű janicsárköntös, hasított ujjú kék dolmán, minden czifrázat nélkül, rövid, térdig érő salavári, mely a lábszárakat térden alul mezítelen hagyta, fején a megismertető kuka.

A míg a hosszú termen végighaladt, körüljártatá tekintetét az ott ülő főurakon és nem talált egyet is közülök, a kinek szemeit ki ne tudta volna állni. Felemelt fővel lépett a szultán elé, s izmos, félmeztelen lábát a trón zsámolyára téve, úgy állt ott egy perczig, mintha érczből volna öntve, kiáltó ellentét ennyi reszkető pompa, ennyi arczraboruló dicsőség közepett; azután felemelé kezét a szultánhoz s erős, reszketéstelen hangon üdvözlé őt.

– Aleikum unallah! (Isten kegyelme rajtad.)

És ekkor összetevé mellén kezeit és leborult a trón előtt, s homlokát annak lépcsőjére fekteté.

Mahmud leszállt hozzá és saját kezével emelte fel őt.

– Szólj, mit tehetek érted? kérdé tőle leereszkedéssel.

– A mit kivántam, az már teljesült, szólt Halil és minden szavát, melyet ez órában kimondott, feljegyezte a történetiró. Kivánatom volt, hogy Mahommed kardja méltó kézbe jusson: im ez betelt, te a trónon ülsz, melyre én emeltelek. Én jól tudom, hogy az ily szolgálatnak mi szokott a jutalma lenni, reám gyalázatos halál vár.

Mahmud indulatosan szakasztá félbe.

– Én pedig esküszöm te neked őseimre, hogy semmi bántalom tégedet nem ér, kivánj jutalmat és az, mielőtt kimondtad, meg van adva.

Halil nehány perczig gondolkozott s szemei ez alatt csendesen néztek végig a sorban ülő főurak arczain. Mindenki azt hivé, hogy áldozatot keres közöttük, a kinek hivatalát magának kivánja. A pártvezér észrevevé e gondolatot a főurak arczán s még egyszer sorba nézte őket és azután szólt:

– Uram, dicső padisah! minthogy az érdem nem enyim, hanem népedé, a jutalom is legyen azé, a kié az érdem. Jobbágyaidat egy nagy teher nyomja, melynek neve Malikiane; a főuraknak, a basáknak osztogatott élethosszig tartó bérbeadás ez, a miből magas kapuidnak semmi haszna; szüntesd meg e bérbeadást, hogy egyedül a te kezedben legyen a nép s ne e gazdag uzsorásokéban itt!

És e szavaknál vakmerő mozdulattal mutatott a jelenlevő főurakra.

Azok hallgattak mélyen; a zárt ajtókon keresztül hallatszott a szerály körül gyülekezett sokaság viharos ordítása. Remegtek a benlevők és Halil Patrona úgy állt közöttük egyedül, fegyvertelenül, mint egy bűvész, a kiről tudva van, hogy sérthetetlen, megölhetetlen.

A szultán rögtön megparancsolá a csausz agának, hogy a szerály minden kapui előtt trombitaszó mellett hirdesse ki a népnek, hogy a Malikiane e naptól fogva el van törölve Halil Patrona kivánatára.

Az emelkedő ordítás, mely nemsokára megreszketteté a szerály falait, tanusította a hatást, a mit az izenet gerjeszte.

– És most állj hadsereged élére, szólt Halil, s kövesd néped hívását az Ejub mecsethez, a hol ősi szokás szerint oldaladra kössék a szilihdárok a próféta kardját.

A szultán kihirdetteté rögtön, hogy egy óra mulva az Ejub mecsetbe fog bevonulni, a próféta kardját felövezendő.

A nép örömriadallal tódult a mecset felé s sűrűen elfoglalta az utczákat és a háztetőket mind, melyek a szerály és a mecset között vannak; a Bosporus ágyúi dörögve hirdették a távol hegyeknek Stambul örömét, s egy óra mulva harsogó zene mellett vonult végig Mahmud szultán a főváros utczáin, lóháton ülve; a nép szőnyegeit lobogtatta elé a háztetőkről s virágokat hányt útjára. Mögötte a délczeg ragyogó urak, vezérek, tanácsosok jöttek fényes öltözetekben, pompás telivérű lovakon, de előtte csak két férfi járult: az egyik Musszli, a másik Halil Patrona, mindkettő egyszerű, fénytelen öltözetben, csupasz lábszárakkal, kerek turbánokkal, kivont kard kezeikben, a hogy közjanicsárok szoktak járni.

És a háztetőkön álló nép ép oly hangosan hallatá Patrona nevét, mint Mahmudét.

Az utolsó ágyúszó elhangzása tudatá, hogy a szultán az Ejub mecsetbe megérkezett.

Az Aja Sofia mecset imámja, Ispirizáde várt reá. Ő kivánta magának ott azon kegyet Haliltól, hogy Mahmudot megáldhassa és Halil beleegyezett. A mióta a szerályban meg mert jelenni, mindenki az ő szavainak hódolt. A nép már széltére beszélte, hogy a szultán mindent úgy cselekszik, a hogy Halil Patrona kivánja.

Ispirizáde már fennállt a magas szószéken, midőn Mahmud kiséretével együtt a számára elkészített emelvényen helyet foglalt.

A főpap arcza dicsőségtől sugárzott. Kiterjeszté kezeit feje fölé és háromszor kiálta Allah nevét. És a midőn harmadszor kiáltá az Istent, egyszerre megnémultak ajkai, nehány pillanatig úgy állt mereven, égre emelt kezekkel, nyitott szemekkel, s azután egyszerre lebukott a szószékről halottan.

– ‚Az Achmed néma átka!′ zúgá köröskörül az elszörnyedt népség.19)