V. FEJEZET. BÁRDY ZOLTÁN.

Megint nyilt a középső ajtó s bejelentetlenül lépett be valaki.

(Ilyen baj az, ha az irodaszolga ex abruptó mondja fel a szolgálatot.)

A belépő azonban, a mint észrevette a megyefőnököt, vissza akart huzódni.

– Ezer bocsánat! Nem tudtam, hogy a megyefőnök úr itt van. Senki sincs az előszobában.

– Csak az én kalucsniaim. Tessék bejönni. Kiálta eléje a főnök. Nincs semmi titkos dolgunk, titkos dolgunk. Lupus in fabula, lupus in fabula. Épen gróf Bárdy úrról beszéltünk.

Bárdy Zoltán gróf mostoha testvére volt Lenke Simon bárónak.

Két ellentétesebb alakot alig lehetne képzelni.

Zoltán athletai termete, mely közel egy öles lehetett, teljes összhangban volt szelid férfias arczával. Határozott, egyforma jellemre valló vonásai voltak, nyugodt tekintete, sötétszőke haja és szakálla. Az egész arcznak nagy hasonlatossága volt az anyjáéhoz. Európai öltözetet viselt, minden különlegesség nélkül. Daczára annak, hogy olyan kurucz hirben állt, nem volt se veres nyakravalója, se halálfej melltűje.

– Rólam méltóztattak beszélni? kérdé csodálkozva. Hogyan ért ez a szerencse?

Lebegut Ottokár megkinálta a grófot a szivartárczájával.

– Szabad szolgálnom egy szivarral, egy szivarral?

– Köszönöm. Én nem szivarozom.

– No hát erről beszéltünk, erről beszéltünk. Hogy a gróf úr, a mióta a trafikát behozták, a trafikát behozták, nem dohányzik többet. Én bámulom Mucius Scaevolát, Mucius Scaevolát; de jobban bámulom azt a magyart, ki a tyrannismus boszujára lemond a dohányzásról, lemond a dohányzásról.

– Hát már én ilyen vagyok.

– Magukra hagyom önöket uraim, uraim.

Azzal felszedte az esernyőjét, kalapját a megyefőnök és távozni készült. Látszott az arczán, hogy szeretne is kezet nyujtani a grófnak, de fél is tőle. Ez karakán ficzkó! Mindenki tudja róla, hogy mikor Bécsben találkozott egy ünnepélyen a mindenható miniszterrel, ki hajdan ügyvédje volt, azzal szólítá meg: «nun lieber Doktor (!), was haben Sie neues vor?»

Zoltán gróf azonban észrevette a tétovázást s őszinte nyájassággal nyujtá a távozni készülő elé a kezét.

A mit aztán Lebegut egész elérzékenyülten fogadott, mind a két kézzel megszorongatva s háromszor is megrázva.

– Gróf úr! Gróf úr! Csak annyit mondok, csak annyit mondok…

Azzal kiment az ajtón, az előszobában kiabálva:

– János! Johann! A kalucsniaim.

De biz ott se János, se Johann nem jött elő, magának kellett felhuzni a sárellenző telekes-bocskorait.

– Jó napot öcsém. Monda Zoltán, egy karszékbe leereszkedve.

Simon nem hagyhatta észrevétel nélkül, hogy «de nagyon megszorongattad a kezét a megyefőnöknek».

– Ez egy becsületes idegen hivatalnok, a ki a kötelességét teljesiti.

– Az «idegen» szó nekem volt apostrofálva?

– Semmi vonatkozás nem volt benne. Én most te hozzád egy igen kényes és bizalmas ügyben jövök s mint testvér testvérhez akarok veled beszélni.

Simon féloldalt sandított Zoltánra.

– Azt előre is kijelentem, hogy ha Arankáról akarsz beszélni, én veszem a kalapomat s itt hagylak egyedül a szobámban.

– Egy szót sem fogok szólni a «te» Arankádról. Hanem elmondom neked a saját életem tragikomediáját, a miben senki sem lesz nevetségessé, csak én magam. Hogy megtudjam róla a véleményedet. Ezt megengeded, úgy-e? Te olyan higgadt, komoly férfiu vagy, hogy bölcs itéletet mondhatsz az én hebehurgyaságom fölött.

– Hallgatok rá.

– Mikor én olyan idős voltam, mint te most, én is halálig szerelmes voltam. Ugy látszik, hogy mind a ketten «aus dem Geschlechte Azra» vagyunk, a kik meghalnak, ha szeretnek. (Lásd Heine.) Ideálszépség volt, márványból kifaragva sem láttam soha mássát.

– Hát márványnak is láttad?

– De eleven márványnak! És a mellett szellemes, csupa bűbáj, szikrázó elmésség, ha rá jött a kedve, szilaj volt, mint egy menád; ha meg a mélaság szállta meg, tul emelkedett a földön s magával vitt. Azt csinált belőlem, a mit akart. Szentföldre vándorló zarándokot, vagy Fra Diavolót. S úgy tapasztaltam, hogy ő is szenvedélyesen szeret engem.

– Nem tetted próbára?

– Dehogy nem. Mind fényesen kiállta. Ez tartott két évig. Paradicsomi élet volt. Ki is vettem a jussomat a gyönyörből ez alatt az egész életre; úgy, hogy utóbbra semmi sem maradt. Te akkoriban külföldi egyetemen voltál, minderről nem tudsz semmit. Mi örök hűséget esküdtünk egymásnak s én megfogadtam az imádottamnak, hogy a mint nagykoruvá leszek, azonnal nőül fogom venni. Addig is elláttam minden kényelemmel és pompával s a miatt csináltam annyi adósságot, hogy a mama nyilvános tiltakozást bocsátott közre a megzabolázásom végett.

– Anyánk haragudott e viszonyért?

– No de mennyire! Fenyegetőzött, hogy elhagyja a házat, ha akarata ellenére ide hozom a mátkámat. Meg is átkozott, ha jól tudom.

– Veled is így bánt?

– Természetesen. Csakhogy én rászolgáltam, mert én korhely, garázda, tékozló fiu voltam, nem ilyen józan, szorgalmas, munkás ifju, mint te. Hát persze ezek a mamák azt szeretnék, ha az ember valami szükmellü, vérszegény, klastromban nevelt imádkozó bábot hozna nekik a házhoz, a ki fölött szuverén jogaikat gyakorolhatnák! Haha!

Simonnak egészen inye szerint volt ez a beszéd! Ő is tódított rajta, nevetve.

– És a kinek legalább három ezer hold várandósága van s hét őse apa-anyai ágon. Haha!

– Hanem én hát ebben a tárgyban nem hagytam a fejemmel beszélni; megmondtam magyarán a grófnőnek, hogy ha nem tetszik neki a nő, a kit feleségül veszek, visszavonulhat a falusi kastélyába s ott uralkodhatik minden élők fölött.

– No úgy-e? Kapott rajta Simon.

– Az volt hozzá a végszavam, hogy «hajthatatlan vagyok!»

Simonnak tágult a keble. Vannak közös családi tulajdonságok. «Erély a mamával szemben.»

– Mielőtt azonban a nagykoruságomat elértem volna, kiütött az országban az a szerencsétlen mozgalom, melybe aztán magam is belekeveredtem.

– Nem tudtál külföldre menni?

– Nem tudom én azt megmondani, mi volt? Valami szent düh, valami járvány, a mi az embert meglepte. Felcsaptam huszárnak. Tetszett az a nyalka egyenruha, aztán meg a könnyelmü tábori élet, a veszélylyel járó izgalom, kalandos csatározások, strapácziák utáni dinomdánom. Egy néhány derék ütközetben is részt vettem. Tudod, ez a legélvezetesebb neme a sportnak. Félig medvevadászat, félig akadályverseny, a mellett párbaj en masse.

– Egyikhez sincs kedvem.

– Mikor aztán vége volt a hajczihőnek, akkor besoroztak a császári seregbe, elvittek Lombardiába, megismertem a szép Olaszországot, ingyen, a császár kenyerén.

– Hát a mátkád?

– No hisz arról akarok beszélni. Ez alatt folyvást levelezésben álltam az én jegyesemmel. Leveleink áradoznak a szerelemtől s annak minden édes fájdalmaitól. Mikor aztán megkaptam az obsitomat, vágtattam a szenvedély tüzes szekerén haza a mi városunkba. Itt aztán nagy bámulatomra értesültem róla, hogy az én ideálom réges-régen, rögtön a harcz bevégezte után, az uj rend beálltával, a legbensőbb baráti viszonyba lépett azzal az emberrel, a kit én a világon legjobban gyülölök s a ki olyan magasan áll fölöttem, hogy megtorlást nem vehetek rajta. S ez a szirén ez egész idő alatt folyvást irta hozzám a szenvedélytől lángoló leveleket, sőt a miniatür arczképét is megküldte, a legeszményibb jelmezben. A levelei mind itt vannak ebben a tárczában, az arczképe a tárcza borítékán. Most adj nekem tanácsot, öcsém, mit tegyek én ezzel a nővel?

Ezzel odanyujtá a zsebéből kivett tárczát Simonnak.

Ilyen lehet a viperacsipés hatása, mint mikor Simon azt az arczképet meglátta.

– Ez Aranka!

– Én nem mondtam ki a nevét, szólt a gróf hidegvérrel,

– Miért adtad ezt a tárczát a kezembe?

– A tárcza le van pecsételve. Egészen rád van hagyva, hogy fölbontsd-e, vagy fölbontatlanul hagyd? Ha akarod, megismered a tartalmát, ha nem akarod, tárczástul, arczképestül a tüzbe dobod.

– Ez szép kelepcze volt tőled!

– Őszintén megmondtam, hogy én csak a saját tragikomédiámról fogok beszélni, ha akarsz, okulsz rajta, ha nem akarsz, nem okulsz.

Simon végig járt a szobában s azután karjait összefonva a mellén, odaállt a bátyja elé.

– Mondd meg, miért akarjátok ti a grófnővel együtt, minden kigondolható furfanggal utját állani az én házasságomnak Arankával?

– Megmondom öcsém. Nem foglalok el holmi erkölcsprédikátori pulpitust. Én a szerelemben nem ismerem a különbséget az erény és a bün között. Mi férfiak annyiszor elbukunk ebben, hogy semmi jogunk sincs a nők fölött törvényszéket ülni. A szívnek mindig igazsága van.

– Hát akkor mi bajod velem?

– De ennek a hölgynek nincs szíve. Ennek minden izében hideg kiszámító ész lakik. Nincs szenvedélye; csak tervei vannak. Téged azért választott ki jövendőbelijének, hogy elfogadható állást szerezzen magának a világban. Ezt az állást azután ő majd más összeköttetéseinél fogva folyvást magasabbra fogja emelni. Téged tolni fog egyik rangfokról a másikra, csak azért, hogy önmagát emelje fölfelé.

Simon báró most már egészen visszanyerte nyugodtságát.

– Hát a mit most elmondtál, ez az én programmom. Rémképet akartál elém festeni s eltaláltad az én prospektusomat. Apám után szegény vagyok, anyám az első férje utáni özvegyi jogon élvezi a birtokát, a míg él. Nekem az eszem után kell megélnem. Katona nem lehetek, mert ahhoz hiányzik a személyes bátorság nálam. Ideges vagyok. Vagy nem tudom mi lelt? Nincs a véremben a vitézkedés. Állami szolgálatba kell állnom. Ez most gyülöletes dolog. A patrioták nem akarnak állami hivatalba lépni. És így előttem egy üres pálya nyilik meg, melyen kevés a versenytárs s a hol azzal a szerény tehetséggel és tanulmánnyal is mehetek előre, a mi nekem jutott. De én gyorsan akarok előre haladni. Nem kérdezem, kinek a keze az, a ki emelkedni segít? Ha asszonykéz, annál jobb. Akár merre nézek, azt látom, hogy a patriotáskodás, az ábrándkergetés minden nemesi családot tönkre tesz. Próbáljuk meg az ellenkező utat, hátha a hűség, a szolgálatkészség jobban czélhoz vezet? Anyám azért ellenzi Arankával kötendő házasságomat, mert a hölgy szegény; te felvilágosítottál róla, hogy Arankának «hozománya» van!

Zoltán felállt és megfogta Simonnak a kezét.

– Még egy szót öcsém. Ez lesz az utolsó. Nem beszélek semmi nőről többet. Mi mostoha testvérek vagyunk. Csak anyánk ugyanaz. A te atyád derék tábornok volt, de vagyontalan. Az én apám szép ősi birtokot hagyott rám. Van kényelmes kastélyom jól felszerelt birtokkal. Ennek a jövedelme mind a kettőnket uri módon eltart. Jőjj oda velem. Hagyjuk itt a várost. Menjünk gazdálkodni. Én megosztom veled a jövedelmemet. Házasodni sohasem fogok, elég tanulmányom volt eddig a nők világából. Ha meghalok, egész vagyonom te rád száll. Azt mondád: gyorsan akarsz emelkedni. No hát én egyszerre urrá emellek. Azt mondád: nem kérded, kinek a keze segít előre? elfogadod. No hát itt a testvéred keze! Elfogadod?

Simon indulatosan rántotta ki a kezét Zoltán kezéből. Cholerikus félnevető hangon beszélt.

– Más szóval: én hagyjak itt most minden munkát, rangot, hivatást? Menjek ki az erdőre bus magyarnak? Kergessek nyulat, őzet? Neveljek agarat, kopót? Tanítsak csikót hámba, nyereg alá? Szaladjak az oláh fáták katrinczái után? Tagadjam el, hogy irni-olvasni tudok; mindenre mondjam azt, hogy «niksz tájts!» Üssem a filkót a vad czimborákkal napestig robotban s szidjam a németet, mikor nem hallja? Igyam le magam a pajtások kedveért félholtra, s mikor józan vagyok, építsem a fellegvárakat a jég hátára s várjam a külföldi messiást, a ki a régi szabadságot ezüst tálczán, megsülve, elénk hozza? Addig is énekeljem a szózatot, meg a «dárum madárum» nótát? Mondjak toasztokat, a mik a félvilágnak hadat izennek. S azzal fussak a berekbe, ha egy zsandár sisakját megpillantom? Hisz ettől én megőrülök!

Zoltán lecsüggeszté a fejét, de még nem adta fel a sakkjátszmát.

– Hát sok igazat mondtál, bruder, a magad szempontjából. Te arról nem tehetsz, hogy hazáról, nemzetről nincsen fogalmad. Külföldön nevelkedtél gyermekkorod óta. A mi fájdalmainkat nem érzed s én azokat beléd nem olthatom. Magas ambiczióid vannak, legyenek. Munkád, eszed után akarsz megélni. Helyeslem. De akkor térj át a helyes utra. Te iskolai tanulmányaidat nem fejezted be. Diplomád sincs. Eredj hát vissza az egyetemre s szerezd meg a doktori kalapot. A «doktor» czím külömb az excellencziásnál. Légy jogtudós. Ne maradj itt ebben a kis szük hazában. Települj le Bécsben. Lesz hired, állásod, jövedelmed. A míg kell, pénztáram nyitva áll előtted. Ha ágens fogsz lenni, megszerzem számodra valamennyi ismerősöm megbizását. Vagy válaszsz bármi életpályát: légy orvos, mérnök, építész. Légy uzsorás! Csak ne légy a mi üldözőnk! Ne légy a mi elnyomóink kezében vak eszköz! Ha az idegen sujt bennünket a korbácscsal, egyszer fáj, elfelejtjük; de ha a vérünkből való vér kezében van a korbács, annak az ütése éget és el nem mulik soha! Hadd vegyem ki ezt a kezedből, öcsém.

Meleg hangon mondott meleg szavak voltak! De hát az amfibiumoknak az a sajátságuk, hogy ha szerelmeskednek is, ha dühbe jönnek is, azért a vérük csak hideg marad. (Talán ez a fekete vér?)

Simon a tükör elé állt a haját helyreigazítani. Azután eszébe jutott, hogy a zsebórája nincs felhuzva, azt felhuzta. Csak azután reflektált a mondottakra.

– Kedves Zoltán! Nem tudom, hogy a nagylelküségedet bámuljam-e inkább, vagy a könnyüvérüségedet? Képesnek hiszlek rá, hogy a mi szót most olyan könnyen odavetettél, azt meg is fogod tartani. Ámde én óvatosabb vagyok a szavam lekötésében. Igaz, hogy te most egyike vagy az első nagybirtokosoknak a koronaországban; de egy meggondolatlan lépés egy óra alatt megfoszthat minden birtokodtól s téged fogolylyá s engem földönfutová tehet.

Zoltán megütközve tekinte az öcscsére.

– Mit gondolsz öcsém? nem értelek.

Simon erre határozott mozdulattal lépett Zoltán elé s vállára tette a kezét.

– Te most is összeesküvésen töröd a fejed!

– Én? Badarság! Mért esküdnénk össze mi magyarok? Hiszen mind egyetértünk!

– Tagadni szokás azt; de mi jól vagyunk értesülve. Itt egy messzeágazó összeesküvés van.

– Akkor az olyan finomul van szőve, hogy én egy szálát sem látom.

– Nem állsz levelezésben az emigráczióval?

– Soha! Egy betüt sem irtam senkinek.

– Mered ezt nekem mondani?

– Nemesi szavamra!

Simon egy lépést tett az iróasztala felé, hogy fölvegye azt az iratot, a mit Lebegut rábizott s Zoltánnak a szeme elé tartsa. Hanem aztán feleuton mást gondolt, abbahagyta.

(Akkor a többi is ámítás volt, a mit beszélt, ha ezt eltagadja).

Megnézte az óráját. S azzal hivatalos lagymatagsággal mondá:

– Gróf úr! Ugy hiszem, ez az ügy be van fejezve. Engem hivatalos teendőim szólítanak. Volt szerencsém!

Azzal leült az iróasztalához.

Bárdy Zoltán is vette a kalapját s távozott.

– Üdv önnel, uram. S azzal fölcsapta a kalapját még a szobában.

… Az ajtóban csaknem összeütődött egy sietve belépő hölgygyel, a ki előtt aztán sietve lekapta megint a föltett kalapját.

… Aranka volt az.