VI. FEJEZET. ARANKA.

Zoltán háromszor meghajtotta magát a hölgy előtt, a míg az ajtón kilépett; a hölgy büszke fejbólintással fogadta az üvözlést. Egy szót sem szóltak egymáshoz köszöntés fejében. A hölgy egy helyben állt addig, a míg Zoltán be nem tette maga után az ajtót. Akkor sebesen előre jött Simonhoz, a kinek épen csak annyi ideje maradt az alatt, a míg Aranka daczosan a szeme közé nézett Zoltánnak, hogy azt a tárczát az ügyiratok közé elrejtse.

– Ez az ember én rólam beszélt! Lihegé a hölgy indulatosan.

Már maga a megjelenése mutatta, hogy ez valami soronkivüli hölgy. Az egész hölgyvilág krinolinban járt, utczákon, társaságokban csupa mozgó léggömböket lehetett látni, csak Aranka nem vette fel azt soha. Volt vakmerősége daczolni a rut divattal. Ő testhez tapadó öltönyt viselt, utczán mindig fehéret, a fejdisze is fehér volt, fátyolával az álla alatt keresztül kötve s ehhez a fehér klasszikus öltözethez az arcza oly feltünő ellentétet képezett. Barna, sötét, mint a beduin nőké, nagy mély tüzü, epedő szemekkel, fekete egyenes szemöldökökkel, vékony ajkakkal. Ha a szobában leveté a fátyolát, a fejét vállig levágott szénfekete haj repkedte körül, olyan volt, mint egy Rafael-angyal.

S mennyi kifejezés volt ebben a szintelen arczban! Még akkor is, ha a szemeit lehunyta. Ezt gyakran szokta tenni. Ha az ajkait összeszorítá s a szemeit lehunyta, azzal kinozni tudott.

Simont megzavarta ezzel a kérdéssel. Válasz helyett csak azt tudta hebegni: «Aranka!»

– Ne tagadd! Az ő arczából láttam, hogy beszélt s a tiedből olvastam, hogy te azt meghallgattad.

– De visszautasítám.

– Elmondta, hogy egykor az ő szeretője voltam, most pedig a halálos ellenségeé vagyok, a koronaország despotájáé.

– Ravasz furfanggal csalt bele, hogy meghallgassam.

– Most hát én kényszerítelek, hogy hallgass meg engem. Hallgasd meg az én védelmemet s légy itélő birám.

– Nem, Aranka!

– De igen. Én ismerem a vádat. S ha egy nő vádolva van, az már el van itélve. A társadalom kegyetlen törvényszék. Az apagyilkos számára van védelem, a nő számára nincs. A kit a vésztörvényszék elitél, még appellálhat, még remélhet kegyelmet, várhatja, hogy fogsága majd letelik s akkor szabad lesz; de a nő, a kit a társadalom elitélt, nem várhat kegyelmet, az életfogytig el van itélve, annak csak egy appellátája van, ahhoz az emberhez, a kit szeret. Tehát hallgass ki.

Simon megfogta Aranka kezét s le akarta ültetni a pamlagra.

– Nem. A vádlott állva beszél. Te ülj le az asztalodhoz. Lám a feszület is ott van már.

Simon elfanyalodva ült le, nem az asztalához, hanem a pamlagra. Az egész következő jelenethez nem volt semmi kedve. Tudta ő jól, hogy «kit» vesz el. Alapjában skeptikus volt, csupán a kiváncsiság ösztönzé, hogy vajjon mit tud egy merész nő fantaziája elővarázsolni, mikor a látszatot meg akarja menteni.

Aranka drámai poseba helyezte magát, két leeresztett kezét összetéve. Akár csak Norma az utolsó scénában: «Most tehát ismerj meg engem»!

– Nevem Arnóti Zsófia. Az Aranka nevet a bérmálásban kaptam. Huszonöt éves vagyok, római katholikus hajadon. Atyám regens chori volt, vagyontalan. Anyámat korán elvesztettem. Gyermekkoromban tanítottak varrni, hímezni; pénzért dolgoztam. Szép hangom volt, atyám zenemester, megtanított énekelni. A templomban énekeltem nagy ünnepek alkalmával a legnehezebb oratoriumokat. Tizenhat éves voltam, mikor legelőször találkoztam Bárdy Zoltán gróffal. Ő akkor kezdett el a világban szerepelni. Szomorú volt a találkozás, atyám temetésén. A gróf volt az egyház patronusa. A legelső találkozásnál felajánlotta, hogy menjek az özvegy bárónéhoz társalkodónőnek; én elfogadtam. A bároné igen kegyesen bánt velem, úgy tekintett ő és a rokonsága, mint családtagot. Az egész háztartás rám lett bízva. Gondolhatod, hogy a hol egy fiatal férfi és egy ifjú leány vannak együtt egy háznál, mennyi ártatlannak tetsző bizalmaskodás történik meg ottan. Egyszer a báróné észrevette, hogy ő irányomban nemcsak anya, hanem annál több: anyós. Heves jelenetek következtek az anya és a fiú között, a miknek a következése az lett, hogy nekem el kellett hagynom a házat. A gróf azonban esküvel fogadta, hogy nőül fog venni, mihelyt nagykorúságát eléri. Odáig azonban még évek voltak hátra. Nekem addig is valami állás kellett a világban. A gróf rávett, hogy menjek a szinházhoz, a míg nőül vehet. Rövid időn a közönség kedvencze lettem. Külföldre is hivtak s ha a fényes ajánlatok valamelyikét elfogadtam volna (a leveleket megláthatod nálam), most világhirű művésznő lehetnék, nekem is ritka nagyterjedelmű althangom van, mint Alboninak volt. A gróf nem bocsátott el. Körülvett pompával, úri kényelemmel. Ellenben a báróné minden eszközt elővett (elismerem, hogy tisztességes eszközöket), hogy innen eltávolítson. Saját költségén ide hozatta a külföldi imprezáriókat, hogy hallgassák meg az énekemet: rá akart venni, hogy bécsi vagy párisi énekmesterhez menjek tanulni. Nem fogadtam el, hű maradtam a grófnak adott igéretemhez. Ekkor kiütött az a szerencsétlen belháború, melybe a gróf is belekeveredett s melynek az lett a vége, hogy az egész ország megbukott, minden társadalmi rend fölfordult s mely az én vőlegényemet is elszakítá tőlem. Így mondta el a gróf előtted?

– Így mondta.

Még eddig igazat beszélt a nő.

– Fél évig hírt sem hallottam a grófról. Elhiszem, hogy az nem az ő hibája volt. Az egész társadalom szét volt robbantva. Egy ismerős alak nem volt a székvárosban. Én, ki éveken át kényelemhez, úri életmódhoz voltam szoktatva, ott álltam a legszomorúbb inség országútján. Egy szép leány, a ki éhezik.

– De hiszen megmaradt a művészeted.

– Épen ez volt sorsomnak a lidérczfénye, vagy talán vezércsillaga. Kérdezhetnéd, hogy miért nem mentem hát külföldre, a hová oly nagyon hivtak? Azért, mert a forradalmak idejében a külföldi művészeti vállalkozók is mind megbuktak és azután, mert még mindig bíztam a vőlegényem adott szavában. S vártam, hogy visszajön. Addig is itt akartam maradni és daczolni a czifra nyomorúsággal. A fegyverzaj elcsöndesülte után összeverődött megint innen-onnan egy szinész-trupp; ledobták a honvédruhát, leborotválták az arczukat s ismét beálltak komédiásnak. De ám az új rend mellett a komédiázáshoz felsőbb engedély is kell. S kinek legyen elég erős szive a koronaország félelmetes deszpotájának a szine elé járulni, a kinek kegyetlen híre megelőzte az érkezését? Senki sem mert eléje kerülni a konczesszió kérvényével. Engem biztattak föl, hogy tegyem meg. S én fölkerestem a hatalmas nagy urat. És találtam a dölyfös zsarnok helyett egy udvarias gentlemant, a ki a kérésemet nyugodtan végig hallgatta; rögtön aláirta az engedély-okmányt, maga elvezetett az irodájába, a hol azt hitelesítették, aztán az előszoba ajtajáig kikisért s azzal bocsátott el, hogy bármikor legyen valami teljesíthető kivánságom, mindenkor szivesen fogja azt pártolni. Hát nem mutatsz még ajtót előttem?

Válasz helyett Simon megfogta Aranka kezét s gyöngéden oda vonta a leányt maga mellé a pamlagra.

– Kérlek, mondjad tovább.

– Én diadallal tértem vissza a szinész-trupphoz a kivivott konczesszióval a kezemben. S ezzel a diadallal lett megalapítva a rossz hírem. Ettől fogva akárkinek volt valami baja, kivánsága, az mind engem kért fel közbenjárónak a hatalmas férfiúnál. Hány embernek nyitottam meg a börtöne ajtaját! Hány embert szabadítottam meg a bujdosásból! Hány gyászoló háznak adtam vissza a családapát! Hány elbukott embert segítettem új életpályához! Hány nemzeti intézetnek eszközöltem ki a szabad fejlődhetést! Hány nyomorultnak adattam vissza elkobzott vagyonát! És mindannyian, a kikkel jót tettem, siettek elhiresztelni felőlem, hogy «Könnyű neki, mert a zsarnoknak kedvese!» Ezt hallotta felőlem a gróf, mikor Olaszországból visszaérkezett. De hogy ehhez a visszatéréshez én nyitottam neki útat, azt nem tudta meg soha. Ha ekkor odajött volna hozzám vádolni, szemrehányást tenni, akkor neki mondtam volna: hallgass ki s aztán ments fel, vagy ölj meg! De ő felém se jött. A kósza hírre elitélt, megvetett, kikerült. Mindent elmondtam, most törd ketté a pálczát fölöttem, ha bűnösnek találsz.

Simon e szóknál fölkelt Aranka mellől, az iróasztalához lépett s előhuzva az ügyiratok közé dugott arczképes tárczát, oda nyujtá azt Arankának.

– Itt a válaszom. Zoltán bátya itt hagyta nálam ezt a tárczát, lepecsételve, melyben annak a hölgynek a hozzáirt levelei vannak, a kinek a történetét előttem, a név említése nélkül, mondta volt el s én csak ez arczképről, mely a tárcza borítékán látható, tudtam meg, ki az? Rám hagyta, hogy bontsam fel a tárczát s olvassam el a tartalmát, vagy dobjam a tűzbe olvasatlanul.

– Még ez a kegyetlenség is! kiálta fel indulatosan Aranka. (De barna arcza még ekkor sem lett pirossá.)

– Én az egészet felbontatlanul átadom neked.

Azok a nagy szemek milyet villámlottak.

– Ezt még meghálálhatom! rebegé, elvéve a tárczát. A fenyegető arczkifejezés meghazudtolta a szót.

Simon megszorítá Aranka kezét.

– Ma tudattam a grófnővel nősülési elhatározásomat. A levelet is látta, melyben kezedet megkérem.

– Én is tettem valamit, hogy azt előmozdítsam. Én is hoztam a számodra meglepetést.

Azzal kivett a kebeléből egy iratot s azt Simonnak nyujtá.

Simonnak örömre hajnalodó tekintete elárulá az irat tartalmát.

– Kineveztetésem irodafőnökké!

Ezért gyöngéden átölelé Arankát: «őrangyalom vagy!»

Aranka még fokozta a jótett becsét a helyzet fölfedezésével.

– Pedig bizony mondom, hogy mostanában nagyon rossz kedélyhangulatban van a főúr! Bátyádnak az az igazán kuruczos tréfája azzal a hajtóvadászat rendezéssel minden jó indulatát ellenkezőre fordította. Egy ilyen büszke főnemes, a ki megszokta, hogy hozzá hizelegve, vagy reszketve közelítsen mindenki, egy olyan emberre akad, a ki vele daczol s még hogyan daczol? úgy, hogy őt nevetségessé teszi. Te! Azt még egy szinpadi zsarnok sem sziveli el, hogy kinevessék!

– Hátha még azt a levelét látná a zseniális grófnak, a mit az imént adott át nekem a jámbor megyefőnök, hogy semmisítsem meg, akkor bátyám uram busásan visszakaphatná a tromfot a hajtóvadászatért.

– Levelét? kapott a szón Aranka.

Simon megbánta, hogy szólt.

– De mit beszélek én most hivatalos allotriákról? Mikor te itt vagy, enyim vagy, szeretsz! Azzal maga mellé vonta Arankát a kerevetre s megfogta a kezét a leánynak. S azután a fehér fátyolt feljebb húzta a fejéről, hogy jobban gyönyörködhessék az arczában. «Most már irodafőnök vagyok, most már beszélhetünk arról, hogy menyegzőnket mikor tartsuk meg?»

Aranka kibontakozott a gyöngéd ölelésből s fölkelt a pamlagról.

– Még nem, kedvesem. Még «csak» irodafőnök vagy. Kétezer forint fizetéssel. Ez még háztartásra nem elég. Ha én hozzád nőül megyek, a szinháznál többé nem maradhatok. Másunnan pedig jövedelmem nincs. Ha udvari szinháznál volnék, akkor lehetnék hivatalnok neje, az már «állás», de ez egy vándortrupp, mely nyáron faluzni megy. Azt pedig, hogy vendégszerepelni járjak, ismerve a világ nyelvét, talán te sem engednéd meg. Azért még várnod kell egy ideig. Ne nyugtalankodjál, nem sokáig. Pártfogónktól hallottam, hogy a kerületi főnököt rövid időn fölhivják Bécsbe, osztályfőnöknek a miniszteriumhoz.

Örömhír volt ez Simonnak!

– Akkor nagy előléptetés lesz! Lebegutot kinevezik kerületi főnöknek, én pedig elfoglalhatom az ő helyét, a megyei főnökséget.

Aranka szükebbre húzta a fátyolt az arcza körül, hogy csak a szem és a száj látszott ki belőle. A többi mind fehér rajta, csak ez a léleklakta folt sötét.

– Hátha még jobban is lehetne? suttogá. Azt mondtad, a megyefőnök a grófnak egy levelét adta át neked megsemmisítés végett, a mi ha illetékes kézbe kerülne, a grófnak nehéz megtorlást okozhatna a famozus hajtóvadászatért. Hadd lássam azt a levelet.

Simon fölvette az iróasztalról az egész ügyiratot s átadta Arankának.

A hölgy figyelemmel olvasott s kivül-belül megvizsgálta az összehajtott fölzetet.

– Hm! A megyefőnök azt jegyezte föl ez iratra, hogy «Supprimatur». Ha ez egy felsőbb hatalom kezébe kerülne, a gróf beleütné a fejét a felhőbe, a megyefőnök kapna egy nagy hivatalos orrot s maradna megyefőnöknek az előléptetéskor, te pedig az ő fején keresztül ugranál át a kerületi főnökségbe! Add ezt az iratot én nekem, a helyett, hogy a tűzbe dobnád, én téged kerületi főnökké teszlek. (Sugva tevé hozzá): És ennek a palotának az urává…

Simon letérdelt a nefitim leánya elé, térdeit átölelve.

– Istennőm vagy!

– Legyen eszed, sugá a hölgy. Még nem vagy itthon. Állj fel és írd meg a köszönő feliratot a Durchlauchthoz. Ma nem fogad el senkit. De a leveledet várja.

Ez rendes dolog. Simon azonnal az iróasztalához ült s új tollat tett a tollszárába, hogy egész kalligrafiával irhasson a magas pártfogójának. Természetesnek tartotta, hogy a hálálkodó levelet is ugyanazon posta vigye meg, a ki a kinevezési iratot idehozta.

Azalatt Arankának módjában volt a szobában szerteszét fürkészni. Leányoknak mulatság az, egy férfiszobát felkutatni.

Az álló iróasztalhoz is odament, a hol a kitárt protokollum feküdt a támlányon. Abba is belepillantott.

A legutolsó szám volt a Barkó Pál külföldre szóló útlevelének bejegyzése.

Arankának az egész arcza egyszerre átváltozott. Harag, elszörnyedés torzította el a vonásait. Ideges reszketegség állta el a termetét.

– Megbocsáss! lihegé. Csak irj tovább, nem várhatom meg a leveled. Tiz óra! A próbára kell sietnem. A viszontlátásig!

S azzal nem várva, hogy Simon kisérje, elsuhant a szobából s aztán futott a szinház felé, a hogy szoktak szinésznők futni az utczán, a kik elkéstek a próbáról.

– Siessen kisasszony, a próba már elkezdődött, rögtön a jelenése jön. Kiálta eléje az igazgató a szinfalak sikátorában.

– Ma nem énekelhetek. El vagyok rekedve.

– Ne tréfáljon kisasszony.

– Lehetetlen. Nem hallja? Egy csepp hangom sincs.

Csak úgy suttogva hápogott.

– Megüt a guta! Minden páholyjegy, minden zártszék elkelt.

– Adják mással a darabot.

– Mit? a Prófétát? Hát énekelheti Fidest a sopranistáné?

– Adják hát Ernánit.

– De a Durchlaucht express a Prófétát kivánta mai napra. Magas rangú vendégei vannak Bécsből.

– Várjanak holnapig. Akkorra majd kirekedek.

– Holnap drámai nap van. Holnapután pedig itthagy bennünket a karmester, megy Muszkaországba.

– Annál rosszabb rá nézve! Jőjjön a szinházi orvos, vizsgáljon meg.

Azzal berohant az öltözőbe, ott hagyta a directort, engedve neki találgatni, hogy kire nézve rosszabb az: a direktorra? a Durchlauchtra? vagy a karmesterre?

– Meg vagyunk lőve! rikácsolt a direktor a rendező elé. Capriciósa berekedt, nem énekel. Küldjön a doktorért.

A rendező tapasztalt férfiú volt és flegmatikus temperamentum.

– Nem doktor kell ennek, hanem valami más.

Azzal odament a sugólyuk födeléhez s hangtölcsért csinálva a rekvizitum jegyzékből, odatelefonozott a karmesternek.

– Gyere fel egy szóra Palkó barátom.

Barkó Pali volt a szinház karmestere.

– Ugyan kérlek, sugá a fülébe, mikor Pali előkerült, eredj be a primadonnához, s csinálj vele csodakurát, hogy ne legyen ma rekedt.

Aranka az öltözőben azt cselekedte, hogy levelet irt.

Mikor Pali belépett hozzá, mérgesen összetépte a levelet.

– Nagysád be van rekedve?

– Úgy! Csak nagyságolj! Miért nem kezded mindjárt a «fenséges»-en? Förmedt rá egészséges teli hangon a művésznő.

– Örömmel hallom, hogy a kisasszony hangja nem veszett el.

– Nem a hangom veszett el, hanem a lelkem.

– Majd megkeressük.

– Keresheted azt! Te vesztetted el!

– Drága nagysád.

(Aranka tegezte Palit, ez pedig nagyságolta a hölgyet. Ez így szokás a czigányoknál.)

– Te utazni készülsz Muszkaországba?

– Hisz ezt leghamarább megmondtam a kisasszonynak.

– Igen. Nekem mondtad meg legelőször, hogy meghivást kaptál Szentpétervárra. S én ugyanakkor közöltem veled az én titkomat, a mit még kivüled senki sem tud, hogy én is kaptam szintén Szentpétervárról igen kedvező ajánlatot. Milyen örömmel, milyen lelkesedéssel beszéltünk akkor arról, hogy egyszerre megnyilik előttünk a nagy világ. Nem koldulni fogunk ezután, hanem hódítani.

– Nagysád lelkesedett, de én nem. Rosszul emlékezik rá.

– No hát a saját extasisomban azt hittem, hogy te is örülsz! Hisz ebből a te mozdulatlan pofádból nem lehet kiolvasni semmit.

– De világosan beszéltem. Magam miatt is aggódom, bár én sokáig és alaposan kitanultam a zenét; nagysádra nézve azonban egyenesen megmondtam, hogy ha a nagyvilágban akar hódítani, elébb menjen fel Bécsbe s legalább egy esztendeig tanuljon egy jó énekmestertől.

– Ejh! Én tudok annyit, mint Alboni tudott! A hangom, megjelenésem biztosítja a diadalt.

– Akkor mehet nagysád Szentpétervárra.

– Mehet, nagysád, Szentpétervárra, ismétlé daczosan Aranka, utánozva Pali méla szólejtését. Ezt bolond nélkül is tudom. De mi másról beszéltünk akkor!

– Nagysád beszélt, én pedig hallgattam.

– Hallgattad, de nem mondtál ellent! Közös dicsőségről, megosztott koszorukról beszéltünk, művészi versenyről, mely neveinket egymás fölé helyezi, együtt átérzett isteni mámorról, mely erősebb sacramentum az oltár előtti eskünél! Beszéltünk arról, hogy lelkeinket a legerősebb lánczok, a művészdiadal koszorúi kötik majd össze! És most egyszerre elutazol.

– Én csak azt teszem, a miről beszéltünk. Elfogadtam a szerződést, s most sietek annak eleget tenni. Hát nagysád válaszolt valamit az orosz direktornak?

Aranka boszúsan tépte le a keztyűt a kezéről, hogy az oldalzsebéből kikeressen egy összehajtott levélkét, rózsaszin volt a papir.

– Elmondok neked mindent. Válaszúton állok. Rád bizom, hogy válaszsz, melyikre lépjek? Olvasd e levelet.

Pali olvasta a levelet s visszaadta azt.

– Lenke Simon báró nőül kéri nagysádat.

– Nos! Mit szólsz?

– Én szaladnék Szentpétervárra.

– Veled? Együtt ketten?

Pali vállat vont.

– Az útlevélnyerés soká tart; azt Bécsben kell láttamozni s én sietek.

– Beirathatsz a magad útlevelébe, mint útitársnődet.

Mint a tigris az áldozatát, úgy tartá Aranka a szemei igézetével megfogva a művészt.

– Oda már van valaki beirva.

– Kicsoda?

– A feleségem.

– A Citera? Hát őrült vagy te? Egy ostoba fabábot czepelni magaddal, a ki egy szót sem tud más nyelven, csak magyarúl, s azon is csak hülyeségeket mond! A feleségedet viszed magaddal külföldi művész útra, hogy legyen egy fájós oldalad, a mit mindenki sérthet? Gúny, nevetség tárgya akarsz lenni idegen országban? Hiszen itt sem mered emberek közé vinni a társadat, mert az arczod ég miatta.

– Úrnőm! Én keleti faj vagyok, mely nem beszél az asszonyáról soha.

Aranka megkapta hevesen a művész kezét s forró lehelletével égeté az arczát, midőn fülébe súgott:

– Hagyd itthon a nődet, s én veled megyek Oroszországba.

Barkó Pál arra fölemelte a fejét s komoly határozott hangon szólt:

– Már most azt a tanácsot adom önnek, kisasszony, hogy fogadja el a báró úr ajánlatát; ma pedig énekelje el szépen Fidest, hogy a Durchlaucht meg ne haragudjon. Én kezdem a nyitányt.

Aranka elállta az útját, nem bocsájtá ki az ajtón.

– Maradj még egy szóra. Azt mondtam, hogy válaszúton állok. Még nem mondtam el mindent. Bennem kétféle ördög lakik: egy jó, meg egy rossz. Démon mind a kettő. Az egyik őrült, lángoló szellem; a ki csak a jelennek él, csak a gyönyört keresi, feláldozza magát: nem törődik isteni és emberi törvényekkel, csak a szenvedélyes vér parancsolatával. Ez a jó! A másik egy hideg, kiszámító démon, a ki nem osztozik senki örömében, csak a fájdalomnak örül. A melyiknek odavetsz, azé leszek.

– Sokkal csekélyebb teremtésnek érezem magamat ezen a világon, minthogy én valakinek a sorsára befolyással lehessek.

– Sokszor a csekélynek látszó emberekre vannak bizva nehéz küldetések. Ez a te mostani siettetett elutazásod valami politikai mozgalommal van összeköttetésben.

– Nevetnem kellene rajta, ha oly végtelen nagy tisztelettel nem volnék a kisasszony iránt.

– Ne gyilkolj a tiszteleteddel! Szólj! Szereted-e Bárdy Zoltán grófot?

– Hogy szeretem-e? Senkit a kerek világon úgy nem szeretek. Csak egy apát ismertem: az ő volt. Csak ő nem éreztette velem soha alacsony származásomat. Azért az emberért meg tudnék halni.

– No hát annak az embernek az élete most a te kezedben van.

– Az enyémben?

– Ha én úgy akarom. Még most én tartom kezemben. Én, a ki őt gyűlölöm. A kit megrontott, megalázott, összetört. Most a fejére téve tartom a lábamat. Ha te most azt mondod: «Eh! hagyjuk a gyűlöletet az okos embereknek! Mi legyünk könnyelmű bolondok! Öntsük ki a méregpohárt s raboljuk el az istenektől azt, a mi édes, a mi meg van tiltva!» hát akkor én összetépem ezt a papirt, a mit itt tartok a kezemben, s elszórom a fejünk fölé, legyenek belőle lepkék.

– Mi van abban az iratban?

– Látod, mennyi bizalmam van hozzád? Ha ezt a titkot közlöm veled, magam is árulást követek el. Mégis megmondom. Orozva loptam el ezt az iratot a báró asztaláról. Ebben Zoltán grófnak egy levele van az emigráczió főnökéhez, melyből kitünik a részvétele az összeesküvésben, melynek czélja az országnak általános fellázítása.

– Nem hiszem, hogy ezt a levelet a gróf irta volna.

– Nem hiszed?

– Nem. Mert ismerem a jellemét. Nyilt szivű, őszinte lelkű, a ki ha ellenségére talál, azt szemben támadja meg, nem a háta mögött. A ki karddal vitézkedni tudott, annak a keze orgyilokhoz nem nyúl soha.

– De ha ez a levél illetékes kézbe talál kerülni, akkor a grófot elfogják, hadi törvényszék elé állítják.

– Majd szabadon eresztik, ha ki fog derülni az ártatlansága.

– És ha az ellenkező derül ki? Ha utóléri a nemezis, melyet maga idézett föl vakmerően és hitszegően? Igen is hitszegően, mert már egyszer amnestia útján szabadult meg a büntetés alól és akkor nemesi szavára fogadta meg, hogy többé semmi összeesküvésbe bele nem ártja magát. És most «ezt» az adott szavát is megszegi.

– Nem tudom elhinni.

– Láthatod, hogy milyen rabnővé teszem magamat, testem lelkem a hatalmadba adom. Ha Bárdy Zoltánt elfogják, te tudni fogod, hogy ki adta őt föl, újjal mutathatsz rá, s a kit ma a közönség lelkesedése a csillagokig emel, holnap a közmegvetés a sárba fogja tiporni. Kényurammá, istenemmé tettelek! Mondd, hogy ne tegyem! Vigy magaddal, hogy ne tehessem. Mondd ki azt a szót, a minek az árában széttépem a Bárdy levelét. Elkárhoztathatsz vagy üdvözíthetsz.

– Zsófia!

– No hogy valahára nevemen szólítasz! Azon a néven, a melyen gyermekkoromban híttak, mikor a szent mise alatt én énekeltem a chorusban az Ave Máriát, s te zenéltél hozzá. Milyen jó fiú voltál akkor, s én milyen rossz leány! Mennyit kinoztalak! S te hogy engedted magadat kinozni!

– Komolyan beszéljünk. Vagy irta valóban Zoltán gróf a levelet, melyből az összeesküvésben való részvéte kitünik, akkor meg is fogja tenni azt, a mit irt. Akkor elfogják fegyverrel a kezében. Vagy nem irta, s akkor föl fogják menteni. Vigye ön vissza azt a levelet oda, a honnan elhozta, nehogy még a vőlegényét is bajba keverje.

– Hát a «vőlegényemet»? Azt akarod, hogy fogadjam el Lenke báró kezét? A tejtestvéredét. Aztán legyek férjéhez méltó asszony. Te is maradsz feleségéhez méltó férj. Jól van. Végeztünk. Eredj, mondd meg az igazgatónak, hogy már kirekedtem. Egy adag arzenikumczukor a szokott módon énekképessé tett. Eléneklem az este Fidest. Kiteszek magamért. Úgy fogok játszani, mint még soha.

Barkó Pali szépen kezet csókolt a primadonnának.

– Még egy szót! Te még ma bizonyosan meg fogod látogatni Zoltán grófot, hogy elutazásod előtt búcsut végy tőle. Mondd el neki, a mit tőlem megtudtál, hogy az elfogatás veszedelme fenyegeti. Még most menekülhet. Reggelre túl lehet a határon: Havas-Alföldön. De csak attól a rossz gondolattól őrizze meg őt a védszentje, hogy a mai estén eljőjjön a páholyába. Mert ha én őt ott ma meglátom, akkor elfelejtem, hogy nő, hogy ember vagyok! Szörnyeteg leszek! Eredj: Időt adok rá, hogy megszabaditsd.

A zenész férfiúi büszkeséggel emelte fel a fejét.

– Arnóti kisasszony. Én öntől utasitást nem kérek. Búcsuzni már voltam Zoltán grófnál s hirt hordani nem szokásom. Nem is tenném a jelen esetben, mert ha Bárdy gróf futni talál, akkor ez által tanubizonyságot szolgáltat a vádlóinak a bünrészességéről. Ő itt lesz az este a páholyában s ha ön szépen fog énekelni, tapsolni fog önnek lelkesen.

Azzal otthagyta a művésznőt.

Az esteli előadás fényesen sikerült. A szinház tele volt válogatott közönséggel. Taps, kihivás, koszorú töméntelen sok.

A parterren már el volt terjedve a hire, hogy ez aligha nem utolsó föllépte az isteni Arankának.

Némelyek azt beszélték, hogy rendkivül fényes föltételek mellett van szerződve a szentpétervári operához. Mások ellenben azt suttogták, hogy Barkó Pali társaságában indul világkörútra, mint Lagrange. A legjobban értesültek azonban kitalálták, hogy egy nagyon előkelő mágnás kedvéért válik meg az Olympustól, a ki őt czímere viselőjévé teszi.

Ma énekli a hattyúdalát.

Zoltán is jelen volt a páholyában. Két idegen vendége volt; azoknak engedte át az első két ülést, maga a háttérben foglalt helyet.

A koronázási jelenetnél azonban előre került s kiült a középső helyre.

Éppen akkor volt Fidesnek az átkozódási jelenete.

Észrevette Zoltánt a páholyban.

A templomban énekelték a «Domine salvum fac regem» zsolozsmáját. Fides közbeénekli: «És légy örökre átkozott!»

De azt mindenkinek észre kellett venni, hogy a kinyújtott karja az átokverő szétnyilt kezével egyenesen Zoltán felé van irányozva.

A közönség suttogott.

Arankát az a suttogás még jobban felingerlé. Remekül játszott. Nem játék volt az már!

E felvonás után rengett a szinház a tapstól; Aranka neve hangzott fergetegként.

A mint előjött a függöny mögül s meglátta Zoltánt, teljes buzgósággal tapsolni, féktelen düh szállta meg testét, lelkét. Fejét daczosan hátra vetve, ökölre szorított kezekkel maga volt a boszúállás istennője. Egész lénye azt mondta: «hogy mersz te énnekem tapsolni.»

Tizenkétszer kihivták a lámpák elé…

… Ezen az éjszakán, éjfél után két órakor elfogták Bárdy Zoltán grófot s vasraverve vitték Gyulafehérvárra.