XIII. FEJEZET. A SZEGÉNYNEK MÉG ELÉBB BE KELL BIZONYÍTANI, HOGY SZEGÉNY.

Abban a nyomban érkezett meg a Vigyázz. A fején hozta az új szájkosarat.

– Oh te semmirekellő csavargó! fogadá őt a Zsuzsa asszony. Ihol ni! Micsoda költségbe verted az uramat! Egész új szájkosarat kellett neki venni!

Azzal lebontotta neki a fejéről azt a szabadszólást gátoló kényszereszközt.

A Vigyázz elkezdett csaholni. A Zsuzsa megértette, hogy mit mond.

Úgy-e nem tetszett az orrodnak, hogy tokot húztak rá? Vakk, vakk! Elhiszem azt! Minek szöktél el hazulról? Nyiff nyaff! Sok szükség volt te rád a városházánál úgy-e? Bau bau! Hát a gazdád jön-e már?

De bizony hallatszott már a köhécselése a folyosón. Nem volt az beteges köhögés, csak afféle jelző torokköszörülés, a mit a szegény ember arra használ, hogy mikor sokáig vár valami előszobában, bejelenti vele magát az uraságnál: «Khm khm!»

– Úgy tetszik, mintha az öregemet hallanám köhécselni odakinn. Talán mégis hazakerült már.

Csakugyan az Ádám apó jött meg. Mikor belépett, betette maga után az ajtót, akármilyen nagy gőz volt is idebenn.

– No hát «széna-e, vagy szalma?» kérdé Zsuzsa asszony.

– Még nem széna, még csak fű, de majd csak lesz belőle széna, ha lekaszálják, mondá az öreg, lelkendezve a sok gyaloglástól.

– Hát beszéltél-e a tanácsos úrral? Elmondtál neki mindent okosan?

– Abban nem volt hiányosság. Aztán ő is segített beszélnem. Mindenre azt mondta: «Tudom, tudom. Jaja, so so. I wász schon. I wász schon.» A mit én elkezdtem, ő mondta el a végét, úgy hogy nagyhamar kisütöttük, hogy a nagy vasúti katasztrofok miatt.

– Nem katastrofok, hanem katarakták! Igazítá helyre Zsuzsa asszony.

– Köszönöm. No hát a sűrű katafrakták miatt az élemedett váltóőröket mind szélnek eresztették a direktor urak, magam is kenyér nélkül maradtam. A feleségem mosónő, de már annak is köszvény van a kezében, keservesen esik neki a munka. Ohajtanánk, ha felvennének bennünket a városi szegények házába. Erre azt a kérdést intézte hozzám a tanácsos úr, hogy miféle igényeim vannak ez állapot elnyeréséhez? «Igényeim?» Soha sem hallottam én ezt a szót. Azért mégis feleltem rá valamit, a mi a nyelvemre jött. Hát csak az, hogy szegények vagyunk mind a ketten. Erre a tanácsos úr a két térdére ütött a két tenyerével. «Hja! Szegények vagyunk! Tasz könnt a jeder sagn! De hát mivel bizonyítja be, hogy szegény?» – Uram s én Istenem! Még nem akarják elhinni, hogy szegény vagyok! Mivel bizonyítsam be? Hiszen rogyos nem vagyok. Éhen sem haltam még. A csizmámból sincs ki a lábam. Hát csak nem tudtam én semmit kitalálni. Csak úgy vakargattam buksi fejemet. Erre aztán a tanácsos úr megszánt, segítségemre jött. – Kend vén szamár!

(Mikor így szólítanak, akkor már tudom, hogy megkegyelmeznek.)

– Nem tudja kend, hogy a szegények házába fölvétetéshez szegénységi bizonyítvány kell. Most jártassa meg kend frissen a csizmáit a kerületi előljárósághoz, s adasson magának szegénységi bizonyítványt. Nem kell rá bélyeg. Mehett!

Hát aztán én is ráültem a legjobbik lokomotivomra s elpályáztam a kerületi előljárósághoz. Hát biz ott már tele volt a várakozó szoba szegény emberekkel, s nekem várnom kellett a magam sorára.

Oh én uram s Istenem, de sokféle szegény ember van a világon! A ki csak oda jött az mind koldusabb nálamnál. Mikor körülnéztem, szinte szégyenlettem magamat közöttük. Volt olyan, a kinek ebben a zegernye időben egy szál nyári kabát volt az egész öltözete. Úgy taszigált belülről valami, hogy ráadjam a magam gubáját, nekem még van az alatt másik béllelt kabátom. Másiknak az arczából kilátszott az éhhalál. Aztán az a penész doha! Egy beteges képű asszony nem állhatta ki, elájult, úgy locsolták fel. Egy nyavalyatörős is volt közöttük, azt ott érte utól a nehézség. Az valami rettenetes volt, a mint a fejével verte a falat. Én segítettem kivinni a folyosóra, ott aztán magához jött. Volt köztük egy selyemruhás dáma is czifra kalappal, az lehetett a legszegényebb.

Nagysokára csak rám került a sor, hogy beeresztettek az előljáró úrhoz. – Derék jó szivű úr, az Isten áldja meg. Egy kicsit kemény beszédű, de hát az kell az ilyen magunkforma szegény embereknek. Ez az átkozott kutya oda is be akart jönni velem. Majd a hideg lelt ki ijedtemben. Az urak odabenn meglátják, hogy még a tavalyi csilleng van a nyakán, nem fizettem ki az idei kutyaadót, még megbirságolnak érte. Szerencsére a drabant kihúzta a farkánál fogva.

Az előljáró úr nagyon kurta proczessust csinált velem.

– No hát magának mi baja? Csak ki vele szaporán! Nem fogfájás ez, hogy elébb tapogassák!

Hát én hozzá kezdtem az előadáshoz, hogy a vasutaknál miféle katafrakták voltak.

– Katasztrófák! kiáltott rám.

Nekem aztán belekeveredett a nyelvem, sehogy sem tudtam kihozni a szót: «Satrakofák».

– Mondja kend magyarul!

– Hát, mondok, szerencsétlenségek. A vonatok hamis vágányra mentek!

– Tyhü! A ki rézangyala van! Ne kezdje kend a Noé bárkájánál. Köpje ki frissen, hogy mit akar?

– Hát mondom neki, hogy elbocsátott vasúti őr vagyok.

– Azt látom, ha nem mondja is, hiszen nem vagyok vak!

– Hát hogy egy kis szegénységi bizonyítványra volna szükségem.

– No hát minek mondja el nekem akkor akkor az egész genealogiáját? Diktálja föl izibe annak az úrnak ott, nem annak! hanem amannak, a melyik háttal van erre fronttal, – kinek hívják? hol lakik? aztán majd az az úr elmegy még ma oda, helyszini szemlét tartani, magával viszi a blankétát, s ha a kérését indokoltnak találja, kitölti, átadja. Nem jár érte se díj, se hálálkodás. Mehetünk!

Áldja meg a mindenható ezért a gyors elintézésért. Én feldiktáltam a nevemet, lakásomat annak a bizonyos úrnak s örömemben rá se találtam arra az ajtóra, a melyiken bejöttem, a helyett egy nagy fali szekrénybe nyitottam be, a mi teli volt petroleumlámpásokkal. Akkor aztán az a jószivű tekintetes úr megfogta a galléromat s olyan szépen kisegített az ajtón, hogy a mint az előszobába kirepültem, egy sárga rigó akadt a markomba.

(De ezt már Zsuzsa asszony nem állhatta meg szó nélkül.)

– Ugyan édes uram! Miket beszélsz össze. Hol lett volna az a sárga rigó?

– Hát annak a czifra dámának a kalapján volt, a ki utánam akart bejönni. Azt mondta, hogy nagy marha vagyok. Én nem tudom, hogy honnan ismer?

– No csakhogy hát szerencsével jártál mind a két helyen. Már most hát csak várnunk kell békességesen arra az urra, a ki eljön bennünket megvizitálni. Meg is éheztél a sok lótásfutásban, azt hiszem.

– Hát bizony, ha valami harapni való indítványod volna, én ezuttal rászavaznék.

Erre a szóra a Zsuzsa asszony feltette az asztalra, illendően tálba helyezve, a többször tisztelt sonkát.

Ádám apónak elébb kerekre nyiltak a szemei, azután összehúzódtak a szemöldökei. Olyanformán sandított arra a sonkára, mint valami fölöttébb gyanus állatra, a ki ellen a felnyitott bicsakkal elszántan védelmezni fogja magát.

– Micsoda ez? Asszony! Egy egész sonka? Egy élő testben látható, valóságos sonka? Hogy jutottál te ehhez? Nincs nekünk hentes kománk.

– Hát hogyan no? A Lidi kisasszony kapta ajándékba.

– Ajándékba? Enyje, enyje, Lidi kisasszony. Ezt nem hittem volna. A kisasszony «már is» ajándékokat kap? Pedig milyen jó familiából való. Nagyon drága az, a mit ajándékba adnak!

– Ejh no! szólt Zsuzsa asszony. Hisz a János hozta.

– A konstábler János? No az már más. Az csak amolyan magunk forma szőrű ember. Attól lehet valamit elfogadni. De egy egész sonkát! Hol vesz egy konstábler egész sonkát?

– Sohse firtassuk azt édes öregem.

– De én igen is firtatom! Mert ha ez valami afféle korrupcziós sonka, akkor abból az én számon egy falat be nem megy.

Erre a Lidi kisasszony vágott közbe.

– No az bizony nem korrupcziós sonka.

– Hát micsoda? Vad sonka? A füzfán termett? Illés prófétának a hollója adta Jánosnak, hogy hozza ide?

– Érts meg már no! mondá Zsuzsa asszony, úgy van a dolog, hogy a doktor urak valahol egy hentes boltban olyan portékát fedeztek fel, a mit a Dunába kellett dobáltatni. Hát ezt az egyet a János jónak látta a kabátjába csusztatni. Hát úgy is a halaké lett volna.

– Értem. Ebben trikigyók vannak. Puszta szemmel meg nem látható óriás szörnyetegek.

– Ejh, talán nem is igaz, csak a nagyfejüek fogták rá. Vannak is trikigyók a világon. Soha sem hallottuk az előtt a hírét.

– De az igaz. Való szent igaz. A trikigyó olyan gyehenna féreg, hogy a ki azt megeszi, meghal tőle. Már most hát csak azért is jóllakom belőle. Ebben a sonkában a gondviselés ujjmutatását látom. El van végezve felőlem. – Oh én uram Istenem! Hányszor könyörögtem előtted! hogy küldd le érettem a halál angyalát, s ime meghallgattál. Előttem áll ő. Soha sem hittem volna, hogy ilyen tetszetős alakban tud megjelenni a halál angyala. Egy sonka képében. – Csak a szárnyai hiányoznak. – Légy üdvöz! – A tied vagyok. – Vihetsz magaddal.

Az öreg egy vértanuságra elszánt hittéritő áhitatával fogta a bicsakot, s nagyot kanyarított vele a sonkából. A hölgyeket nem kinálta vele. Hanem a kutyájának adogatott belőle.

– Ez is hadd jöjjön velem. Mindenüvé utánam akartál jönni, no hát gyere oda is velem.

A szarkát ellenben elhessegtette magától.

– Eredj! Neked élned kell. Te az asszony madara vagy. Hess innen! Nem kapsz sonkát. A másvilágon nincs a szarkának semmi keresete!

Az öreg olyan hatalmasan hozzá látott, hogy a Zsuzsa asszony megsokallta.

– De édes öregem. Talán elég is lesz már. Meg talál ártani.

– Meg talál ártani? Hisz azt akarom, hogy minél gyorsabban megöljön. Bár csak még egy kis fuxinos bort is rendelt volna a számomra a gondviselés, hogy ráduplázhatnék a méregre.

S ma olyan csoda nap volt, hogy csak ki kellett mondani, hogy mi kell az embernek, tüstént ott termett.

Zsuzsa asszony előadta a Jánoshozta Sashegyit. Az öreg, ha a kezébe adták volna, az egész palaczkkal fel tudta volna hajtani, de a Zsuzsa asszony ismerte már az emberét, nem adott neki csak egy pohárral, azt se «juj»-ig töltötte.

Tudniillik, hogy az egyszeri gazdának az volt a szokása, hogy mikor a maga poharába töltött a boros kancsóból, mindig úgy megszerezte, hogy túl töltött a szélén, s arra elkiáltá magát «juj!» de ha a felesége poharába töltött, akkor már vigyázott. Azt mondá az asszony, hogy «töltse már kelmed az én klázlimat is «juj»-ig».

Mindjárt laposakat is kezdett az öreg pislogatni, a mint azt megitta. Pogány bor volt! Kereszteletlen.

– Már most csak azt az urat hozná a Blitzczug, a kinek bennünket meg kell taksálni, hogy milyen szegények vagyunk. – Dehogy utaznak azok a gyorsvonattal! – A mi hivatalból megy, az mind a bummelczugon jár, ötven percznyi elkéséssel. Kivált ha elfogy a kőszene a mozdonynak. – Jaj de sovány egy uraság! – Ha tehervonattal járna, ingyen utazhatna, mint Frájgewicht. Az ember nem bátorkodik mellette lélekzetet venni. Attól fél, hogy be találja kapni.