A BETELJESÜLT KIVÁNSÁGOK.

Raguzában mind erről nem tudtak semmit.

Földanyánk ott a dalmata parton nagyon szeszélyes. Egy ponton lejteni indul; a másikon szépen nyugszik. Hol itt, hol amott érzik a földrengést; míg másutt hírét sem hallják. Némely vidéken egészen otthonos a föld háborgása: a lakosok a kunyhóikat az élőfák ágai közé építik, vagy a tenger sekély vize fölé czölöpökre állítják.

Raguzát ez ideig nem látogatta meg a földrengés.

A lefolyt tengeri harczról sem volt a raguzai népnek tudomása: a sabioncelloi hosszú félsziget mögött folyt az le, s még akkor ágyuszó nem hirdette tíz mértföldnyire, hogy tömeges emberáldozatot hoznak a fehérbőrüek – Huiczilopochtlinak.

A brantavölgyi catastrophából pedig hirmondó sem maradt; de még a járható út is elpusztult, mely Raguzába vezetett.

A husvét előtti szombat a maga megszokott egyházi pompájával telt le. A harangok délre haza kerültek Rómából s a népsokaság tolongott egyik templomból a másikba, ájtatos zsolozsmák éneklése mellett, a feltámadás szertartását ünnepelni. Nőknek azonban, ha csak apáczák nem voltak, tiltva volt, akár a passio-játékokon, akár a szombati ceremoniákban megjelenni: várniok kellett a maguk sorára. Szombaton az ő dolguk volt az óhajtott mézeskalács és husvéti felfüzött perecz készítése odahaza.

Valamennyi templom között legutolsónak volt hagyva a daviditáké, a kik a feltámadást a délutáni napkezdetén (hat órakor mostani időszámitás szerint) szokták megünnepelni. Főpapjuk, maga János király, távol volt: a tengeren járt, annak haza kellett addig érkeznie.

A Boboli kastély belseje az Eufratparti paradicsomot mimelte. Azt János király a két felesége képzelete szerint alkotta össze. Egy tágas köralaku tornácz, magas kupolával fedve képezte a kertet, melyben messze földről összehordott délszaki növények versengtek a hazai virágtermő fákkal, s a meleg égalj flórájához odaillett a repkedő, éneklő madársereg, melynek fészke távol Abyssiniában, vagy a Szenegál-part fahéjtermő gesztjében rejtőzhetett. A tündéri kert boltozata átlátszó máriaüvegből (macskaezüst, csillámpala) volt mesterséges foglalattal összerakva; úgy kéklett, mint az ég kárpitja.

Egy tündérgrotta, a koralok mindenféle fajából összerakva s befuttatva virágtölcséres jalappával, rejtőzött a széles levelü pálmák között; az egyik oldalából, tarka csigahéjak csoportjából omlott alá egy kristálytiszta forrás, melynek vizét távol a hegyek közül vezették idáig ólomcsöveken át. Szelid evetkék, madárkák odajártak belőle inni.

Még olyankor is, a mikor a két hölgy ott ült a grottában.

A nap hevesen sütött; Raguzában már husvét táján nyár van; a paradicsom terme át volt fülve a füszerillatu bokrok ambrájától. Ilyenkor teher az öltözet; kivált az egyedüllétben: a két Éva alig tür magán egyebet egy átlátszó lepelnél. Milenka társnője lábainál hever, Lubomirának engedve a haját fésülni.

Lubomirának ez gyönyörüség. Milenkát cziczomázni, a haját százféle alakban befonni, szépen felöltöztetni. Legyen szép! Tessék az ő királyának! Tanítja énekre, tanítja beszédre. Idegen nyelven kimondott szavakra. Hogy mondják római, hogy athenæi nyelven azt az örök szép szót, a szerelmet? Hogy kell annak, a kit imádunk, szivünk szerint szólni, hogy megértse, a mit mi érzünk? Lubomira azt akarja, hogy Milenkát is úgy szeresse – Asmodái – miként őtet. Nem Milenka kedvéért teszi azt, hanem Asmodáiért.

Azon versengenek, hogy melyik tudja őt jobban szeretni?

De mindegyik a másiknak adja a diadal pálmáját. Keresik egymásban, a mi a szebbség, a mi a jobbság.

S aztán beszélnek egymásnak az álmaikról.

– Ah, ha az én álmom teljesülne; szól ábrándozó elandalodással Milenka, szép fejét Lubomira ölébe nyugtatva. Azt álmodtam, hogy odajött elém a Jehova, szép ezüstfehér szakállu agg férfi képében, s jóságos tekintetével felemelve magához a földről, mintha a légben repülnék, azt mondá hozzám: «mit kivánnál magadnak, szólj! én teljesítem!» S arra én azt mondtam: «Oh uram! mindent megadtál nekem már, a mit csak sziv kivánhat: lakójává tettél a paradicsomnak. Nem kivánok én tőled egyebet, mint hogy rejtsd el ezt a mi paradicsomunkat úgy, hogy senki ne tudjon felőle. Zárd ki a világból, valahová, ismeretlen tenger közepébe, hová hajót nem hoz a vitorla; melyet zátonyok miatt megközelíteni nem lehet, s engedj ott bennünket hármunkat együtt élni, és szeretni a míg meg nem halunk. S aztán én legyek hármunk közül az első, a ki meghal.»

Azzal felemelte magát, a két karjával átfonva Lubomira nyakát, s megcsókolta annak az ajkait.

– Én nem azt kivánnám tőle, ha én hozzám leszállna a Zebaóth; mondá Lubomira, szép társnője fejét körülkoszoruzva befont hajával s aztán a saját arczához vonva annak arczát s egy gömbölyü aczél tükörből, mit félkezével messze tartott magától, e két tündöklő képmásban gyönyörködve. Én azt kivánnám, ha én elém jönne az a hatalmas ősz férfi, ki a multak és jövendők ura: «Tedd, hogy valósuljon meg amaz álom, melyet a warángok királynéja, Bravalla álmodott felőlünk; hogy ez a három fej: kettőnké, és a mi szerelmesünké, ott álljon egymás mellett valaha, márványban megörökítve!»

«Ez a kivánságod be fog teljesülni!» kiálta egy erőteljes férfi hang, s a két andalgó nő egy ősz szakállu férfit látott kilépni a tündérgrotta bokrai közűl. – De ez nem a bibliai Zebaóth volt, hanem az öreg Boboli Péter; a költőnek, a királynak, az Aktæonnak az atyja.