Az Őrpaták.

Tudtomra az európai népek között csak a magyarnak van saját kifejezése az «amazonok» fogalmára: «őrpata». Az «őr», tudjuk hogy mit tesz, a «pata» mai nap a lólábnak a legalsó részét jelenti, és így «pars pro toto» világos, hogy lovas őrt jelent az egész.

A hajdankori történetirók sokat mesélnek az amazonokról, azoknak a hősi harczairól, hírneves királynéikről; egy hatalmas, amazonok uralta országról Dalmátiában is tesznek említést.

Az amazonok regéje még a tengeri szüzekénél is nehezebb hitelű. Hogyan tenyészhetett tovább a faj ott, a hol csupa nő van, férfi nincs? A világfentartó istenerő, a szerelem nélkül lehet-e a nemzetéletnek folytatása? Az is képtelenség, hogy a testi erő a nőknél fejlődött volna ki, s a férfiaknál maradt volna annyira hátra, hogy az utóbbiaknak kellett türniök alsóbbrendűségüket; de az még nagyobb képtelenség, hogy az amazonok a szomszéd népek férfiaival kötöttek volna ideiglenes házasságot, ez megy kicsinyben, de egész tömegben!

Az amazon uralkodás regéjének csak az a helyzet lehet a megoldása, a mit a waráng népnél látunk. Egy egész nemzet, melynek tagjai közt nincs se pásztor, se iparos, se földmíves, se heverő úr, mely a beteget, véznát már sarju korában kigyomlálja a soraiból, melynek minden férfia csak úgy duzzad a harczvágytól, a barangösztöntől, meg-megindul majd egy bárd regéitől fellelkesülve álomlátta aranyországot keresni, majd meg oda adja a vitézségét bérbe kincses despoták czifra öltözetű, fényes igéretű követeinek hivogatására s akkor fölkerekedik az egész fegyverfogható legénység, a tizenhárom esztendőstől a hatvan évesig s megindul a tündérszarvas, a vezércsillag, meg a turul madár után, vagy hajóra ül, s megy a csillagjárás után, aztán évek mulnak, s hír sem jön vissza felőlük.

Az otthonban nem marad más, mint az aggok, gyermekek, a nyájakat őrző s a dolgozó rabszolgák, azután meg az asszonynép. Az otthont, a tűzhelyt, a gyermeknépet, aztán meg a nyájakat és a bálványok berkeit védelmezni kell. Ez a teher az asszonykarra marad. S ez a kar, ha nem bir is olyan izmokkal, mint a férfié, de a hozzávaló fegyvert kezelni elég ügyes. Az asszonykézben félelmessé válik a nyíl, a hajító kelevéz. Szemeik élesek, czélozni jól tudnak, testük hajlékony, futtában visszafordulva is tudnak nyilazni. S aztán a mi erőben hiányzik náluk, azt kipótolja a szenvedély, az indulat. A nő, ha verekedésbe kezd, abba nem hagyja, míg mozdulni képes. Tanubizonyságai e vad, szenvedélyes harczi modornak azok a kurta fogantyus bronzkardok. Ezeket férfi nem viselte, ezek asszonykéz fegyverei. Támadó harczban vágásra nem valók, csak a védelmi kétségbeesett küzdelemben van jelentőségük, a mikor már a küzdők forró lehelete egymás arczát éri, olyankor marokra fogva e kurta kétélű kard, úgy, hogy a hüvelyk a markolat végére feszüljön, meg újra kezdi a már vesztett harczot; a ki ezt kezébe vette, azt élve el nem fogták, harczolt csak azért, hogy öljön és meghaljon; ez volt a karma, a foga a nőstény oroszlánnak, a hime csak szekerczével, buzogánynyal vagy lándzsával harczolt, az volt a férfinak való fegyver.

Lóháton is csak az őrpaták harczoltak, a waráng férfi megvetette azt a harczi modort, a hol az ember egy állattal toldja ki magát, hogy egész hős lehessen.

Évekig tarthatott az egyedüllétük a távol országokban harczoló férfiak asszonyainak. Az alatt az otthont rendben is kellett tartani, határaikon betörő ellenséget gyakran visszaverni, lázadozó rabszolgahadat féken tartani, a mellett a serdülő gyermeket fegyverforgatásra tanítani, az isteneknek áldozni, s vadakat irtani. Rajtuk állt a kormányzat és honvédelem. Így támadhatott az amazonok országáról való fogalom.

Hanem azután ha egyszer viszatért a hosszú harczokból a férfiak hada! Hogy lett egyszerre vége minden vitézségnek és uralkodásnak! Hogy rátalált az asszonynép a maga legdiadalmasabb fegyverére, a szerelemre. Volt ott ölelkezés!

Dávid király maga futott legelől, hogy hitvestársát, a hős lelkű Teuta királynét keblére szoríthassa. Holmi gyönge női teremtés nem is állta volna ki ez ölelés erőhatalmát, de Teuta méltó társa volt a maga királyának, csupa ideg és izom, hatalmas vállakkal és széles csípőkkel, büszke fejéről egész térdhajlásig omlik alá holló fekete haja. A hős asszonyok mind hosszan leeresztett hajat viselnek. Ez a csatában gátolja a megfutamodást, s mikor lovaikon előre vágtatnak, úgy repül utánuk, mint lobogó zászló.

Pompás szöveteket viselnek mind a waráng asszonyok, aranynyal áttört, selyemmel himzett, csigavérrel festett drága kelméket, miket a férfiak vérrel vásároltak. Csakhogy még ők nem ismerik a kelmekiszabás és varrás magas tudományát, a felvett szövetek szálait arany- és bronzkapcsok tartják összefoglalva, derékban érczövvel, a melyről a kurta kard alá csüng, a karok és lábszárak szabadon mozognak, a nyakat pénzfüzérek fogják körül, a keblet összetekert nagy fibula takarja, karperecznagyságú ezüst-, arany- és bronzfüggőiket a fülkagylóra akasztva viselik, ezekre körtealakú fityegő van akasztva, a mit vékony sodrony tart a pereczhez kötve, hogy ne lógjon futás közben. Ezek a függők a férj szerelmének bizonyítékai, a jegyajándék. Ezeket még a halottak is magukkal viszik a sírba. Kiegészíti a warángnők viseletét a vállukon keresztül vetett tegez. Teuta királyné kézijja két roppant ökörszarvból készült; kar legyen, a mi annak a feszítő húrját meg birja húzni.

S ha az asszonyok ölelése édes, hát még a gyermekeké.

Némelyik még ölbeli baba volt, a mikor itt hagyták, s ma már az anyja előtt fut s az apjára ráismer.

Hát ez a délczeg siheder itt, a ki Teuta királyné szoknyájába fogózik. A kis óriás! Csak tizenkét éves még, s már olyan magas, mint az anyja. De azért még a szoknyájába fogózik, olyan anyás.

– Vajkom! kiált az atyja. Vagy mit mondok? Hisz már megkereszteltek. Salamonom! Ej de nagyot nőttél. Hát lőttél-e már bölényt?

– Lőni nem lőttem, de leszurtam kelevézzel.

– Esztendőre már velünk jösz ficzkó! Fel leszesz avatva.

– Ejh, még korán lesz. Veté ellen az anyja, még csak tizenkét virágos.

– Hát a kilencz holdtölte!

A fiú pedig tánczol örömében, s úgy a nyakába csimpajkodik az apjának, hogy ha az maga is ember nem volna a talpán, lerántaná a földre.

Az általános nagy ölelkezés zsivaja elmultán, mikor minden férfi a párjára akadt, némelyik a legkisebbik fiát fölvette a vállára, úgy lovagoltatta, rákerült a sor a zsákmányra.

Idáig elhozták maguk a warángok, innen most már a városig, a hol szét lesz osztva, vigyék odább a rabszolgák. Van azokból minden fajta. A hadi foglyokból a warángok kiválogatták mindenütt a javát, a munkaerőset, a leányaikból a tetszetősebbeket, a többit megáldozták bálványaiknak, ezeket pedig magukkal hurczolták, dolgozónak, teherhordónak, nyájőrzőnek. Van köztük sarmata, dák, tatár, bessenyő. Egymás nyelvét meg nem értő. Így nem esküdhetnek az uraik ellen össze. Ezek nem járnak meztelen, vadbőröket, maguk szőtte daróczot viselnek öltözetül. Csak az uralkodó fajnak van nemesi előjoga dicsekedni férfiasságával, a pór takarja be magát!

Vannak olyan rabszolgák, a kik kürtök és tülkök fuvásában ügyesek, ezeket előre bocsátják a város felé, riadót fuvatva, s aztán megindul az egymásra talált nemzet, dicsekedve, ujjongva, tombolva.

Hanem a tovavonuló diadalmenet után hátramarad egy szomorú csoport, valami hatvan asszony, még több gyermek, a kik eleinte szétszórva ödöngnek, majd a nagy sereg elvonulása után egymáshoz húzódnak, egy tömeggé válnak.

Ezeknek a férjeik nem jöttek vissza a diadalmas hadi kalandozásból.

Katonadolog! Ha kétezer ember tengerre száll, hadat viselni, biz annak egy része nem száll ki újból az elhagyott partra, nem látja meg a feleségét, a kis gyermekeit.

Ezeknek a neve most már özvegy asszony és árva.

Ha a férjeiket nem találták meg, de összekerültek azoknak a fegyvertársaival, a kik velük egymáshoz lánczolva küzdtek a viaskodásban. Azoktól megtudták, milyen vitézül harczolva esett el a bajtárs, s hogy ellenség kezében nem maradt.

Máskor, a hogy még a régi bálványok fennálltak, az volt ám a szokás, hogy a hazatérő fegyvertárs vigasztalást hozott a hű czimbora elmaradt kedveseinek. Annak az özvegyét hazavitte a gyermekeivel együtt magához, s lett egy asszonynyal több a háznál, s egy csoport gyermekkel több lármázott az udvaron. Megfértek azok egymással, meg is éltek szépen. Ezért mind ekkorig az özvegy és árva név nem volt ismeretes a warángok előtt. Most már majd hozzá kell szokni.

Tehát hatvan férfival megint kevesebb. Így fogy el a waráng nemzet apródonkint.

Az elhagyott csoport hátramaradt, a míg az ujjongó népséget eltakarta a mély erdő, azután egyszerre elkezdett átkozódni minden asszony, a gyermekek sivalkodtak; sírt, jajgatott a viszhang is, mintha ő volna a legözvegyebb valamennyi között.

A város előtt volt egy nagy szabad tér, vén tölgyfákkal körbe fogva, a nemzetgyűlés szinhelye. Itt szokták rendesen a hazatérő waráng vitézeket a honnmaradt vének üdvözölni, a kiket a nép bölcseinek tartottak, mivelhogy fehér volt a szakálluk.

Dávid király nagyon felháborodott rajta, hogy ezúttal semmi tisztes aggok nem járulnak eléje, a hagyományos tiszteletreméltó díszpalástban, mely állt vad tulok és dámvad bőrből, a melynek az agancsos fejbőre az agg férfi fejére volt huzva. Egy szarvas fejet sem látott, egy bundaviselő férfit sem.

– Hát az én bölcseim hová lettek? kérdezé szigorú tekintettel Teutától.

– Elmentek mind remetéknek.

– Remetéknek? kiálta fel Dávid király, magában megbánva, hogy a «bölcsek» czímét vesztegette rájuk. Hát mi ütött hozzájuk?

– A pátriárka olyan szépen beszélt a lelkükre, hogy megszerették a szent életet, s elbandukoltak szerteszét. Többé össze nem szeded őket, kit barlangoduból, kit meg reves fa bütüjéből.

– No ha a pátriárka mondta nekik, akkor jól tették, szólt belenyugodva Dávid király s azzal helyet foglalt a kőkolonczon a felesége mellett, mely számukra királyi székül szolgált.

Ámde annyival jobban meglepte egy olyan csoport, a minővel még soha sem találkozott a nemzetgyűlésben: egy csapat erőszakos asszony, a mely keresztül tört a fegyveresek során. Ők is fegyveresek voltak, tegezzel, puzdrával, lándzsával ellátva. Mindannyiról rongyokban csüngött alá az öltöny, til-tul takarva tagjaikat, a mikről lefogyott a hús, csak a kemény inak feszülnek a bőr alatt. Az egykor pompás, drága szövet tüske-bokortól czafrangozva lógott le térdeiken, lábaikon nyers bőrből volt a takaró (az első opánka!). Arczaikon az elkényszeredés, a szenvedések torzkifejezése, a kúszált haj csimbókba bogozva, mint a lónak a farka, repkénygúzszsal volt a fejükre felkötve s elől bozontos sörényként lógott szilaj villogású szemeik elé. Vérző seb, karmolás helye az utolsó ecsetvonás az istenség remekén, az asszonyi arczon.

– Miféle némberek ezek? kérdé Dávid elbámulva e zsivajgó csoporton, mely oda törte magát eléje.

– Miféle némberek! kiálta fel egy rikácsoló hang. Talán nem is ismertek ránk többé.

S azzal előre furakodott a többi közül egy magas, csupa csont alak, a kinek a testén alig volt már valami rongy. Mit is takart volna rajta. Rejtegetést kérő női kecs nem volt ott. A fejére egy nagy hiuznak a nyúzott bőre volt húzva, lenyulva a hátára, a jobbjában egy hosszú kelevézt tartott, a baljában a waráng paizst, a mi két egymáshoz háttal összeragasztott félhold alakot mutatott, az arczán ott látszott a hiuz harapásának a nyoma, a melyiknek a bőrét kölcsön kérte – piperének.

– Hát nem ismertek ránk, Dávid király warángjai? Mi vagyunk azok az asszonyok, a kiket ti kitaszítottatok. Ugy-e megszépültünk azóta? Nem kérdtétek akkor, hogy mi lesz belőlünk? Ki tart el, hová bujdosunk? Nagy az erdő, férjetek el benne! Mi szerettük az urainkat, soha nekik nem vétettünk. Mi szerettük a gyermekeinket, soha meg nem vertük. Mért kellett bennünket elkergetni tőlük?

– Azért, mert a Jehova Isten így akarja. Felelt szigoruan Dávid király.

– No hát add vissza nekünk a Tyr istent, a ki előtt mi az urainkkal a kakast megáldoztuk újhold estéjén. Addig mi boldogok voltunk, volt tanyánk, tűzhelyünk, tele éléstárunk, kevély öltözetünk, s a mi több mind annál, volt szerető urunk, a ki jó szót adott, szép kis gyermekeink, kiket ölben hordtunk; most pedig kinn lakunk az erdőn, mint a farkas, a medve, s dideregve bujunk a zivatar elől a tüskés cziherbe. Nézd a szép köntöseinket, a miket utoljára hoztak az uraink kedves ajándékul! Nincs már rajtunk szépség, a mit takargasson, ha csak a sebeket nem. Vadállatok húsa eledelünk, medve, hiuz karma, a ki megczirógat, s van kit dédelgetnünk, a vadmacska kölykét!

A királynak elfacsarodott a szíve erre a beszédre. Félre fordítá az arczát, hogy ne lássa a nyomorult teremtéseket. De a merre fordítá a tekintetét, ott még szomorúbbat látott. Az új özvegyasszonyok csoportja tódúlt eléje, árva gyermekeiket hurczolva, czepelve karján, kéznél fogva.

– Héj Dávid király! Felelj meg! Ne hallgass! Mi lesz a szegény asszonyokból, a kiknek az urai nem tértek vissza? Ki fogad fel minket? Ha fegyvertársaknak nem szabad?

Nagyott kaczagott erre az elüzött asszonyok vezére.

– Hahaha! Mi lesz belőletek? Az, a mi mink vagyunk. Rongyos vadijesztő! Majd megfésüli a szép hajatokat a tüske. Majd elkéri a rózsát az arczotokról a deli legény, az inség. Majd lesztek olyan szépek, mint mi vagyunk.

Teuta királyné odadörmögött a király fülébe.

– Engedd meg a síró asszonyoknak, hogy hadd maradjanak a férjeik fegyvertársainál, régi szokás szerint.

Azok mind oda borultak eléje s a lábait csókolták.

– Nem tehetem. Tiltva van, mondá Dávid király. Az ősi szokás pogány szokás volt. El kell hagynunk. Isten parancsolja. Nekünk még nagy fájást okoz ez, a fiaink már nem fogják érezni. Nekem is fájt, hogy az én kedvesemet, a szivem egyik felét el kellett magamtól szakítanom. Én is szerettem az én Bravallámat. Szép volt és jó. Engedelmes, szelíd. A Teuta feleségem megmondhatja, milyen jó volt. Soha össze nem pereltek. Olyan volt neki, mint egy édes testvér. Ő siratta meg, nekem nem volt szabad. Én csak választottam. El kellett őt küldenem. A földön nincs olyan kincs, a miért megtettem volna, de a mennybeli üdvösség azt kivánja, és azért megtettem. A kik szenvednek itt a földön, boldogok lesznek az égben. Ezt mondta a patriarka. S nyugodjunk meg benne.

Nagyot csapott a pajzsára a lándzsájával ennél a szónál az asszonyok vezére, s mint a sas, úgy rikácsolt fel utána.

– Könnyű neked Dávid király. A te Bravalládat elvitték a fekete szüzek palotájába, ott is királynénak tartják, tejben mézben fürösztgetik, selyembe, patyolatba takargatják, mandulával, aszuszőllővel hizlalják. Ő ottan is boldog!

Felszökött erre a szóra Dávid király s bőszült haraggal kiálta.

– Az én Bravallám boldog! És királyné! Az bizony rabnő a legmélyebb sziklabörtönben, a hol kigyók, maró férgek laknak, lánczait ott rázza, saját testét tépi, mert nem akarja azt mondani, hogy engem nem szeret többé.

Erre a keserves panaszhangon mondott szavára a hősnek elcsendesült minden lélek. Az ő szenvedése valamennyinél nagyobb.

– Honnan tudod te ezt? kérdé Teuta királyné.

– A szerzetes a forrás melletti keresztnél hozta nekem e hírt.

Teuta hitetlenül rázta a fejét.

Erre a szülei háta mögött álló fiu kiálta közbe hévvel.

– Igaz! Én is tudom azt! Mikor vadászni járok vadkanra, gyakran eljutok a mély sziklavölgyig, a honnan a kolostorra látni. Hallom, hogy valami waráng dalt énekelnek odaát. Ez az én kisebbik anyám hangja. Jól ismerem én azt. Nekem dalolt, mikor kicsiny voltam. De nagyon szeretett, mint az édes anyám. Ő mosdatott, ő fésülgetett, soha sem szidott, soha sem tépett meg. Most már tudom, honnan jön a dal? Onnan a sziklaoduból a várfal alatt. De én a kisebbik anyámat ott nem hagyom, majd kiszabadítom!

– A te szavad «hallgass» a gyülekezetben, dorgálá meg a hebehurgya ficzkót Dávid király, mire a Sólyom gyerek befogta a száját, de a vadul forgatott szemei beszéltek a magavivású sihederekhez, s azok is vissza felelgettek rá a szemeikkel. Értik ők már egymást. S a mit a waráng kölykek feltesznek a fejükben, azt semmi tüzes szentek ki nem verik onnan.

Most méltóságteljesen fordult Dávid király a királynéhoz s szigorú hangon kérte tőle számon a látott bajnak az okát.

– Királyné asszonyom. Ezen asszonyok panasza nagyon is nehéz vád az én lelkemen. Mikor én a patriarka kegyes intésére kiadtam a parancsolatot, hogy minden férfi bocsásson el a feleségei közül egyet, ugyanakkor atyailag gondoskodtam róla, hogy ez elválasztott szegény teremtések el ne pusztuljanak. Tanyát rendeltem a számukra, a hol lakhassanak saját házaikban, kettő-három együtt. Külön szakítottam a számukra gulyát, nyájat, kondát, s azoknak az őrzésére elég rabszolgákat, hogy szükséget ne szenvedjenek. Hát hogy jutottak mégis erre a nyomoruságra? Ki kényszerítette őket arra, hogy a vadüldözésből éljenek, mint holmi vad népek, a kik a tengeri szigeteken laknak, miknek nincsen nevük, s a kik a becsületet nem ismerik, nem pedig úgy, a hogy illik a dicsőséges waráng nemzet asszonyaihoz, a kik első asszonyok a széles világon? Mondd meg ezt.

– Megmondom, szólt Teuta királyné. Az történt, hogy a férjeiktől elszakított asszonyok közül többen, a kik még fiatalok és kedvesek voltak, azt mondták egymás közt, hát az új vallás szerint egy férj csak egy feleséget tarthat. Ez nem lesz rossz. De azonban az új vallás szerint a rabszolga is csak olyan Isten teremtése, mint más, ha férfi, férjnek jó! s feleségül álltak a rabszolgákhoz, a kiket te házépítésre és nyájőrzésre rendeltél melléjük. Akkor azonban megijedtek, hogy ha te visszatérsz, majd boszu éri a fejüket, mert waráng nőnek rabszolgához hitvesül állnia nem szabad. Féltükben azután egy napon mind felkerekedtek, s rabszolga férjeikkel együtt átszöktek a mosszori knéz tartományába, de magukkal hajtották a nyájakat és gulyákat is, az itt maradt asszonyoknak semmit sem hagytak hátra.

– S te mit cselekedtél? kérdezé Dávid király Teutától.

– Jó lett volna a bölcseid tanácsával élnem, ha azok mind remeteségre nem adták volna magukat; így azonban csak a magam eszén kellett járnom. Követséget küldtem Tvartimir knézhez. Palpát küldtem el, a legvénebb asszonyt, azzal a hosszú fehér hajjal. Szájába adtam az izenetet a szomszédhoz: «küldd vissza a szökevény rabszolgáinkat az asszonyokkal és az ellopott nyájakkal együtt. Igazságot is adtam a kezébe, a rovásbotot. Magam faragtam bele a mogyoróhajtás háncsába a betüket, a mik elmondták, hogy én Teuta királyné küldöm az én követemet Palpát Tvartimir knézhez.

– És mit válaszolt a knéz?

– Válasz helyett visszaküldött Palpától nekem egy guzsalyszárt s arra volt felkötve Palpának a levágott haja, kenderbáb helyett, a mi jelekben annyit mond, hogy asszonynak hosszú a haja, rövid az esze; ne avatkozzék férfiak dolgába.

– És te eltűrted ezt a nagy csúfságot?

– Bizony nem tűrtem, sőt azonnal lóra ültettem mind az őrpatákat s a guzsalyszárt a levágott hosszú fehér hajjal odaadtam tábori jelnek, ez legyen az őrpaták zászlója ezentul a harczaikban. Nem vártam míg a férfiak hazakerülnek.

– Hát aztán mi történt? Nem birtatok az ellenséggel?

– Az ellenséggel bizony birtunk volna, de nem a jó baráttal. Mikor leszálltunk egész sereggel a mosszori völgybe, ime szemközt jön ránk a főpap egész csapat zarándokkal, énekelő gyermekekkel, a kiknek mind kereszt volt kezükben, nagy selyem lepedőket hoztak rudakon szent képekkel, úgy állták utunkat. Az ősz ember kiterjeszté a karjait, a keresztet a felfeszített Istennel magasra emelte, s beszélt hozzánk szépen és szeliden. Elmondta, hogy a Jehova Isten tiltja a boszuállást, előtte minden vérontás utálatos, s a ki felebarátját megöli, az pokolra jut. Egyik keresztyénnek a másikat megölni nem szabad. Mivel pedig a mosszori knéz minden jobbágyával együtt megtért az eretnekségből, befogadtatott a hívek számára készített közös akolba, ő is annak a pásztornak a juha, a kié mi vagyunk, annál fogva az a pásztor meg nem engedheti, hogy az ő juhai egymással tusakodjanak, hanem közéjük áll az Isten testével, s elválasztja őket. S azután beszélt hozzánk olyan szépen, hogy az őrpaták mind sírva fakadtak, s a szemeik törülgetése miatt le kellett a kezükből tenniök a kopját és a vértet.

– A biz igaz, mondá megjuhászodva Dávid király. Nekünk most már a Jehova Isten parancsol, s ha a pátriárka azt mondja, hogy egyik keresztyénnek a másik vérét kiontani nem szabad, akkor annak engedelmeskedni kell. A sérelmet azonban meg kell torolni, mert a Jehova tíz parancsolatja nem csak azt mondja, hogy «ne ölj», hanem azt is, hogy «ne lopj!» – meg aztán, hogy «ne kivánd a te felebarátodnak se ökrét, se szamarát». A mosszori knéz pedig ugyan elkivánta a mi ökreinket, szamarainkat. Most azonban erről ne határozzunk. Pihenést adok az én népemnek új holdig. Minden ember térjen a maga tűzhelyéhez haza és örvendeztesse meg az otthon levőit. Majd újhold estéjén összejövünk ismét s akkor megmondom, mit kell tennünk. Addig is a szegény elbocsátott asszonyoknak adjatok osztályt a hozott zsákmányból. Becsülettel felruházzátok őket. Juhokat és teheneket adjatok nekik, hogy csendesen éldegélhessenek. Az újhold majd más tanácsot ád. Az özvegyasszonyok pedig házaikban maradjanak, s a kinek fia van az gondoskodjék róla. Most békével szétoszoljatok.

A waráng nép szokva volt az engedelmességhez Minden morgás nélkül megnyugodtak a király szavában a lázadó asszonyok is megvígasztalódtak.

Csak egy fajta maradt elégedetlen: a suhanczok.

Hát ezeknek a fejét még nem érte a keresztvíz, a dalmata vidéken az volt a szokás, hogy tizenhat éves koráig a fiut, leányt nem mártják a vízbe, addig csak nevet kap, valami szentirásbelit, vagy ahhoz hasonlót. A sihedereknek még égett a tűz a sarkukban, nagy mehetnéjük volt a mosszori knéz látogatására, őket még nem kötelezte a tíz parancsolat, mert az csak felnőtt emberek számára adatott ki a Sion hegyén.

Összesúgtak, bugtak, kigyó követ fújtak, de senkinek el nem mondták, hogy mit főztek ki magukban?