A Daviditák.

A míg Raguzát az új rettoreválasztás izgalmai tarták lázas forrongásban, azalatt a közel szomszédságában, magán a köztársaság területén valóságos forradalom folyott le. A három tüzes szentek kolostorában a feltámadás szombatnapján új pápát kiáltottak ki. Az Illyricumba küldött szerzetesek és világi papok nagyobb része canonicus hibák miatt volt ide relegálva, elégedetlen, sértett becsvágyú, elkeseredett nép. Csak vakmerő ember kellett közéjük, a ki kimondja, hogy «én első akarok lenni közöttetek és mindenki fölött», hogy riadallal fölemeljék.

Példa volt már rá két izben is, hogy Dalmatia adott pápát a keresztyén világnak. Az egyik volt I. Cajus, a másik VII. János s akkor Salona volt a világ közepe. Miért ne történhetnék meg harmadszor is?

Az összesereglett elégedetlenek zsinattá nyilváníták a gyülekezetüket s conclavét alakítottak magukból.

Volt elnöknek való királyuk is: János, az uskók nemzet ma választott fejedelme.

Magát az uskók nemzetet is csak tegnap szülte a föld, édes anyánk. (Ha nem a pokol?)

Hogy a kikiáltott Onufriosz csak patriarcha volt, azon könnyen segítettek: a püspökségnek hét fokát jelezték hét székkel, mindegyikbe sorra beleültették a jelöltet egy pillanatra, s ezzel elég volt téve a fokozatonkint való előléptetésnek, mely rendszabály épen a dalmata I. Cajus pápa által lett behozva. A hetedik székből aztán már elérhette a szentséges trónt.

Az alulról jövő reactióra megvolt a nagyon népszerü jelszó: a papi nőtlenség eltörlése.

Csakhogy e merész határozat fentartásához több kell a kimondott szónál. Kell hozzá szárazföldi és tengeri haderő, kell hozzá pénz, és különösen a népkegy pártolása. Külömben kiáltó szó lesz az a pusztában, a hogy láttuk Erdélyben épen ez időtájott, hogy a jámbor papokat, a kik nem akartak feleségeiktől elválni, összeterelték egy völgybe fegyveres csapatokkal, s ott egytül-egyig lenyilazták őket. Azután tetemhalmot raktak belőlük. Ma is «paphalál» a neve annak a nagy dombnak.

Onufriosznak megvoltak a warángjai és uskókjai. Az első egy harczos nép, mely története végéhez közelít, a másik, mely még csak most kezd hozzá. Mind a kettő elszánt kétségbeesett had, melynek nincs mit veszítenie a földön; mely a tegnapra nem emlékezik, a holnapra nem gondol: csak azt teszi, a mi jól esik mára.

Ámde mind a kettő nagy árát szabja a hűségének. Nem akar tűrni semmi lánczot, és ezek között legkevésbbé azt, mely egy férfit egy asszonyhoz elszakíthatatlanul hozzáköt. A szabad warángokat a harczias életmód kényszeríté a többnejüségre. Az évekig távollevők többnyire új feleséget hoztak a házhoz, s az elesett vitéznek az özvegyét a fegyvertársnak kötelessége volt nőül venni, habár volt is már felesége; az uskók szökevények pedig meg rabéletükben így voltak szoktatva. Ez ős szokás jogait követelték vissza az új pápa hübérisége fejében.

Dávid király, miután második nejét, Bravallát újra megtalálta, annak megkorbácsolt, bilincsektől kisebesült testén a kegyetlen kinzás nyomait szemlélte: hajdani isteneire kezdett esküdözni, hogy inkább visszatér a régi pogány hitre, semhogy még egyszer elhagyja őt magától szakíttatni. Növelte a waráng király felháborodását a Solom fiának a házassága, a mit a mosszori várban köttettek vele, megesküdtetve egy rabszolgálóval! Holott ő már eljegyezte a fiát Jozsue vezér leányával. Készebb megölni a fiát, Darinkával együtt, semhogy az adott szavát rútul megszegje.

A zsinatban az a szó hangzott, hogy kivételt kellene tenni e két új-keresztyén nép kedvéért a mostani élők holta napjáig. Ebben nem tudott megállapodni a gyülekezet, hogyan és miképen? «palam»-e, vagy «indulgenter»? «facultative»-e, vagy «obligatorie»? vagy csak «erga dispensationem?»

Utoljára az éneklő király vágta ketté a gordiusi csomót.

– Ejh, mit. Mondjuk ki dogma szerint, tisztán és világosan, hogy a keresztyén vallás szavai nem tiltják a kétnejüséget. A Sionhegyén kiadott tíz parancsolat nem emlegeti ezt. Jákob patriarcha, szent Dávid király, bölcs Salamon fényes példákat adtak az ellenkezőre. De nem fér össze az egynejüség szabálya magával a keresztyén vallás szellemével sem. Mit hirdet a Credo? Testünknek feltámadását és az örök életet. E szerint a kiknek a földön két felesége volt, a kiket egyiket a másik halála után vett el, a végitélet napján mind a kettő feltámad s ismét az övé lesz; örök időkig együtt kell hogy éljen mind a két hitvesével a paradicsomban. A mi nem lesz bűn a paradicsomban, a szentek egyetemében, hogy lehetne az bűn itt az árnyékvilágban, az indulatok uralkodása alatt? Állítsuk fel a daviditák gyülekezetét s mienk lesz hét év alatt az egész világ.

Erre a szóra fejet csóváltak a bölcsek.

«Totus orbis conclamabit!» (Az egész világ fel fog kiáltani.)

«Totus orbis jubilabit!» (Az egész világ ujjongni fog) felelt vissza János király.

– Hadat fogsz hozni a fejünkre, inté őt Onufriosz, busan ingatva fején a nehézzé váló arany tiarát.

– A hadat haddal verjük vissza! De visszaverjük a szellem hatalmával. Alapítunk itt e helyen egy új világvárost. A míg Cœlestin hasztalan igyekezik a régi Jeruzsálemet visszafoglalni, mi Cajussal ezalatt felépítjük az új Jeruzsálemet.

– Hogyan? miképen? kiáltoznak rá mindenfelől.

– Két szónak a kimondásával. Az egyik szent Dávid király példájának követése, a másik pedig «asylum a bukott kalmároknak».

Az utóbbi még vakmerőbb szó volt az elsőnél is! – A világ minden országából összehivni a bukott kalmárokat, a kiknek a padjait a kereskedő czéh összetörte, hogy jöjjenek ide Raguza tövébe, a nagy világkereskedelem góczába: itt kapnak egy biztos asylumot, a melyben kereskedőpadjaikat ujra felállíthatják s üzletüket szabadon megkezdhetik, hozzák ide a Branta öbölbe a gályáikat, a hol nem félhetnek a lefoglalástól, a hol a hitelezők üldözése megszünik; építsék ide a palotáikat, a melyeket régi adósságokért dobra nem üthet senki; mert az új Jeruzsálem sérthetetlen menhelye minden üldözöttnek!

(– És ettől a két szótól hét év alatt egy új város támadt a Brantavölgy tengeröble körül, magas palotákkal és tágas raktárakkal és volt benne tizenhét templom; mind a daviditáké, melyeknek tornyait két egymásra fektetett kereszt jelölte. – Milyen malitiosus értelmű symbolum! A kétnejüség jelvénye.)

Amaz emlékezetes festum Paschatos negyedik napján ment végbe az első capitulatio «Uj Jeruzsálemben» Dávid ritusa szerint. Maga Dávid király volt a megnyitója a hivek seregének. Ő vezette a két feleségét egyszerre, egyiket jobb, másikat bal kezén tartva az oltár elé, ott térdepeltek egymás mellett mind a hárman, míg Onufriosz rájuk adta az áldást. Utánuk következett a Solom királyfi két menyasszonyával, Darinkával és Magdával. (A waráng legény akkor lesz nagykoruvá, a mikor levágott ellenség fejét adhatja jegyajándékba.) Azután jöttek sorba százával a waráng férfiak, a kik a keresztyén hit felvételekor második feleségeiket maguktól eltávolíták. A Dávid dogma megengedé nekik, hogy azokat ujra visszafoglalják. Előhivták a bujdosó asszonyokat, a kik még megmaradtak, a nyomor és inség szállásaiból, ujra felöltöztették őket drága viseletekbe s hozta mindenik a magáét párosával. És a csatában elesett vitézek özvegyeinek is mind akadt pártul fogója a fegyvertársakban. Nagy volt az öröm az «új Izraelben».

Onufriosz maga nem győzte az esketést, segítségére kellett jönni a volt szerzetestársainak, a kiket mind bibornokokká avatott fel; a warángok hoztak számukra skarlát posztót, selymet, hogy hivataluk külső pompáját is viselhessék. Az a biborszín a hatalom érzetét kölcsönzi a viselőnek, császárpalást, bibornokköntös, tábornokdolmány.

(Kritikus. Még egy negyediket is tudnék, de nem akarom a szerző előadását megzavarni.)

Komolyan, áhitattal ment végbe az egész szertartás. Távol maradt tőle minden frivol pogány szinezet. Ez nem volt mása a babyloni Astarte-ünnepeknek; a hűség teljes, őszinte fogadalma mellett vitte haza mindenki a két feleségét, megnyugtatva őket aziránt, hogy ezzel semmiféle isteni és emberi törvénynek nem vétett.

Hisz az egész nép csupa vademberekből állt még. Se a waráng, se az uskók nem ismerte a polgárosult világ erkölcseit. Előttük volt egy nagy termékeny vadon, ős földével, járatlan rengetegeivel; a tengerpart minden sziklája egymást felváltó meséket őriz itten, a mik folytatásaikra várnak, Cadmus, Perseus, Jason, Medea, Absyrthos, Aeneas, Odysseus itt hagyták emlékeiket, majd Diocles, szent Péter és a martyrok: mythos és legenda egymással összevegyülve; az oltárkő egyik felén a mythras kép, a másik felén szent Balázs; a búcsújárásba még belevegyül az ægipanok táncza, csakhogy a corybantok nem «evoe»-t, hanem alleluját kiáltoznak; maga ez a csodatüneményekkel teljes földdarab, különzárva az egész világtól, paradicsomi növényzetével, fűszerterhes levegőjével, örök tavaszával, mely egyszerre hoz gyümölcsöt és virágot, a zugó folyamoktól viszhangzó völgyek, arany ködben borongó berkek közé bujva, s a merre nyitva vannak, a végtelen kék tengert mutatva, mely fölött csaknem mindennapos tünemény a tündéri fata morgana; ennek az egész körülvevő világnak csábító varázsa hat a benne lakók lelki hangulatára; a gondolat helyét elfoglalja az érzés, az élet olyan, mint az álom; ki tilthatja meg az álmodónak, hogy őrült, zűrzavaros, lehetetlen álmokat lásson?

A jelen században láttunk szemeink előtt támadni egy ehhez hasonló emberi társaságot, ott a Salt-Lake mellett. Milyen hirtelen támadt virágzó, gazdag város (Utah) egy proféta őrjöngő álma nyomán. A mormonvilág csak utánzata a Daviditákénak; sőt tulzása annak. És mennyi híve csődült össze. A hatalmas köztársaság még most sem bírja őket a föld szinéről eltörülni.

Azonban még a polgárosult osztályból senki sem követte a waráng és uskók népet – az első napokon.