A Kettős Csillagok.

A csillagászat megoldatlan titkai közé tartoznak azok a fénylő égi testek, a melyeket puszta szemmel egyetlen fénylő pontnak látunk, erős látcső előtt azonban két csillag lesz belőlük, némelyiknél a színeikben is eltérők, az egyik zöld, a másik sárga, vagy kék és fehér és ezek nem egymás körül forognak, hanem mindketten egy láthatlan központ körül, mintha a kettőjük között volna egy sötét, önvilágtalan föld s azt járná körül két nap.

Hát ha az égnek szabad ilyen megfejthetlen talánynyal birni, miért ne jöhetne ugyanaz elő – a mikrokozmoszban?

– Megfogott engem a te átkod, mondá Lubomira Milenkának, midőn az ünnep negyedik napján egy teljes virágjában pompázó gránátalma árnyékában a tömeges esketési szertartást végig nézték. – S aztán egy fügefalevéllel eltakarta az arczát.

– Fáj? kérdé Milenka.

– Gyönyör! – De eléget.

– Tudod-e még, mikor a százlábú férget leverted a vállamról s azt kérdezted, nem fáj a marása? én azt feleltem, csak a csók édességét érzem.

– Én is éreztem e csókot. S az a pokol tüzének a perzselése volt.

– Oltsd el.

– Mivel?

– Új csókkal.

– Kárhozatra akarsz vetni? Hisz ő a te szerelmed.

– Mondok neked egy talányt. Ha egyet kétfelé osztanak, lesz belőle kettő; ha kettőt összetesznek, lesz belőle fél.

– Nem értem azt.

– Egy öröm két szerető szív között kétfelé osztva, kettős öröm, s két bánat két szerető szivben csak fele bánat.

– Azt akarod, hogy kövessük a waráng királynék példáját, s egyikünk jobb, másikunk bal kezét fogva szerelmünk választottjának lépjünk az oltár elé? Hisz ez a pokol!

– Nem a mennyország kulcsai vannak-e a kezében, ki ott az áldást osztja?

– Nem azt a poklot értem én, a mely a föld alatt van, hanem a mi itt a szívben lángol. Amazt még megtagadhatom, mondva: «nincs lelkem, nincs túlvilág! nem hiszek semmiben», de nem tagadhatom el ezt! Ha szent Dávid király példája feljogosít is, ha II. Cajus pápa absolvál is: nincs az a canon, a mely a szerelemféltést elhallgattassa valaha. A vadak, a rabnők szokva vannak hozzá, hogy az uraik ne nézzék őket másnak, mint házi állatnak; de én bennem olasz vér forr, nálunk a ki ha szeret, egészen szeret.

– Hát szeresd őt egészen. Legyünk mindketten az ő asszonyai. Te a királynő, én a rabnő. Tied legyen a büszkeség, enyim az alázat. Legyen a te szerelmedé a hadi zsákmány, az enyimé az alamizsna. Én a te örömed sugaraiban fogok ragyogni, s árnyékom soha meg nem látod. Te verset irsz majd a te boldogságod óráiról – és én elénekelem azokat.

Sohasem történt még az a világon, hogy egy szerető nő így erőszakolja rá a kedvesét a vetélytársnéjára. Ez egyszer megesett.

Bizonyítja az a három márványfő egymás mellett.

Csakis úgy lehetett az, hogy az egyiké volt a hatalom, a másiké a türelem.

Boboli János volt az első a dalmata nemesi világból, ki egyszerre két menyasszonyt vezetett az oltár elé. Mind a kettőnek egyszerre hűséget esküdött.

S a gonosz példa nagyon is gyorsan hatott. Raguza arany fiataljai, kiknek a szentföld elvesztése után semmi dolguk sem volt, csapatostul vándoroltak az új Jeruzsálembe. Keresni azt a paradicsomot, melynek ajtaját nem őrzi többé a lángpallosos angyal.

S minthogy a Daviditák ritusa szerint elvett feleségeket Raguzába nem vihették, mert ott fejvesztésre itélték volna őket, tehát ott kellett maradniok az új telepen, s ilyenformán egymás után emelkedtek a pompás villák, paloták a Brantavölgyben és a Cadmus szikláin túl. De jöttek távol országokból is mindenünnen azok, kiknek vagy a szive, vagy a becsülete kapott sebet, itt orvosára talált. Az oltár elé járulóktól nem kértek itt se dispensatiót, se dimissorialét, se matrikulát; összeeskették kérdezetlenül. Bukott kereskedők, megszökött sáfárok, elűzött izmaeliták, autodafé elől futó eretnekek, kincseikkel menekülő zsidók, lombardok, mindannyian biztos menedékre találtak az új világvárosban.

S a csábító példájánál még erősebben hatott az ifju Boboli a költeményeivel. Versei, a melyeket Pindar név alatt irt, a legkábítóbb mámort adják vissza, melyben a szerelem dicsőíttetik, két szerelem egyszerre. Ovid Amorum Libere nem okozott annyi kárt az erkölcsökben, mint ezek a fescenninák. Még akkor nem volt sajtó, mely azokat sokszorosította volna; de volt annál sokkal hatályosabb intézmény: a vándor énekeseké; a troubadourok, (minnesängerek, hegedűsök), a kiket a szigorú erkölcsű magyar királyok nem hiába pusztítottak ki bottal és karddal az országukból, bejárták ez időben egész Európa minden országait s hordták a szivbeli ragályt városról-városra; piaczokon, kastélyokban, várak pitvaraiban énekelve az új Jeruzsálemről, a hol szabad a szerelem.

Az új város rohamosan növekedett. Már úgy megtelt házakkal, hogy az utóbb jövő települők nem fértek el a Brantavölgyben, hidat vertek czölöpökre a tengerágon keresztül a nagy Scoglioig, s ott kezdtek új házakat építeni a tenger hullámai közé.

Hogy Raguza mindezt szótlanul, beavatkozás nélkül eltűrte, hogy csendesen el tudta nézni, mint keletkezik a tőszomszédságában egy vele hatalmasan versenyző város, hogy parancsol abban egy új pápa, ki a római pontifexet detronálja; hogy terjed el onnan egy új vallás, mely az egész keresztyén hitet megrontja, alapjaiból kiforgatja; és a mi fődolog, hogy csoportosul e helyen össze a három világrész minden felkavart salakja, a mit más ország, gyomrából emészthetetlenül kivetett, mindenféle törvényszegő, kötelezettséget nem ismerő kalmár, hamis mértékkel mérő üzér, csalfa pénzváltó, könnyű pénzverő, ördöngős varázsló, baklovag s támad mind azokból egy új nemzet, melynek törvénye: a többieket megcsalni; – ennek egyedüli magyarázatát abban a helyzetben lehet feltalálnunk, a melybe maga a hatalmas köztársaság, az új rettore, Damiani Judás alatt került.

Damiani Judás, hogy az elnyert uralkodói hatalmat a kezében megörökítse, folytonos czivódást tartott fenn a versenyző hatalmas Velenczével. Ez őt otthon népszerűvé tette.

Akármilyen nagy kifogások emelkedtek is a belkormányzata ellen, mikor arról volt szó, hogy Velenczének valamely túlkapását kell megtorolni, a patriotismus minden pártot az erélyes Damiani körül egyesített.

Ez elfeledteté velük az új Jeruzsálemben történteket.

Az első évben minden ember nevetett azokon. Azt mondták: bolondság az egész. Hogy ennek a megindítója épen a volt rettore, Boboli Péter fia volt, inkább ennek vált nagy szégyenére. El is bujt az öreg, Lacroma szigetében, egy évig nem mutatta magát.

A városból időnként megszökött s új Jeruzsálemben letelepedett fiatal nobilik dolgát is csak futó kalandnak tekinték. Majd kitombolják magukat, s akkor eszükre térnek, ott hagyják a donnáikat s visszajönnek; szakált eresztenek, okos emberekké lesznek.

Annak a kósza hírnek pedig senki sem adott hitelt, mintha az új rettore, Damiani Judás maga is átszökött volna egy napon a szomszéd új Jeruzsálembe s a felesége nővérével, Davidita ritus szerint megesküdött volna. Ez bir ugyan a valószinűség indokolt látszatával, de adatokkal nem megállapítható.

II. Cajus pápa hatalma növekedett – a tengeren. A hajósnépre nézve épen nagyon üdvösnek látszott a Davidita hitvallás. A kik két világrész között járnak egész életükben, azoknak igen kényelmes, ha mind a két helyen otthonra találhatnak.

Növelték a hívei dandárát azok a papok, kik a cœlibatus ellen föllázadtak, kiknek azonban nem volt megengedve egy feleségnél többet tartani. Ezeknek az apostolsága aztán terjedt, hódítva Dalmátia határain túl is, Boszniában, a Fekete-Hegyek között. A volt patarénok, a kik úgy is gyöngén álltak a hitben, olyan könnyen áttértek a Dávidságra, mint későbbi időkben az Izlam hitre. A bogumil régi sírkertek tanuskodnak erről; ezek a kőszálakból összerakott könyvek. Az egyik kőszálra még a kereszt van kifaragva; ez az apa: mellette a másik kettőnek a csúcsán már turbán van faragva; ezek a fiak.

A waráng nép képezte haderejét az új köztársaságnak. Kereskedelmi hajóikat ezek védelmezték a velenczei czirkáló hadihajók s a szaraczén kalózok ellen. Megfordult a világ sorja. A hajdani rablónép becsületes zsoldban kereste a kenyerét; a rablás a békességes kereskedők feladata lett.

Így emelkedett évről évre az új Jeruzsálem. Kezdődött faházakkal, folytatta márvány palotákkal.

A következő húsvét napján történt meg az államcsiny Raguzában. A tizek tanácsa eltörölte a rettore választást évről évre, s kimondta, hogy a rettore egész életére lett a köztársaság élére meghíva.

A szabadságért rajongó Boboli párt meg volt lepetve; az utczákon, a piaczokon a külváros lármás népe zajongott, a teherhordók mind Damiani hívei voltak, s az olasz nobilinak nem volt izlése szerint az utczai sokasággal dulakodni. Azonkívül az egész várőrség, a magyar kopjások, mind Damiani zsoldjában álltak, s a hadnagyaik, kik sorshuzás szerint vezényelték őket, ravasz mesterfogással, mindig az uralkodó pártból lettek kiszemelve. Damiani Judásnak olyan hatalom volt a kezében, hogy mindent merhetett.

A tizek tanácsa azzal indokolta ez alkotmánysértést, hogy a rendkívüli zűrzavarban, melyet az elmult, tönkrement keresztes hadjárat s egy új megindításának mozgalmai, a római és byzanczi udvarok közötti ellenségeskedés, a szaraczén piratéria, s a zavarosban halászó Velencze torzsalkodása előidézett, Raguzára veszedelmet hozhat az untalan uralkodóváltozás; a kormánynak biztos és állandó kézben kell maradni, nehogy az egyik rettore az ellenkezőjét tegye annak, a mit a másik megkezdett. S ez kifelé csakugyan növelte Raguza hatalmát; de odabenn megrontotta a szabadságot.

S Damiani Judás évről évre megmaradt a hatalmi polczon. Barátságos viszonyt tartott fenn az új Jeruzsálemmel. E miatt voltak is izetlenkedései a római pápával, ki több ízben felszólította, hogy fenyítse meg a lázadó Onufrioszt, ki magát II. Cajus pontifexnek czímezi, s minden eddiginél veszedelmesebb schismát támaszt; hajtsa végre az ellene kiadott excommunicáló bullát, fegyveres erővel. Damiani Judás mindig talált ürügyet a megbizás alól kicsuszamlani s titokban értesíté az ifju Bobolit a Vatikán haragja felől. Aztán jöttek a nagyobb veszedelmek s elfeledteték a kisebbet, az ó Jeruzsálem siralma az uj Jeruzsálem ujjongását.

«Disputa.»

Kritikus. Nem vádolhat a szerző, hogy keresztyéni (sőt daviditai) türelemmel ne olvastam volna végig azt a szép kataklysisét, a melylyel az eddigi unalmas világot kifordította a sarkából. Tehát megkapta a regényhős az elrabolt kedvesét; de még egy másik hősnő is beleszeretett; hogy egyiket se legyen kénytelen a szerző sem a tengerbe ugratni, sem halálra kínozni, elveteti vele mind a kettőt. Mi kell hozzá, hogy ez megtörténjék? bagatelle! Csak egy új vallás. Egy kis schisma. Szent Dávid és szent Dávidné. Akad hozzá ellenpápa és ellenconclave. Nem szokatlan eset a régi időkben, a keresztes háborúk chaosvilágában. Ez is jól van. A fiatal ragusai «kerekesek» kapnak rajta, házasodnak «in duplo» tömegesen. Szerző utal a mormonokra. Aztán meg a warángokra. Még hozzá tehette volna a karaibokat is. Egy csinos adomával szolgálhatnék mindjárt. Hires missionarius járt a Karaib szigeten a keresztyén vallást hirdetni. Ékes szavai megnyerték a kaczika szivét, odament hozzá s felkérte, hogy vegye fel őt is a szent ecclesiába mind a két feleségével együtt. A szent férfiu tudatá a vad királylyal, hogy a keresztyének közt egy férfinak egy feleségnél több nem competál. «Jól van», mondá a kaczika és visszavonult. Egy hét mulva megint eljött, kérve, hogy keresztelje meg, most már csak egy neje van. «S hova lett a másik?» kérdé a hittérítő. «Azt megettük.»

Szerző. Köszönöm az anecdotát, én irtam azt az «Üstökösben» épen most huszonöt esztendeje.

Kritikus. Tehát ezüstlakadalmas anecdota. Csak azt akartam vele jelezni, hogy a mi rendes és lehető fogalom az egész vad és félbarbár népeknél, az nem válik be rendes állapotnak a civilisált népek között s a legfényesebb kivételekből sem lehet alakítani általános helyzetet.

Ha egy minden nemzetbeli szökevényekből összerajzott uskók nép a többnejűséget szokásba veszi, ennek a magyarázata megvan abban, hogy azon a vidéken akkor sem tartották az asszonyt másnak, mint szükséges házi bútornak; az izzadt, görnyedt a munkában, az főzte az ételt s megkapta belőle a csontokat; az kapott verést és csókot, a míg fiatal volt: s ez rövid ideig tartott; azután csak verést magában. És így az uskók asszonynak nagyon jól eshetett, ha a munkához és ütlegekhez még egy társnéja is akadt. – A waráng is vad nép volt, de annál megint megfordítva állt a férfi és nő közötti viszony. Ott a nő uralkodáshoz volt szoktatva. Minden férfi bálványozta az asszonyát, maga mezitelen járt, s az asszonyai számára kirabolta a szárazföldet és a tengert, hogy azokat selyemben, kashmirban járassa; s a spartai módon nevelt fiak az ősember vad szeretetével ragaszkodtak családjuk asszonyaihoz. – De mi lesz belőle, «ha majd a majmok csinálják azt, a mit az oroszlán?» Először is, ha majd azok a «kettős csillagok», kiket tündérekül vett el a vállalkozó ifju, egyszer csak megvénülnek s a két szerelmes fülemüle helyett két saskeselyü énekel a boldog férj fülébe. Vagy még addig sem várunk. Az ember azt mondja: ha szabad a kettő, miért ne lenne szabad a harmadik? de miért ne a negyedik is? Hisz Dávid királynak is volt annyi. S ha mind a négy megvan: még hátra lehet Bethsabé! A ki igazi Davidista akar lenni, még azt se mulaszsza el. Innen majd aztán következnek az agyonütött Uriások, s hol annyi fajta mérget tudnak előállítani, mint a mennyit frater Actæon megismertetett velünk, valószinű, hogy abból az útban levő vetélytársnék számára is fog jutni. És a szerelem olyan mint a gyöngyvirág: a míg virág, addig éltet, ha gyümölcs lesz belőle, akkor megöl. Pedig az a gyümölcs: a féltés. Azután még más kellemes állapot is jön. A kétféle vagy többféle asszonynak gyermekei is lesznek. Nem dobják az ó-kútba Lea fiai a czifra ruhában járatott, a kényeztetett Rachelfiut? Nem hívja-e be Amnon a szép Thámárt a sátorba pogácsát sütni? Nem lesz-e ennek testvérgyilkolás a vége; és a legutolsó jelenete az, hogy az apa megöleti a kedves fiát, a hogy azt sorban következni láttuk, egész a hajánál fogva ágonakadt Absolonig? Majd mikor idáig eljutottunk, akkor keltsen fel a szerző. Addig alszom.

– Szerző. Vigasztalhatatlan vagyok, hogy nyugalmát nem biztosíthatom, de erős sejtelmem van, hogy a Damiani Judás uralmának vége szakad; az uj Jeruzsálem hiveinek lába alól is elfut a föld, és így nem lesz idejük sem a szép tündérasszonyoknak, hogy fülemülékből saskeselyükké izmosodjanak, sem az ujszülötteknek, hogy apáik ellen fellázadjanak, – az egész új Jeruzsálem szét fog robbanni, mint egy fényes csillag, mely hét évig nőtt ragyogásában az északai égbolton s aztán egyszerre elmult, vagy mint egy szappanbuborék.

Kritikus. Csak maradjunk a szappanbuboréknál: az jobb hasonlat.